A Magyar Kerékpáros Szövetség januárban megtartotta szokásos díjátadó gáláját, amelyen az előző év legjobbjait díjazták. Az eseményen FTC kerékpárosa, Matuz Etelka végre átvehette a még júliusban megrendezett Bringa Fieszta Országúti Kerékpárverseny elit kategóriájában szerzett bajnoki aranyérmét, az érte járó serleget és mezt. Versenyzőnkkel a díjátadóról, az elmúlt év sikereiről, a szakosztályról, illetve a 2019-es tervekről beszélgettünk.

- Végre a kezedben tarthatod a jól megérdemelt díjakat.
- Ennek az a története, hogy az egyik verseny végén odajöttek hozzám a szövetségtől, hogy hibáztak, de szeretnék ezt méltó módon kompenzálni az év elején rendezendő díjátadón. Nagyon jól esett, hogy így vehettem a megérdemelt bajnoki mezemet.

- Hova helyeznéd el ezt az elismerést a karrieredben?
- Van ezen kívül még bajnoki mezem, de ez kiemelt helyet kap a vitrinben. Azért, mert ezen a versenyen betegen indultam el. Gyomorrontással bajlódtam, olyan fehér voltam, mint a fal, kérdéses volt, hogy egyáltalán versenyzem-e. Sokan mondták, hogy ne induljak. Ráadásul nyári verseny volt, 38 fok, rendesen kiszáradtam, a pálya is rettentően nehéz volt, de ugye a Fradiban küzdeni mindig, feladni soha! Én is ilyen vagyok és ezt a távot így tettem meg. Már csak azért is hatalmas győzelem volt, mert percekkel a női mezőny előtt érkeztem be az első helyen. Egyszerűen elkapott a hév, tudtam, hogy győzni fogok, versenyzés közben jött meg az étvágy.

- Rengeteg versenyen indultál 2018-ban, volt, hogy egy nap két viadalon is indultál? Melyik volt számodra a legkedvesebb és legemlékezetesebb?
- Sok kedvenc versenyem volt, de tavaly mentem először nemzetközi viadalon. Ez nagy álmom volt, hogy a világ élvonalával együtt versenyezzem. Annyira kihajtottam magam, mint még soha, teljesen leblokkoltam az immunrendszerem, de ezzel egy szintet léptem a saját fejlődésemben és ez megkoronázta az egész évemet. A legnagyobb tavalyi győzelmemnek mégis a Kínok Kínja Mezőnyversenyt tartom, amely májusban volt. Aznap sem voltam valami jól, mert még a lábamban volt a nemzetközi futam. Ezt a Pilisben rendezték meg, 130 kilométeren keresztül, emelkedőkkel tarkított pálya, brutális tempóban tekerő férfiak. A végén odamaradtam egy kisebb bolyban, nagyjából húszan voltunk, de csak három nő velem együtt. Az utolsó két kilométer előtt viszont volt egy 800 méteres emelkedő, amelyet nagyon megnyomtam. Megláttam egy férfit a tetején, ez pedig húzott. Azt hittem, hogy majd jönnek velem, de senki sem volt ott. Közben a férjem kísért, hátul a kocsiban pedig ott ült a fiam, aki teli torokból ordította, hogy: „Ez az anyu, most nyomjad!”. Ez még egy plusz löketet adott és bár nagyon elsavasodtam, akkor volt bennem az adrenalin, hogy átlendültem ezen. Az utolsó kilométeren a fiút is lehagytam és megnyertem a versenyt. Nagyon szép győzelem volt!

- Versenyző is vagy még, ugyanakkor már edzőként is átadod a tudásodat a fiataloknak.
- Jó úton haladunk, látni lehet, hogy hol vagyunk és merre tartunk. Sok évre előre tervezek. Igyekszem játékossá tenni az edzéseket, anélkül, hogy észrevennék, hogy mekkora fizikai munka van benne. Az biztos, hogy ha befejezem az aktív pályafutásomat, akkor még jobbak leszünk, mert csak rájuk tudok koncentrálni. Biztosan növelem majd a szakosztály létszámát. Nagyon szeretnek velem lenni, együtt edzeni. Minap is úgy jött oda hozzám az egyik lány tanítványom, hogy kihúzták a fogát, de nem akart kihagyni edzést, mert nagyon jól érzi itt magát. Sokszor mondom nekik, hogy amit én adok az nem elég, csak egy része az egésznek, mert ők is kellenek hozzá és soha ne kiscélokat tűzzenek maguk elé, mert azért nem tudnak annyit küzdeni, szenvedni. Nagyon akarni kell a győzelmet, de ha kudarc ér vagy nem úgy sikerül egy verseny, ahogy gondoltad, akkor nem rossz vagy, hanem azon a napon annyit tudtál kihozni magadból. Ezért azt tanítom, hogy mindez ösztönzőleg hasson rájuk, ne pedig lehúzza őket. Azt hallom, hogy jó pedagógus vagyok.

- A szakosztályok az Arénában című sorozatunkban a kerékpározók is jártak a stadionban. Milyen volt a fogadtatásotok? 
- Jaj de jó volt! Azóta sok érdeklődő van, jönnek is majd. Szeptembertől veszünk majd fel újabb gyerekeket, addig marad a nyolcfős fiatal csapatunk és velük szépen haladunk előre. Nem könnyű összehangolni a kicsik és a felnőttek edzését, főleg ha még az enyémet is idevesszük. Sok fiatal keresett meg, kikérik a véleményemet, ami nagyon jó érzés. Régóta nincs a Fradi kerékpárosai között több olyan versenyző, akik fellendítenék a szakosztályt, most viszont elindultunk egy nagyon jó úton. Ezt szeretném feljebb tornázni és ebben nagyon sokat számít az FTC, mint húzónév. A Fradi egy életérzés. Tök jó érzés, amikor felállsz a pódiumra és rajtad van a címeres mez és mondják utána, hogy: „Vigyázzatok a fradis csajjal! Láttátok milyen jól megy?” Többször elmondtam a gyerekeknek, hogy amikor felveszik a ruhájukat a versenyre, akkor ne csak azt érezzék, hogy rajtuk van egy mez, hanem, hogy „én vagyok a Ferencváros, a Fradi képviselem, a Fradi a mindenem, mert azt szeretem!” Tegyen meg mindent a kerékpárért és a Fradiért! 

- Visszatérve a versenyzésre. Milyen tervekkel készülsz 2019-re? Mennyiben lehet más, mint az előző esztendő?
- Nagyon bízom benne, hogy a nagy célomat elérem. Ki szeretnék jutni az országúti világbajnokságra. Ezt Angliában, Doncasterben rendezik meg szeptember 21. ás 27. között. Ezt az évet versenyzés szempontjából is arra szeretném felhasználni, hogy a lehető legjobb helyen, legjobb magyarként végezzek. Ráadásul Doncasterben élnek a barátaim, így ez még nagyobb motivációt jelent a számomra. Tele vagyok lendülettel, alázattal, ennyire motivált még nem voltam. Télen is mindennap kint edzek, ha esik, ha fúj, nincs változtatás, az edzést ugyanúgy meg kell csinálni, a résztávokat mínusz tíz fokban is teljesíteni kell. Ezt pedig mentálisan el kell viselni és nagyon erősít.

Molnár Péter