2004-ben az olimpia visszatért szülőföldjére, Görögországba. Habár az ókori olimpiai játékokon még nem szerepelt a kézilabda, pláne nem a női, kétezer évvel később, tíz női válogatott mérhette össze tudását a játékokon.

A Mocsai Lajos által vezetett csapat szerényebb játékerőt képviselő gárdákkal került egy csoportba, az egyetlen igazi kihívást Ukrajna jelentette számukra.

Az utazó keretbe három ferencvárosi játékos, Farkas Ágnes, Kirsner Erika és Tóth Tímea került be. A válogatott erős csapattal utazott az olimpiára, éremesélyesnek vallhatta magát, hiszen egy évvel korábban a világbajnokságon döntőt játszott. Az már más kérdés, hogy a világbajnokság emléke közel sem biztos, hogy pozitívan hatott a játékosokra, miután az akkori fináléban hét góllal is vezettünk.

A 2004-es olimpián a vártnak megfelelően a csoportmérkőzések nem sok izgalmat tartogattak számunkra. Első meccsünkön Kínával találkoztunk, és könnyedén győztünk, még ha a 28-24-es végeredmény nem is ezt tükrözte. A második fordulóban a mezőnyben a legszerényebb játékerőt képviselő házigazdával játszottunk, s ennek megfelelően újabb két pontot gyűjtöttünk. A 33-20-as győzelmünkből Farkas 2, Tóth 3, Kirsner pedig 6 góllal vette ki a részét. A harmadik összecsapáson Brazília se állított minket különösebb próbatétel elé, Kirsner újra megszórta magát, 7 gólt szerzett, Farkas tovább tudta növelni góljai számát, 4 találatot jegyzett a 35-26-tal végződő találkozón.

A csoport első helyéről az Ukrajna elleni mérkőzés döntött. A szomszédunk elleni párharcnak külön pikantériája volt, ugyanis az egy évvel korábbi világbajnokságon már találkoztunk vele. Akkor ők már továbbjutottak a csoportból, nekünk azonban nyerni kellett. Az ukránok baráti labdázgatás melletti magyar győzelemre számítottak, ehelyett 35-23-ra átgázoltunk rajtuk, amit nem viseltek túl jól, égett tehát bennük a vágy Athénban, hogy visszavághassanak súlyos vereségükért. A mérkőzést mi kezdtük jobban, a félidő végére már 12-8-ra vezettünk. A második félidőre azonban összeszedték magukat az ukránok, és fokozatosan elkezdték lefaragni hátrányukat. Az 55. percben egy gólra zárkóztak, majd nem sokkal később egyenlítettek. A mérkőzés utolsó percében a vezetést is átvették, amire nekünk már nem volt válaszunk, kikaptunk (22-23), így a csoport második helyén zártunk.

Vereségünk miatt az elődöntőben a franciákkal kellett szembe néznünk, akik hozzánk hasonlóan nem voltak elragadtatva attól, hogy velünk kell játszaniuk. A francia vezetőedző, amellett, hogy ez már a taktikai csata része lehetett, úgy fogalmazott, hogy a magyar csapat nyilvánvalóan jobb, mint az övé, és csoda kéne ahhoz, hogy a magyarok veszítsenek.

Az imént vázolt különbség természetesen túlzó volt, de huszonnyolc perc után már 13-8-ra vezettünk. A következő tizenegy percben azonban mindössze egy gólt tudtunk lőni, így gyorsan megváltozott a meccs képe. Ellenfelünk kapusa egy fejlövés után nem tudta folytatni a játékot, cseréje azonban, aki csak a szükség miatt került a pályára, remekelt. A franciák agresszív játéka végül eredményesnek bizonyult, 25-23-ra megnyerték a mérkőzést. Szövetségi kapitányunk így értékelt a találkozó után:

„Csak úgy győzhettek le minket a franciák, hogy fizikailag őrölték fel filigrán játékosainkat, és ezt az utat is választották. De el kell ismernem, a mi csapatunk mentálisan valóban rendkívül labilis, és téthelyzetben ez döntő.”

A közvélemény figyelme innentől férfi válogatottunkra irányult, amely bejutott a legjobb négy közé. A torna hátralévő részében Brazíliával (36-31) és Spanyolországgal (38-29) találkoztunk, és két magabiztos győzelmünkkel megszereztük az ötödik helyet. Kirsner Erika a két meccsen összesen tíz gólt szerzett. Különösen fájó volt azonban, hogy a torna során azon a két összecsapáson maradtunk alul, amelyen „igazi” riválissal találkoztunk.

Az akkori ötödik hely a női kézilabda-válogatott olimpiai szereplései közül a legrosszabb volt, de azokban az években, amikor még a részvételt sem sikerült kivívni, igazán felértékelődött ez az eredmény is.