Az életben mindannyian igyekszünk megtalálni az egyensúlyt, hol több, hol kevesebb sikerrel. Maratonistánknak, Tarnai Lászlónak ez, a jelek szerint, sikerült. Méghozzá egészen egyedi módon. Sok száz kilométer gyűjtésével a földön, sok ezer kilométer teljesítésével a levegőben. A kilométerek pedig a jövőben is egyre gyűlnek tovább: profi szemléletű atlétaként a földön, profi pilótaként a levegőben. Előbbihez éppen a legutóbbi, Katowicében rendzezett verseny nyújtott újabb lehetőséget, amely előtt atlétánkkal beszélgettünk.

– Honnan érkezett éppen most Katowicébe?
– Pár órája megjártam Milánót oda-vissza. Nem futva persze. Ez szerepelt a mai repülési tervben, azaz ez volt a mai munka.

– Akkor jöhet a futás?
– Ez mindig a beosztástól függ. Általában öt nap munka után jön négy nap pihenő, legalábbis ami a repülést illeti, mert nyilvánvalóan ezekben a négy napokban nagyobb hangsúlyt kap a futás, az edzés. Tavasz óta Katowicében élek, ha úgy tetszik, itt van a munkahelyem, hivatásos pilótaként innen teljesítem az éppen betervezett utakat. Mivel a sportolói státuszomat illetően amatőr vagyok, ehhez a beosztáshoz igazítom az edzéstervemet. Ez nem mindig egyszerű, hiszen vannak éjszakai repülések is, ami nem kimondottan sportolóbarát helyzet. Kell némi trükközés, kreativitás, hogy a munkát és a sportot össze tudjam egyeztetni.

– Volt idő Magyarországon, amikor minden élsportoló „amatőr” volt. Más kérdés, hogy az illető a munkahelyét legfeljebb akkor látta, amikor be kellett mennie a fizetéséért. Szerencsére ez már a múlt. Az viszont abszolút a jelen, hogy van a Ferencvárosnak egy nemzetközi szintű atlétája, aki sorban szállítja a remek eredményeket. Például olyat, mint amilyet legutóbb a vilniusi maratonon ért el.
– Ott tényleg jól kijött a lépés. Álszerénység lenne, ha nem lennék büszke arra, hogy csupán két kenyai futó, Laban Cheruiyot és Felix Kibitok tudott megelőzni. Ráadásul Cheruiyot pályacsúccsal nyert, szóval nem volt egy lassú kocogás.

De nemcsak magának az eredménynek örülök, hanem annak is, hogy mindez alig pár héttel a birminghami Európa-bajnokság után történt. Mert sajnos az Eb nem úgy sikerült, ahogy korábban terveztem. Egy betegség miatt nem úgy sikerült a felkészülésem, ahogy az optimális lett volna, így sem az ötvenegyedik hellyel, sem a 2:30-on kívüli idővel nem lehettem elégedett. Azóta viszont kezd újra összeállni a mozgás, és ez most már az eredményekben is jelentkezik.

– Birmingham azért mégis csak mérföldkövet jelenthetett a pályafutásában, hiszen magyar válogatottként állhatott rajthoz az Eb-n.
– Az tényleg fantasztikus dolog volt. Olyan érzések jöttek elő, amelyekről korábban azt hittem, már le kell mondanom. Triatlonistaként már versenyezhettem nemzeti színekben, de hogy válogatottként egy európa-bajnoki maratont fussak, az még álomnak is merész lett volna.

A válogatottság rengeteg erőt, motivációt ad a folytatáshoz.– Pestiesen szólva ez bulinak sem lehetett rossz. Annál is inkább, mert valóban egy bulival indult ez a történet.
– Már jó ideje nem voltam profi sportoló, amikor tényleg egy házibuliban került szóba, hogy többen is készülnek lefutni a Maratón-Athén maratont. Az ötlet nekem is megtetszett, eldöntöttem, hogy erre én is felkészülök. Életem egyik legcsodálatosabb élményét köszönhetem ennek a döntésnek. A rajt valóban az egykori csata színhelyén van, a befutó pedig az első újkori olimpia athéni stadionjában. Tízezrek szurkolnak a futóknak, óriási a hangulat, olyan, mint a Tour de France befutója Párizsban a Diadalív mellett. Ha pedig az ember ilyenkor magyar szót is hall, magyar buzdítást is kap, az leírhatatlan. Tavaly novemberben, amikor a második athéni maratonomon az egyéni csúcsomat több mint két perccel megjavítva, 2:23:52-vel harmadikként értem célba, rettentő energiákat szabadított fel a befutóban, az utolsó kétszáz méteren, hogy magyar szurkolást hallhattam.

Talán pont ezen múlt az a tíz másodperc, amivel megelőztem az utánam jövőt. De Vilniusban is nagyszerű érzés volt, hogy menet közben kaptam buzdítás a többi magyar indulótól, amikor a pályán éppen szembe futottunk egymással.

– A kerékpáros párhuzamnál maradva, mennyire jellemző a futóknál az az összedolgozás, amit a kerékpárversenyeken szoktunk látni, amikor egy kisebb csapat összeáll, és egymást segítve róják a kilométereket?
– Változó. Év közben rengeteg verseny van, számtalan helyszín, induló. Nincs egy olyan kialakult mag, amely rendszeresen egymás ellen küzdene, és így összeállna egy ilyen egymást segítő rendszer. De a nagyobb versenyeken a sztárokat mindig segítik úgynevezett nyulak, akiknek az a szerepük, hogy egy-egy szakaszon diktálják a tempót, „fogják” a szelet, aztán ha megtették a dolgukat, kiállnak. Például Eliud Kipchoge is így futott világcsúcsot a berlini maratonon, ami persze semmit nem von le az elképesztő teljesítményéből. A legjobb eredményeimre azért is vagyok büszke, s ez, remélem, nem hangzik túlzottan elfogultnak, mert egyedül futva, a mezőnytől ellépve értem el őket.

