Nagy küzdelemben, az utolsó hét percben háromgólos hátrányt eltüntetve szerzett pontot női kézilabdacsapatunk 2024 januárjában, amikor legutóbb Ikastban lépett pályára, és ezúttal is hasonlóan kiegyenlített küzdelemre számíthattunk. Érdekesség, hogy szinte napra pontosan két évvel ezelőtt Allan Heinét a kispadon láthattuk, ezúttal pedig a vendégszektorban, gyermekei társaságában és Fradi-mezben. A bemutatásoknál a helyiek nem feledkeztek el csapatunk dán tagjairól, közülük is kiemelt tisztelettel és szeretettel üdvözölték a korábbi dán szövetségi kapitányt, Jesper Jensent.

Ősszel többször is akadt gondunk a mérkőzések elkezdésével, most azonban az első öt percre egy szavunk se lehetett: egy Janurik Kinga-bravúr mellett két jó védekezést és három Fradi-gólt láthattunk (0-3). Sajnos a hazaiak is megcsinálták ugyanezt a sorozatot, és a lényegen nem változtat, hogy két erősen kérdéses ítélet is támogatta őket ebben (3-3). A tökéletes kezdés így odalett, a lendületet azonban látszólag megőriztük, támadásban megvolt a hatékonyság, Simon Petra, Emily Vogel és Orlane Kanor és Klujber Katrin jó megoldásokat választott, így bár hátul lehetett hiányérzetünk, tartottuk a lépést a hazaiakkal. Legtöbbször felváltva estek a gólok, ám 10-9 után kétszer is betaláltunk, vagyis újra előnybe kerültünk. Adódott rá lehetőség, hogy kettővel is meglépjünk, de nem tudtunk élni vele, igaz, a szünetre Vogel negyedik góljának köszönhetően így is vezetéssel mehettünk (14-15). Szembetűnő volt, hogy nagyon kevés lerohanás gólt láthattunk – ennek oka, hogy egyrészt kevés volt a technikai hiba, másrészt mindkét fél fokozottan figyelt a visszarendeződésre.

Számíthattunk rá, hogy fokozódik a feszültség a fordulás után, mert egyrészt mindkét fél számára fontos volt a pontszerzés, másrészt a játékvezetői ítéletek mindkét oldalon sok elégedettlenséget szültek. Így is történt, egyre keményebb ütközéseket láthattunk, de annak különösen örülhettünk, hogy az újabb Simon-gól 15-17-nél plusz kettőt jelentett. Ennél jobban azonban nem tudtunk ellépni, néhány jó teljesítmény még kellett volna hozzá, és az sem segített, hogy a negyvenhatodik percben harmadszor is kiküldték Mette Tranborgot (ebből kétszer labda nélküli szituációban kapott büntetést…), aki addig folyamatosan a védelem közepén játszott. 20-19-re vezettünk ekkor, de előnyből egyenlített az Ikast, és sejthettük, hogy kőkemény hajrá vár ránk. Darja Dmitijeva fontos pillanatban talált be, majd Janurik védése után Kanor is ezt tette passzívnál (21-23).

Hullámzott az összecsapás, esélyünk volt a plusz háromra, mégis egyenlített az Ikast, Kanor betörése után azonban 25-26-ról indult az utolsó öt perc. Minden labdáért vetődtünk, a kispad is ezer fokon égett, mint ahogy a mintegy ötvenfős szurkolótáborunk is ezekben a percekben volt a leghangosabb. Talán az első meccslabdánk volt, amikor két és fél perccel a lefújás előtt nem sikerült kettőről háromra lépni, és sajnos dán gól, majd eladott labda jött utána. Így az utolsó percre fordulva időkérés után, egygólos Fradi-előnynél hozhatta a labdát az Ikast. Hét mezőnyjátékossal támadtak, és viszonylag gyorsan be is fejezték az akciójukat, fél perc maradt, amikor jöhettünk. Talán tovább is játszhattunk volna, de Dmitrijeva hetest harcolt ki, amelyet Simon értékesített, a fordulás után pedig már csak egy mellé zúgó lövésre maradt idő.

A mérkőzés gyakorlatilag úgy alakult, ahogy vártuk és ahogy reméltük: őrült izgalmak után, egy góllal győztünk!