Szabad- és kötöttfogásban is többszörös országos bajnok. Mindkét fogásnemből van Európa-bajnoki érme: szabadfogásban arany míg kötöttfogásban ezüst csillog a vitrinjében. Két olimpián birkózott, 1976-ban negyedikként zárt, ahogy az egy évvel korábbi világbajnokságon is. Edzőként olimpiai bajnok tanítványára, a Fradi jelenlegi szakosztályvezetőjére, Sike Andrásra lehet a legbüszkébb, de számos további nagyszerű birkózó került ki a kezei közül. Gál Henrik március 5-én ünnepelte 79. születésnapját, de még mindig fiatalokat megszégyenítően energikus az egykori bajnok.

– Hogy került annak idején a birkózóterembe? Ez volt az első sportág, amiben kipróbálta magát?

– A Hajdú-Bihar megyei Földesen születtem, ott kezdődött a történet. Volt egy nagyon jó tornatanárom, aki mindenféle sportágba bevont, leginkább szertornáztam. Egyszer aztán a iskolában az egyik fiú azzal hencegett, hogy ő birkózik, és mindenkinél különb. Na, a nagyszünetben aztán kétszer lecsavartam, és mindjárt mondtam, hogy akkor ez a birkózás nekem is jó lesz, és valóban ott is maradtam. Debrecenben voltam katona, amikor leszereltem már kétszeres junior bajnok és junior válogatott voltam, és úgy döntöttem, hogy felköltözök Pestre. Úgy volt, hogy Kozma Pista (a kétszeres olimpiai bajnok nehézsúlyú legenda – a szerk.) csapattársa leszek a Vasasban, de elkerültük egymást: mire hazajött az előolimpiáról, én már a Fradiban voltam. Nagyon jó ajánlatot kaptam, nem lehetett rá nemet mondani.

– Mindkét szakágban van magyar bajnoki címe és Európa-bajnoki érme. Ez megszokott volt abban az időben?

– Gyakorlatilag kötöttfogású voltam, és rögtön az első Eb-n, amire kijutottam, 1970-ben, ezüstérmes lettem. Ahogy minden sportolónak, nekem is az olimpia volt az álmom, mindenképpen szerettem volna kijutni. A súlycsoportomban viszont ott volt Alker Imre (az FTC színeiben vb-bronzérmes – a szerk.), és nem láttam rá esélyt, hogy őt kiszorítsam. Szabadfogásban viszont legyőztem az 1965-ös manchesteri vébén bronzérmes Ölveti Lászlót, bekerültem a válogatottba, és maradtam a szabadfogásúak között.

A kötöttfogás a klasszikus, görög-római, ahogy mondják, a szabadfogás viszont nehezebb, szebb és látványosabb. A lényeg persze ugyanaz: túl kell tudni lépni a fájdalmon. Komolyan mondom, én néha annyira behergeltem magam, hogy szinte már élveztem a fájdalmat.

– Mi volt pályafutása legemlékezetesebb élménye?

– Ezt mindig el szoktam mondani, mert ez egy fantasztikus történet. 1973-ban a teheráni világbajnokságon az első meccsemet az irániak legnagyobb sztárjával, Ebrahim Dzsavadival birkóztam. Ő már akkor háromszoros világbajnok volt (Teheránban szerezte meg negyedik vb-aranyát – a szerk.). A mérkőzést szabadtéren rendezték, 35 ezer néző előtt! Mintha ókori gladiátorok lettünk volna, olyan volt a hangulat. A rendőrök hosszú rudakkal választották szét a tömeget, hogy el tudjunk menni a szőnyegig. Dzsavadi letérdelt Reza Pahlavi sah előtt, a szurkolók pedig valósággal megőrültek. Náluk a birkózás ugyanolyan szent ügy, mint nálunk a foci. Tudom, hogy ilyen élménye soha többé nem lesz senkinek birkózóként, ezt átélni felfoghatatlan volt. A történethez még hozzátartozik, hogy a montreali olimpián Dzsavadi már az iráni válogatott szövetségi kapitánya volt, én pedig összekerültem az egyik tanítványával, aki már 9-1-re is vezetett, de végül 13-9-re fordítottam.

– Végül teljesült az álma és két olimpián is szőnyegre léphetett.

– És mindkettőn közel voltam az éremhez. 1976-ban a bronzmeccsen kaptam ki, 1972-ben pedig ugyan csak 7. lettem, de ott sem volt messze a dobogó. Ha legyőzöm a dél-koreai srácot, akkor erőnyerő lettem volna, amivel szinte biztossá vált volna a dobogó.

– Az 1972-es olimpiát beárnyékolta az izraeli csapat ellen elkövetett terrortámadás. Hogy emlékszik vissza azokra az órákra, mennyiben volt hatással önökre?

