Számos bajnoki cím és kupagyőzelem, két Bajnokok Ligája-arany és egy ezüstérem, és világbajnoki ezüstérem után Dragana Cvijics csaknem húszéves pályafutását zárja le vasárnap este a Szombathely elleni mérkőzéssel. A klasszis beálló karrierje utolsó négy idényét a Ferencvárosnál töltötte, és ahogy fogalmazott, második otthonra lelt a Népligetben.

Volt már erőd összegezni a vasárnap végéhez érő, csaknem húszéves pályafutásodat?
Nem igazán, nem is tudom, őrület az egész – kezdte Dragana Cvijics. – Csak akkor tudatosult bennem, hogy vége lesz, amikor néhány nappal ezelőtt bejelentettem, addig nem éreztem át igazán, inkább csak elfogadtam a helyzetet. Aztán elkezdtek hívogatni az ismerősök, sorban kaptam az üzeneteket, és ilyenkor érti meg az ember, hogy milyen sokat jelentett másoknak, hogy mennyire fontos volt számukra, hogy láthatnak a pályán. Rengeteg gyönyörű üzenetet kaptam, sokan írták azt is, hogy köszönik, hogy mindig önmagam voltam a pályán. Egész karrierem során erre törekedtem, és azt hiszem, sikerült is.

Szomorú vagy boldog pillanatok voltak ezek, amikor megértetted, hogy vége, de azt is, hogy mennyien szeretnek?
Vegyes érzéseim voltak. Azért nehéz, mert el kell fogadnom, hogy nem leszek már újra huszonöt éves, és nem játszhatok még tíz évig. Szerintem az ember sohasem áll készen arra, hogy abbahagyja, legalábbis én semmiképp. Imádom a sportot, ebben élek, és nehéz felfogni, hogy többé nem versenyezhetek a pályán – nekem ez jelentett mindent, ez a mentalitás, ez a győzni akarás mindig bennem lesz.

Nehéz volt meghozni a döntést?
A szezon elejétől kezdve sokat gondolkodtam rajta. Harminchat éves vagyok, és igazából azon gondolkodtam, hogy játsszak-e még egy évet vagy most befejezzem, és végül úgy éreztem, hogy plusz egy év már nem változtatna semmin, inkább elkezdem már most az edzői munkát, jobb, ha már most erre, a tanulásra, fejlődésre koncentrálok ebben a szerepben. Ha még tíz évet játszhatnék, biztosan nem hagynám abba, de más a helyzet, és az, hogy tudom, mihez akarok kezdeni, hogy a sport és a kézilabda része maradok, segít, hogy ne csak a szomorúság legyen bennem. Nehéz erről beszélni, el is tudnám sírni magam közben…

Van már egyértelmű jövőképed, hol látod magad néhány éven belül?
Sokat álmodozom, de játékosként is ezt tettem. Boldog vagyok, mert rengeteg tapasztalatot szereztem, dolgoztam balkáni és skandináv edzőkkel is, sokat tanultam tőlük. Minden edzőről jegyzeteket írtam, van egy füzetem, amibe leírtam az edzéseket, az érzéseimet, hogy mi tetszett, mit csinálnék másképp, ez most mindenképp jól jöhet. Hiszek abban, hogy ha keményen dolgozom, akkor sikeres lehetek, nyitott gondolkodású akarok maradni, nem szeretnék egyetlen rendszerhez, mondjuk csak a skandinávhoz vagy a balkáni stílushoz ragaszkodni.

Mikor kezdtél feljegyzéseket írni?
A Buducsnosztnál, amikor egyszer azt javasolta Bojana Popovics, hogy amikor ideges vagyok vagy rosszul sikerült egy meccs, azonnal írjam le az érzéseimet. Ezért kezdtem el, aztán azt is javasolta, hogy ha egy ellenféllel kapcsolatban rossz élményeim voltak, azokat is írjam le, és a következő meccs előtt olvassam el, mert motiváltabb leszek. Nagyon fontossá vált ez nekem, és később már az edzéseket is jegyzeteltem.

