Alighanem a játékvezetők is készültek a Fradi-DKKA bajnokira, vagy legalább látták, hallották, hogy két hete a Magyar Kupa elődöntőjében az újvárosiak kisebb pankrációt rendeztek, s tartván a hasonló kialakulásától ezúttal nagyjából minden második testi kontaktra kiállítást ítéltek. Így aztán különös mederben csordogált az egyébként szokatlanul csendes összecsapás – hiába volt közel teltház az Elek Gyula Arénában, bántó és érthetetlen csend honolt, miközben a csapat is átvette ezt az álmos hangulatot. Harminc percen át nem nőtt nagyobbra a különbség kettő gólnál, de legalább pozitív, hogy jobbára nálunk volt az előny, miként az első félidő végén is (14-13). A harminc perc alatt megítélt nyolc kiállítás (három nálunk, öt a vendégeknél) egyébként borzasztóan tördelte a játékot, folyamatosan alkalmazkodni kellett a létszámhátrányos, vagy előnyös helyzetekhez. Nem meglepő, hogy nem vált tehát a közönség, illetve az edzők kedvencévé a Bonifert-Oláh páros (minden bizonnyal valamilyen köztes felfogás lenne az ideális a szabálytalanságok szankcionálásával kapcsolatban), de azt is elismerhetjük, hogy nem rajtuk múlt, hogy nem sikerült ellépnünk ellenfelünktől.

A fordulás után valamelyest összeszedettebb lett a játékunk, Szikora Melinda is jó ütemben fogott néhány labdát – apropó, Bíró Blanka ezúttal csak a lelátóról figyelte a társakat, a kapuban pedig Meli állt 47 percen át –, így 44. percben a szünet óta már másodszor kértek időt a vendégek, miután már hét góllal vezettünk (24-17). Sokat nem tudott hatni a csapatra György László, gyorsan kilencre nőtt a differencia, az utolsó tíz percre fordulva pedig már tízre távolodtunk – eldőlt a mérkőzés. Jó volt látni a második félidőben, hogy jó néhány szemfüles labdaszerzés után szereztünk gólt, ugyanis ez jelezte, éles (is tud lenni) a csapat, ez pedig az igencsak közeledő Bajnokok Ligája-negyeddöntőn még jól jöhet.

Az utolsó percek már könnyed játékot hoztak, egy remek Tóth Nikolett-gólt, és tíz gólos győzelmet!