Ennél nincs nagyobb csoda a világon

2018. december 28., péntek 11:41 | 20 napja 17 órája 31 perce
Egyre inkább készül az anyaságra Hornyák Dóra, aki már úgy figyel oda önmagára, hogy közben eszébe jut, kettejükre kell vigyáznia.
Ennél nincs nagyobb csoda a világon

November elején, az őszi klubidény vége előtt egy héttel vált hivatalossá, hogy női kézilabdacsapatunk válogatott játékosa, Hornyák Dóra gyermeket vár. Dodó azóta már csaknem négy hónapos kismama, s most először beszél az elmúlt időszakról, az új szerepéről és érzéseiről.

November közepén véget ért a klub szezon, s számodra egy ideig nem is folytatódik, hiszen gyermekáldás előtt állsz. Eltelt már kellő idő ahhoz kézilabda nélkül, hogy hiányozzon, hogy máris a visszatérésen gondolkodj?
Nem, még nem – mondta mosolyogva Hornyák Dóra, aki a Ferencváros férfi kézilabdacsapatának korábbi csapatkapitányával, Pál Gergellyel közös gyermekét hordja szíve alatt. – De talán csak azért nem, mert az elmúlt hetekben nem voltak itt a lányok, nem volt bajnoki mérkőzés, ha folytatódik az idény, biztosan más érzések jönnek rám. A visszatérés idejét egyébként is nehéz megtippelni, hiszen nem tudhatom, miként reagál a testem, vagy épp, hogy mennyire tudom majd magára hagyni a gyermekem.

Tudod már, hogy kislányos vagy kisfiús anyuka leszel?
Még nem, karácsony körül volt rá esély, hogy kiderüljön, de nem mutatta meg magát. Érdekes, én azt érzem, hogy tuti fiú lesz, a többiek meg azt, hogy biztosan lány, de nekem… Őszintén, nekem teljesen mindegy, így is, úgy is boldog leszek. Vagyis csak azért van jelentősége a kérdésnek, hogy milyen színű legyen a gyerekszoba.

Megszoktad a gondolatot, hogy anya leszel?
Lassan azért tudatosul, de teljesen még talán fel sem fogtam, mert nem látszik rajtam semmi, nincs hasam, pedig három és fél hónapos is elmúltam. Ugyanakkor iszonyú nagy felelősség és ebben már érzem, hogy ketten vagyunk. Például, indulok valahova, úgy érzem, nincs szükség kabátra, elég a mellény, aztán mégis kabátot veszek, mert kettőnkre vigyázok, vagy megkívánok egy nutellás palacsintát, de inkább iszom egy turmixot. Apróságok, de lassan beépülnek.

Visszatérve kicsit még az első felvetéshez, az Európa-bajnokság alatt sem volt hiányérzeted?
De, főleg az első, a hollandok elleni mérkőzés alatt. Azt egyedül néztem otthon és bizony rám tört, hogy ott lehetnék a pályán én is, de aztán mindig elhessegettem azzal, hogy most ebbe az irányba változik az életem, és új csodákat tapasztalok majd meg.

A mozgás sem hiányzik?
Az azért nem, mert nagyjából minden nap edzek – kaptam egyéni edzéstervet, amelyet követek, futok, biciklizek, erősítek, ugyanúgy élek, mint előtte. Nehéz és hosszú volt az ősz, ezért is élvezem egyelőre, hogy nem kell folyton koncentrálnom az edzésekre.

Kinek mondtad el a hírt először a csapatban?
Misinek (Kovacsics Anikónak – a szerk.), ez nem is kérdés, hiszen annyira jó barátnők vagyunk, és annyira örült neki, hogy ő szinte saját gyermekeként is tekint rá.

Némileg szokatlan, hogy még kettő éles összecsapást lejátszottál, miután biztossá vált, hogy gyermeket vársz. Nem féltél?
Azt az első pillanatban kikötöttem, hogy mindenképp pályán leszek ezeken a meccseken, de szerencsére az orvos is azt mondta, ha eddig nem lett baja a gyereknek, akkor ez után sem lesz, ha megtapadt, akkor már ott marad – mert ott akar maradni. Egyáltalán nem volt bennem félelem, még úgy sem, hogy a CSM Bucuresti ellen különösen kemény csatát vívtunk, Dragana Cvijics rám is esett kétszer, anyukám a lelátón zokogott, de nem lehetett baj. Az egyetlen rossz érzés amiatt volt bennem, hogy nem tudtam, milyen lesz a következő időszakban kívülről nézni a lányokat, illetve hogy épp jó formában kézilabdáztam mostanság, de amikor először meghallottam a szívhangot, akkor világossá vált: történhet bármi, ennél nincs nagyobb csoda a világon.