Sokszor, sok helyen szó esik arról, hogy a Ferencváros női kézilabdacsapata Európa legjobbjai közé tartozik, de ilyenkor legtöbbször csak a jelenre gondolunk. Pedig, ha hozzátesszük, hogy milyen tradíció és mennyi siker „rejtőzik” a szakosztály eddig megélt hetven évében, akkor még magasabb polcra helyezhetjük az FTC-t. Hiszen kevés klub tudhat magáénak a miénkhez hasonló történelmet, erre pedig igenis büszkének kell lennünk, és kötelességünk ápolni az emlékeket. Épp ezért korabeli beszámolók, tudósítások, fényképek és videók segítségével felidézzük a legnagyobb nemzetközi sikereket, azokat a sorozatokat, amikor az aktuális csapatunk legalább a döntőig eljutott.

A kézilabdázóink nemzetközi kupasikereit felidéző sorozatunk első részében az 1971-ben, a Bajnokcsapatok Európa Kupájában elért ezüstéremről olvashattak számos izgalmas részletet, ezúttal pedig hét évvel későbbre, 1978-ba kalauzoljuk el szurkolóinkat!

Ekkor a története második kiírását élő Kupagyőztesek Európa-kupájában indulhatott női kézilabdacsapatunk, miután 1977 februárjában megnyerte a négyes körmérkőzéses rendszerben kiírt Magyar Kupát a Vasas előtt. Az angyalföldiek felülmúlása önmagában is óriási fegyverténynek számított egyébként, hiszen akkoriban a Vasas egyeduralkodó volt Magyarországon: 1972 és 1985 között kilencszer lett kupagyőztes és tizenháromszor bajnok.

A bravúr továbbá megteremtette a lehetőséget a KEK-ben való szereplésre.

„Akkoriban a bajnokságban mindig ott volt a dobogón a csapat, de – amennyire emlékszem –, az aranyéremre nem igazán volt esélyünk, a Vasas nagyon erős volt – mesélte a még ma is a Ferencváros utánpótlásában dolgozó korábbi kapusunk, Fiedler Adrienn, aki 1978-ban feltörekvő fiatalként már a felnőttekkel edzett. – Nem emlékszem pontosan, hogy milyen célkitűzéssel indultunk neki a KEK-nek, de arra igen, hogy éreztük, ez komoly esély arra, hogy jó eredményt érjünk el.”

A kezdet mindenesetre tükörsimára sikeredett, és ez kellően megadta az alaphangot – 1978. január 22-én a címlapján számolt be arról a Népsport, hogy „Biztos előnyt szerzett az FTC”. Az Admira Wien elleni összecsapás helyszínéül szolgáló Körcsarnok zsúfolásig telt, pedig előzetesen is sejthető volt, hogy a bécsiek legfeljebb az áldozat szerepét tölthetik be. Ennek ellenére a korabeli beszámoló szerint a hangulat remek volt, „még javában az öltözőben voltak a csapatok, amikor a közönség már nagyban énekelt, „szurkolt”. (…) A találkozó megkezdésével aztán a hangulat még jobban fokozódott.”

Ehhez hozzájárulhatott az is, hogy az osztrákok első támadásuknál kiharcolt hetesét Berzsenyi kivédte, majd a társak komoly gólparádéba kezdtek. A tizenötödik percben már 9-0-ra vezetett a Fradi, a szünetben pedig 14-2-re. A második félidőben a mieink tulajdonképpen már csak a közönségnek játszottak – írta a sportnapilap –, arra törekedtek, hogy minél szebb gólokat érjenek el, és jó néhány gól valóban parádésra sikerült. A 25-5-ös végeredmény garantálta, hogy az egy héttel később esedékes visszavágón a továbbjutás már nem foroghat veszélyben. Nem is forgott, Csulikné a budapesti nyolc gólja mellett ezúttal hétszer vette be az ellenfél kapuját, a csapat 27-9-re győzött, összesítésben pedig 52-14-re múlta felül a bécsieket.

