Hársfalvi Júlia számára különleges mérkőzés volt női kézilabdacsapatunk Vácott játszott bajnokija. Valószínű, hogy válogatott balszélsőnk nem konkrétan erre a találkozóra emlékszik majd évek múltán, de a tény, hogy ezen a napon haladt el a 200 mérkőzést jelentő mérföldkő mellett, biztosan emlékezetes marad számára.

Játékosunk 2021 nyarán csatlakozott a Ferencvároshoz, azóta eltelt szűk öt év, túl vagyunk négy és fél idényen, egy bajnoki címen, négy Magyar Kupa-győzelmen és egy Bajnokok Ligája-döntőn is – de van, ami ezeknél is erősebb érzelmet vált ki belőle.

Mennyire vagy szentimentális típus, aki az évfordulók, mérföldkövek környékén számot vet?
Nem különösebben vagyok ilyen fajta, de amikor láttam a Vác elleni bajnoki után a 200 meccsről szóló montázst az Instagramon, az eszembe jutott, hogy milyen gyorsan megy az idő. Az első képen fiatal, kajla a fejem, mintha gyerek lettem volna még a mostanihoz képest, ez elgondolkodtatott, hogy tényleg elrepülnek az évek. Picit gondolkodtam a 200 meccs kapcsán is, és jóleső érzés volt bennem, hála, hogy megtörténhetett.

Győr és Mosonmagyaróvár között aligha jutott eszedbe, hogy így alakul majd, hogy később a Ferencváros lesz az a csapat, ahol pályafutásod legnagyobb részét töltöd.
Ezen többet is szoktam gondolkodni amúgy, nemcsak most, a mérföldkő miatt jutott eszembe, nemcsak a pillanatnak szól, hogy akkoriban erre még biztosan nem sok esélyt láttam. Mindig érdekes belegondolni, hogy mi lett volna ha, vagy mi lett volna így, meg úgy, de nagyon-nagyon örülök, hogy itt vagyok. Csak egyetlen dolgot sajnálok, hogy nem játszhatunk Bajnokok Ligája-meccset az Elek Gyula Arénában, mert ez az igazi otthonunk, és olyan hangulata van, amely egyetlen másik csarnoknak sincs.

Melyik pillanatokra emlékszel legszívesebben az elmúlt évekből?
Ami mindig eszembe jut, az a hangulat, ha épp nincs jó napom, ha fásult vagyok, akkor is mindig jó kedvvel, vidáman indulok a csarnokba. A legőszintébben mondom, hogy a hála fogalmazódik meg bennem, hogy megtörténhetett velem mindaz, ami ebben a 200 mérkőzésben volt. Voltak közöttük nagyon jók, meg biztos rosszak is, és sok olyan meccs jut eszembe, ami nagy hatással volt rám vagy a csapatra, de kiemelni nem tudok, tényleg így, egyben jelent ez most sokat. Emlékszem rá, hogy az első évem nehéz volt, nem találtam a helyemet, sok kétely volt bennem, nem a legjobb lelkiállapotban érkeztem, sérülés is jött, aztán, ahogy Gábort (Elek Gábor vezetőedzőt – a szerk.) egyre jobban megismertem, felszabadultam. Egyre inkább éreztem a bizalmat és a szabadságot a pályán is. Tudom, hogy mi vagyok, sose éreztem magamat többnek, csak ahhoz akartam alkalmazkodni, amit kaptam, és hozzátenni, amit csak tudok emberileg és szakmailag is.

Úgy tűnik, hogy otthonra leltél a Ferencvárosnál és Budapesten is.
Amikor kisvárosból jössz, akkor Budapest mindig nagynak tűnik, úgy érzed, hogy elveszel benne, aztán, ahogy telnek az évek, kiismered magad. Emlékszem az első alkalomra, mikor már nem kapcsoltam navigációt a kocsiban edzésre jövet… Vicces volt, hogy milyen büszke voltam magamra. Korábban mindig bennem volt a félsz, hogy vajon milyen a forgalom, oda fogok-e érni 

edzésre, apróságok is zavartak, ha három utcára mentem csak, akkor is kapcsoltam. Aztán mégiscsak szereztem annyi önbizalmat a tájékozódás terén, hogy már nem használom, ha iskolába vagy a csarnokba megyek.

Az alapján, ahogy beszélsz, az látszik, hogy megtaláltad a harmóniát, az egyensúlyt az élsportban és a magánéletben is.
Nem mondom, hogy nincsenek nehezebb időszakok, főleg, amikor a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretnénk, és valójában ritka az a ”békeidő”, amikor minden el van rendezve, de megtanultam kezelni az akadályokat, priorizálni, megkülönböztetni a dolgok fontosságát. Ha valami nem sikerül, akkor sem vagyok szigorú magammal, nem dőlök a kardomba – és igazán hálás vagyok mindazért, ami van. Megtisztelő, hogy 200 mérkőzésen viselhettem már a Ferencváros mezét, és őszintén remélem, hogy nagyon szép történet kerekedhet ki a következő időszakból is. Van még olyan cím, amit megnyernénk a csapattal, és… Ha picit távolabbra is gondolok, akkor büszkeség lenne egyszer majd itt lezárni a pályafutásomat.