Olimpia. A szó, amely a földkerekség legnagyobb sportrendezvényét jelenti. Azt a sporteseményt, amelyet négy évente az egész világ vár, amelyre az egész világ figyel. Így teszünk most is, a világjárvány miatt egy évvel halasztott tokiói olimpiához egyre jobban közeledve. Az olimpiai játékokon győzni minden sportoló álma, amely azonban nem mindenkinek, sőt csak nagyon keveseknek adatik meg. Most induló sorozatunkban azokat a bajnokokat mutatjuk be, akiknek ez a hatalmas dicsőség úgy adatott meg, hogy közben a Ferencvárosi Torna Club sportolói voltak. Eddig 24-en vannak, összesen 29 olimpiai bajnoki címük van.

Ahogy haladunk előre a sorozatunkban úgy jönnek az újabb helyszínek, az újabb olimpiák, az újabb bajnokok. A jelen részben Mexikóba érkezünk, az 1968-as olimpiára. Érintettük már, hiszen volt olyan bajnokunk, Novák Dezső, aki Tokió után duplázott, így írtunk Mexikóról is, ám mostantól a mexikói „debütánsok” jönnek. Sportágat azért még nem váltunk, hiszen Novák Dezsőnek, csakúgy mint négy évvel korábban Tokióban, itt is voltak ferencvárosi csapattársai. Közülük az első Páncsics Miklós.

Páncsics Miklós a szerb határhoz közeli Bács-Kiskun megyei faluban, Garán született 1944. február 4-én. Valami lehetett ennek a falunak a levegőjében, amitől a fiúk jól fociztak, hiszen Páncsicson kívül itt születtek a Dunai testvérek, János és Antal, akikből ugyancsak NB I-es és válogatott futballista, sőt olimpiai érmes is lett. Az ifjú Páncsics még csak 17 éves, amikor az egyik barátja vette a bátorságot és levelet í­rt Tátrai Sándornak, az FTC akkori edzőjének, hogy beajánlja a klubnak. A levelet egy sikeres próbajáték követte, amely után 1961-ben Páncsics Miklós az FTC igazolt labdarúgója lett. Első csapata az ifi volt, de 1963-ban már a felnőttek között is bemutatkozott, a védelem közepén Mátrai Sándort pótolta, sikerrel. A sikeres bemutatkozást azonban még nem követte az állandó csapattagság, de Páncsics nem zúgolódott, inkább edzett tovább, keményen. Végül 1966-ban jött el az ő ideje, amikor az Inter elleni BEK mérkőzésen az eltiltott Horváth László helyén játszott balhátvédet. Oly nagyszerűen sikerült ez a beugrás, hogy ezúttal a csapatban ragadt, sőt a védelmének a megkerülhetetlen alapembere lett. Az első évben még a védelem baloldalán, ám egy évvel később már a közepén. Nagyszerű fizikai adottságokkal rendelkezett, amelyhez kitűnő rúgótechnika, fejjáték és helyezkedési érzék, no meg kellő gyorsaság is társult. 1967 végén hívták meg először a magyar válogatottba, a mexikói olimpiai utazása magától értetődőnek tűnt.

Páncsics Miklós a magyar olimpiai válogatott mind a hat mérkőzésén játszott, nagy szerepe volt abban, hogy a csapat mindössze három gólt kapott.

Játékos pályafutása az olimpia után 1973-ig töretlenül stabil, úgy a Fradinak, mint a magyar válogatottnak a tagja. A klubbal összesen három bajnoki és egy magyar kupa győzelmet könyvelhetett el, a válogatottal a mexikói aranyérem után négy év múlva Münchenben ezüstig jutott. 1974 nyarán nem saját akaratából, hanem egy csereügylet keretében került a Bp. Honvédhoz, ám ott már nem kapta meg a kellő lehetőséget a bizonyításra, ezért 1977-ben az Építőkhöz igazolt. Ez a levezető időszak négy esztendeig tartott. Mindeközben a civil életre is készült, tanult, 1976-ban jogi doktorátus szerzett, amelyet a labdarúgás világában is kamatoztatott, amikor 1981-től 1986-ig az MLSZ-ben dolgozott, 1982-től két éven át főtitkárként. 1988-tól a magyar terem-labdarúgó-válogatott menedzsere, 1995-től a Sopron másodosztályú csapatának szakmai vezetője, majd 1997-től 2000-ig az FTC menedzser igazgatója volt.

Élete utolsó éveiben a halálos kórral küzdött, amely 2007. augusztus 7-én győzte le. Végső nyughelye a Farkasréti temetőben van.

Az FTC olimpiai sétányán az ő mellszoba is megtalálható, amelyet Seregi József készített.

Emlékét tisztelettel őrizzük, soha nem feledjük.

Szerző: FTC Múzeum

(Fotó: olimpia.hu)