Huszonnyolc gólos sikerrel ünnepelt Elek Gyula a 600. meccsén

A legjobb nyolc között a sorsolást február 1-jén tartották, a mieinkhez a francia kupagyőztes Bordeaux-t húzták ki – vagyis az akkori erőviszonyokat ismerve különösebben nem lehetett elégedetlen a szakvezetés. Az odavágóra február 26-án került sor, és a játékosaink az első körhöz hasonlóan a negyeddöntőben is már az első meccsen lezárták a párharc legfontosabb kérdését. A kezdődobást kisebb ünnepség előzte meg, ugyanis a hatszázadik bajnoki és kupameccsén dirigálta a csapatot a vezetőedző, Elek Gyula. A játékosok igyekeztek is kiszolgálni trénerüket, akinek nem sok izgulnivalója maradt: már az első félidőben tizenhárom gólos előnyt épített a Ferencváros, a fordulás után pedig még nagyobbra hízott a különbség. A huszonnyolc gólos sikerből (39-11) Takácsné tizenegy, míg Csulikné kilenc góllal vette ki a részét. A Fradi története során ezt megelőzően sohasem dobott még ilyen sok gólt hivatalos mérkőzésen. A franciaországi visszavágó valamivel szorosabb lett, de a „csupán” tizenegy gólos vereségben sem lehetett sok öröme a hazaiaknak – 25-14-re nyertek a mieink.

Az elődöntő aztán már hozott izgalmakat! Az összecsapás előtt Elek Gyula egy ízben saját szemével mérte fel az ellenfelet, az Inter Bratislavát, és a tapasztalatai alapján úgy nyilatkozott, hogy a két meccs alapján továbbjutást vár csapatától. Ezzel együtt az odavágón talán egy szoros vereséggel is kiegyezett volna, hiszen három alapemberét is nélkülöznie kellett: Takácsné, Tavaszi, valamint – figyelem! – az iskolai elfoglaltsága miatt otthon maradt Oszwald sem játszhatott Pozsonyban. Vezetőedzőnk arra hívta fel övéi figyelmét, hogy elsősorban pozíciójátékra törekedjenek, mert a csehszlovák fal igen magas játékosokból áll.

A kért taktikát tartalommal is sikerült megtölteni, ahogyan az az 1978. március 22-én megjelent helyszíni tudósításból kiderült. Bejátszásokra nem is igazán került sor, mert a kitűnően játszó Lelkesné jóvoltából sikerült úgy megkeverni az Inter védelmét, hogy átlövésekből is rendre gólt szereztünk. A hatékony támadójáték ellenére a gyenge védekezésünk miatt az első félidő után a hazaiak álltak jobban egy góllal, de ez megteremtette az előrelépés esélyét. Érezte a csapat, ha a védekezést sikerül javítani, akkor az odavágóról is előnnyel térhet haza. A második játékrészben, ahogyan reméltük, jobb lett a hátsó falunk, a kapus, Berzsenyi is remekül védett ebben az időszakban, a pozsonyiak majd negyed órán keresztül nem is tudtak akciógólt szerezni, csak hetesből találtak be, de eddigre négy gólos hátrányba kerültek. Az utolsó percek ezzel együtt is a hazaiak felzárkózását hozták, s végül csak egy gól maradt a Fradi-előnyből, de az eredmény mellett a meccs összképe is azt vetítette elő: női kézilabdacsapatunk közel került a KEK-döntőhöz.

A visszavágóra csordultig megtelt a Körcsarnok, és fergeteges „FTC! FTC!” buzdítás fogadta a csapatokat – számolt be róla a Népsport. A Pozsonyban hat kísérletéből hatszor eredményes játékmestert, Lelkesnét külön emberfogással próbálta kikapcsolni ellenfelünk, de ez nem lepte meg a mieinket, sikerült már a meccs elején megragadni az előnyt. Az első félidő közepén már négy, összesítésben pedig öt gól volt az előny, amikor a vendég edző, Vladislaw Gross belátta, hogy nem működik a taktikája. Visszarendelte Lelkesnéről Boledobicovát, hatos fallal védekezett, de ezzel is csak annyit ért el, hogy nem nőtt tovább a különbség. A szünetben Elek Gyula nem kertelt, kijelentette az újságíróknak: „Nyugodtan kell játszani, már nem veszíthetünk. Lényeges, hogy a védekezésnél játékosaink a beállósok elé verekedjék magukat, hiszen akkor nem lehetne őket olyan sokat foglalkoztatni. Ki kellene lépni a remek formában lévő Zemanova elé is.” Az intelmeket alighanem játékosai is megkapták, mert sikerült javítani a hibákon, az előnyünk meg tovább nőtt – a második játékrész elején végérvényesen eldőlt a továbbjutás kérdése. A 40. percben volt először tíz gól a két csapat között, a pozsonyiak lélekben feladták a küzdelmet és 21-11-nél ért véget az összecsapás. A lefújást követően a vezetőedzőnk higgadtan és tömören értékelt: „Úgy érzem, megérdemelten jutottunk a döntőbe.”