– Ezek közül az idei tavaszi ciprusi maraton, gondolom, különösen kedves emlék lehet.
– Hát persze, Páfosz festői kis utcáin, egy csodálatos történelmi környezetben minden összejött. A versenyt a TUI Cyprus Maraton történetének legjobb idejével nyertem, ráadásul 2:20-on belüli eredménnyel. Szóval ez tényleg egy kis sporttörténelem.

– Ami a magányos futást illeti, ez Önnél nagyjából napi gyakorlat. Hiszen a Ferencváros sportolójaként Veres Márton az edzője, tőle viszont, hogy stílusosak maradjunk, légvonalban is több mint 300 kilométernyire készül a versenyekre. Hogy működik ez az edző-versenyző kapcsolat?
– Marcival hetente konzultálunk. Nyilván a közérzetemet, az adott teljesítményszintemnek megfelelő fizikai állapotomat magamnak kell monitoroznom, és az edzésprogramomat ezek alapján állítom össze. Rendszeresen elküldöm egy-egy edzésem adatait, és ezeknek megfelelően alakulnak ki az éppen előttem álló időszak teendői.

– Ez a következő időszak pedig elég sűrűnek ígérkezik.
– Hiába van mögöttem idén jó pár komoly megmérettetés Ciprustól kezdve Birminghamen át Vilniusig, vagy említhetném a krakkói vagy a bécsi maratont is, ahol szintén dobogóközeli helyeken végeztem, még messze nincs vége a szezonnak. Lesz egy felkészülési verseny itt, Katowicében (a Szilézia Maratonon elért sikerről bővebben keretesünkben), megyek még futni természetesen Athénba, és jön még Valencia is.

Utóbbi egy nagyon gyors pálya, ami abból adódik, hogy viszonylag kicsi a szintkülönbség, így lehet megint egy jó időeredményt, akár 2:20-on belülit is elérni. Van motiváció bőven.

– És adrenalin? Az élete látszólag csupa izgalom, versenyláz az aszfalton, felelősség a felhők között.
– Az adrenalin mindkét közegben ott van, de teljesen más előjellel. Futás közben jó, ha van, ami spannolja az embert, egy nehezebb szakasz leküzdése, egy kemény finis negyven kilométer után, egy élesebb szituáció valamelyik vetélytárssal. Ezekre nem lehet előre készülni, jönnek menet közben. A repülésnél pont ez ellenkezője a helyzet. Nagyon gondosan felkészülünk előre. Precízen kiszámított útvonal- és időterv, kalkuláció az üzemanyaggal, és ha minden a tervek szerint halad, akkor teljesítünk egy nyugodt repülést. Ha viszont fönt adódik valami váratlan, akkor persze, jön az adrenalin, de erről szívesebben lemondana az ember. Az életben nagyon fontos szerintem az egyensúly, én mindenekelőtt erre törekszem. Tulajdonképpen ennek a törekvésnek köszönhetem, hogy a sport, az élsport újra szerves része lett az életemnek. Amikor triatlonistaként visszavonultam az aktív sportolói pályafutástól, egy idő után kezdtem érezni, hogy valami hiányzik. Az a bizonyos házibuli nem csupán egy egyszeri kihívás felé indított el, hanem kiderült, hogy éppen ez az egyensúly, ami hiányzott az életemből. Tehát nem arról van szó valójában, hogy egy profi pilóta és egy amatőr sportoló vagyok, hanem sokkal inkább arról a bizonyos egyensúlyról, amire sikerült rátalálnom.

– A félmaraton is része ennek a kiegyensúlyozottságnak? Vagy lehet, hogy ez lesz majd a jövő?
– Szeretem magam rövidebb távon is kipróbálni. De a kettő teljesen más világ. Félmaratonon gyakorlatilag, kis túlzással, végigsprinteli az ember az egész távot, nagyjából kilencvenöt százalékon fut. Maratonnál az az optimális, ha harminc-harmincöt kilométerig jól érzed magad, aztán az utolsó ötre meg nem is emlékszel. Van viszont egy harmadik dolog, ami még teljesebbé teheti esetemben a már emlegetett egyensúlyt, s ez pedig az Ironman teljesítése. Már egyszer Klagenfurtban kipróbálhattam magam, de ez amolyan tapasztalatszerzés volt.

Kilenc órán belül szerettem volna teljesíteni, végül ebből harmincnyolc perccel kicsúsztam. Szeretnék ebben is továbblépni.

– Akár egy filmcím is lehetne, Futni mentem – Athénba, a forgatókönyv pedig nem szűkölködik a cselekményekben: újra élsport, válogatottság, világversenyek, nemzetközi szintű eredmények, felelősségteljes hivatás… Hogyan folytatódik a sztori?
– Mindenképpen maradnak az eddigi cselekményszálak. Pilótaként cél az elsőtiszti pozícióból előrelépni a kapitányiba. Sportolóként pedig ugyanilyen egyértelműen: ott lenni jövőre a világbajnokságon részt vevő magyar csapatban, és persze minél jobban szerepelni.

Nagy Imre