– Annyira, hogy közvetlenül mellettünk laktak az izraeliek. Egy teljes napig nem mehettünk ki a szobából, a Szabad Európa Rádión hallgattuk, hogy mi történik. Ha kinéztünk az ablakon láttuk, ahogy a mesterlövészek szaladgáltak, jöttek a helikopterek. Nagyon feszült órák voltak. A következő olimpián, Montreálban szinte vécére is csak testőrökkel mehettünk.

– Bár olimpián és világbajnokságon nem állhatott a dobogóra, mégis úgy érzem, hogy teljesnek tekinti a pályafutását.

– Van egy Európa-bajnoki aranyérmem, de van ezüst- és bronzérmem is, olimpián és világbajnokságon is voltam negyedik, ami a mai szabályok szerint már dobogót érne. A nagy versenyeken kötött- és szabadfogásban is jó sok világbajnokot legyőztem az évek során. Az 1975-ös világbajnokságon a török világbajnokot úgy megvertem, hogy nem tudott felállni a szőnyegről. Rengeteget kaptam a sporttól, mert kitartásra és erkölcsre nevelt, így, ha mindent mérlegre teszek, elégedett vagyok azzal, amit elértem.

– Legnagyobb sikerét az 1976-os leningrádi Európa-bajnokságon érte el, ahol aranyérmes lett.

– Sike Bandinak mondtam, amikor a szöuli olimpiáról beszélgettünk egyszer, hogy én ott azt éreztem vele kapcsolatban, amit 1975-ben, amikor megnyertem a leningrádi Eb-t: hogy az ott az ő napja volt. Jöhetett volna bárki, birkózhattak volna akármeddig, őt ott nem lehetett megverni. Én ugyanezt éreztem azon az Európa-bajnokságon. A harmadik mérkőzésemen egy háromszoros Európa-bajnok orosz jött szembe, és arra gondoltam, ha kikapok, akkor nem megyek az olimpiára. Szinte elképzelhetetlen volt, hogy megverjem, de megvertem, mert hittem benne, éreztem, hogy az az én napom.

– Pedig nem lehet könnyű eljutni ebbe az állapotba.

– Ezt Balczó Andrástól hallottam: ő mindig azt mondta, hogy nem kell azzal foglalkozni, milyen versenyen vagyunk, Eb, vb vagy olimpia. Ez is csak egy verseny, mint a többi, amit meg kell nyerni. Balczó és Polyák Imre volt a két példaképem, akik a legnagyobb sikerek után is szerények tudtak maradni.

– Szokott nézni más sporteseményeket is?

Persze! Például a Braga elleni hazai meccset is néztem. A fiamnak mondtam is, lehet, hogy nem játszott hibátlanul a csapat, többet volt a labda az ellenfélnél, több szögletet rúgtak, de a gólokat mi rúgtuk, és csak ez számít. De a Fradi egy olyan klub, ahol egy siker az egész magyar sportra hatással van. Egyébként annak idején is mindig kijártunk egymás versenyeire, Nyilasi Tibi és Albert Flóri meg a többiek kijöttek a birkózó csapatbajnokságra. Tatán, az edzőtáborban is mindig összejártunk.

– Nem nehéz kihallani a szavaiból, hogy imádta, imádja a birkózást. Az edzősködést is ugyanekkorra tűzzel csinálta?

– Úgy képzelje el, hogy többet mozogtam edzőként a szőnyeg mellett, mint korábban sportolóként a szőnyegen. Bele tudtam hajszolni a sportolóimat a sikerbe.

– Sike András mellett kit emelhetünk még ki a tanítványai közül?

Bandinak kinevezett edzője voltam, ahogy Balla Józsinak is (kétszeres olimpiai ezüstérmes – a szerk.), és tartottam edzéseket az olimpiai ezüstérmes Komáromi Tibornak is. Balla Józsi elképesztő adottságokkal bírt, hihetetlenül terhelhető volt, soha nem volt neki izomláza.

– Februárban volt egy utánpótlás birkózóverseny a Népligetben, ahol nagyon sok kisfiú és kislány gyűrte egymást. Úgy látszik, még mindig van vonzereje a sportágnak.

Nem könnyű a helyzet, de azért valóban még mindig be lehet csalogatni a gyerekeket a birkózócsarnokba. Ha van egy nagy siker, az rendre újabb lendületet ad a sportágnak. Időről időre előjönnek hatalmas tehetségek. Jófelé megy most a sport, és a mai világban nagy szükség van rá, hogy legyen valami, ami a digitális világból kiveszi a gyerekeket. Nem féltem a birkózósportot, mert mindig jönnek a tehetségek.