Köszönet a Vasasnak

A fináléra 1978. április 23-án került sor, méghozzá Budapesten. A helyszín érdekessége, hogy ebben az évben mindkét női nemzetközi kupa döntőjében magyar-német párharcot rendeztek, s mert a BEK-ben Berlint jelölték ki a TSC Berlin – Vasas meccs helyszíneként, az etika úgy kívánta, hogy a KEK-ben a magyar fővárosban rendezzék a Fradi-Lipcse találkozót.

A szurkolók köszönték szépen a lehetőséget, és színültig megtöltötték a Körcsarnokot, zöld-fehér zászlóerdővel fogadták a kedvenceket, illetve az ellenfelet, az utóbbi évek egyik legjobb női klubcsapatát.

A kezdés előtt Elek Gyula a szokásosnál is idegesebb volt, érezte, hogy óriási siker elérésére van most lehetőség.

„Jobban ver, mint szokott – mutatott a szívére a pálya szélén. – Nem akármilyen 50 perc áll előttünk. Ha sikerül kizökkenteni a Leipziget a szokásos ritmusú támadójátékából és Kretzschmart is ki tudjuk kapcsolni, akkor…”

A beszámoló szerint a mondatot nem is fejezte be a legendás mester, bezzeg kollégája, Klaus Franke szemrebbenés nélkül kijelentette: „Mi győzünk. Ismerjük az FTC-t, úgy érzem, jobbak vagyunk.” A két csapat eddigi története valóban a németek sikerét ígérhette: kilencszer találkozott az FTC a kétszeres BEK-győztes Leipziggel, és hatszor az NDK-beli klub győzött.

Na, de ekkor!

A Ferencváros és az Elek Család első nemzetközi aranya

Elképesztően izgalmas mérkőzést hozott a finálé. A mieink első támadásánál rögtön kiderült, hogy a németek az egyik legjobbunkat, Lelkesnét külön emberfogóval próbálják semlegesíteni. Ezt látva két lehetőség maradt: vagy gyors keresztmozgással és elzárásokkal „szabadítják ki” a társak az irányítót, vagy valaki más átveszi Lelkesné szerepét. Az utóbbi valósult meg, méghozzá Csulikné jóvoltából, aki mindent magára vállalt. Hiába az ő remeklése, a 12. percben 4-2-re vezettek a lipcseiek, s bár egyenlítettünk, a vezetést nem tudtuk átvenni. Fej-fej mellett haladtak a csapatok, de rendre vendég előnnyel, mígnem a második játékrészben a közönség még rátett egy lapáttal a szurkolásra. A 35. percig kellett várniuk arra, hogy a második perc után újra ferencvárosi vezetésnek örülhessenek (14-13). Ezt követően egyszer még egyenlített riválisunk, de 41., a 43. és a 46. percben is gólt szereztünk – Lipcse meg közben képtelen volt betalálni.

Sokan már dörzsölték a tenyerüket, de a németek nem adták fel, két perccel a vége előtt egyre zárkóztak. Drámai percek jöttek így a végére egészen addig, mígnem 20 másodperccel a lefújás előtt Tavaszi ügyes és mindent eldöntő gólt ért el, a Lipcse időntúli hetessel már csak kozmetikázni tudott. Felhőtlen volt az öröm, a szurkolók sokáig ünnepelték a zöld-fehér győzteseket, miközben a játékosok az IHF elnökétől átvették a kupát.

„A hazai környezet döntött, a szurkolás, a buzdítás szárnyakat adott az FTC-nek” – mondta a vendégek edzője, és ez talán még annál is árulkodóbb, hogy Elek Gyula is kiemelte a fradisták szerepét.

„Sokat jelentett a hazai pálya. Ha a Vasas nem jut el a BEK-döntőig, lehet, mi sem játszhattunk volna itthon – mondta a boldog szakember, majd kiemelte a csapategységet is, amelynek köszönhetően az addigra már több mint kétszázszoros válogatott Waltraud Kretzschmart sikerült egy gólon tartani. „A Ferencváros kevesebb nagy játékos-egyéniséggel rendelkezik, és – mit tagadjuk – valamivel gyengébb, mint a Leipzig, mégis megszerezte a győzelmet.”

A Ferencváros az első magyar klubcsapat a kézilabda történelmében, amely nemzetközi kupát tudott nyerni, így nem is csoda, hogy Népsport a beszámolójában megjegyezte: „A KEK-győzelem nemcsak az FTC, hanem a magyar kézilabdázás nagy sikerét is jelenti.”