Milyen jegyzeteid vannak az FTC-ről?
Uhh, csak a legjobbak… A Buducsnoszt után mindig is olyan klubot akartam találni, ahol hasonló érzéseim lehetnek, mint ott voltak, és itt mindent megtaláltam, amit szerettem volna. Mondhatom, hogy itt voltam a legboldogabb, ahol valaha kézilabdáztam. A szurkolók miatt, a klub miatt, az itt dolgozó emberek miatt, mindenki profi és közben nagyon emberi, és tényleg mindenki szereti a Fradit. Emlékszem az első felkészülési meccsre, attól a pillanattól kezdve éreztem, hogy ide tartozom. Az évek alatt nem érdekelt, ki mit mond kívülről, hogy jók vagyunk-e vagy sem. Hittem abban, hogy amikor pályára lépünk, akkor működik a Fradi-mentalitás. És ez én vagyok. Azt mondhatom, hogy ez a klub én vagyok, mert ugyanígy gondolkodom: pályára lépni, harcolni, meghalni a sikerért, mindent beleadni, teljesen mindegy, kik a játékosok, vagy hogy mi vagyunk-e a világ legjobb csapata. Egy dolgot mindig tudunk: mindent beleadunk. Számomra ez a legfontosabb.

Gondoltál rá, hogy mi lett volna, ha korábban rátalálsz a Ferencvárosra?
Talán nyertünk volna egy Bajnokok Ligáját… Őszintén szurkolok, hogy a Fradi a jövőben megnyerje, szerintem minden adottsága megvan hozzá, de az biztos, hogy számomra Európa legjobb klubja. Nem a címek vagy a BL-trófeák száma miatt mondom ezt, hanem azért, mert ahogyan ezt a klubot vezetik, amilyen emberek dolgoznak itt, az szerintem egyedülálló, egyetlen másik klubnál sem tapasztaltam ilyet. A következő szezontól én leszek a csapat legnagyobb szurkolója, és remélem, hogy először eljut a csapat a final fourba, és aztán meg is nyeri a Bajnokok Ligáját, mert megérdemli.

Milyen érzésekkel várod a vasárnapot, várod vagy inkább félsz tőle egy kicsit?
Nem is tudom. Nagyon furcsa érzés, hogy ez lesz az utolsó meccs. Szerintem nagyon érzelmes lesz, és talán ettől tartok a legjobban. Vagy inkább nem is félek, csak próbálom nyugtatni magam, hogy rendben lesz, de nem könnyű. Minden nap alig várom, hogy idejöhessek, hogy még egy kis időt együtt tölthessek a csapattal. Nagyon élvezem ennek az útnak az utolsó részét.

Korábban azt mondtad, hogy csendben, felhajtás nélkül szeretnél visszavonulni, és nem szeretnél olyan búcsút, mint amilyent a pályafutásod megérdemelne. Miért?
Egész karrierem alatt úgy gondoltam magamra, mint valakire, aki egyszerűen csak sportol, mert szereti. Ahogy mások is bemennek dolgozni, mert szeretik a munkájukat. És amikor valaki abbahagyja, abból általában nem lesz nagy esemény. Én csak megpróbáltam a lehető legjobbat kihozni magamból, és boldog vagyok, ha a pályán kívül is tudtam segíteni valakinek. Ha valaki motivációt kapott abból, ahogy harcoltam, esetleg egy órára el tudta felejteni a problémáit, mert örömet szereztünk neki a játékunkkal, vagy ha egy gyerek miattam kezdett el kézilabdázni, az nekem talán még többet jelent, mint egy Bajnokok Ligája-győzelem.

Szerintem nem is érzed pontosan, mennyire szeretnek téged az emberek.
Van egy vicces történetem. Amikor a klubbal egyeztettünk az átigazolásról, volt egy videóhívásom Elek Gáborral, és azt kérdeztem tőle: „Ti megőrültetek? A szurkolóitok utálnak engem, mindig meg akarnak ölni, amikor itt játszom.” Ő pedig azt mondta: „Hidd el, ha itt leszel, a végén téged fognak a legjobban szeretni.” Gyönyörű történet, soha nem gondoltam, hogy ennyire beleszeretek ebbe a klubba, de így történt, és végtelenül büszke vagyok rá, hogy a része lehettem.

Mit viszel magaddal a Fradiból?
Rengeteg emléket. Sok nagy meccset, sok különleges pillanatot. Néha visszanézem a videókat és a képeket az elmúlt évekből, és ilyenkor döbbenek rá, milyen erősek voltunk abban az időszakban. Magammal viszem, hogy soha nem szabad feladni, a végsőkig kell harcolni. Ez bennem is mindig megvolt, de amikor ide kerültem, megerősítést kaptam arra, hogy ez a helyes út. Biztos vagyok benne, hogy ez mindig a második otthonom marad, talán a legfontosabb dolog, hogy érzem, hogy bármikor visszajöhetek ide, és újra boldog lehetek, akár csak néhány órára is, ugyanazt érezve, mint amikor itt játszottam.

Akár a lelátón, egy pereccel a kezedben…
Pontosan! Ez volt az álmom: ülni a lelátón egy pereccel a kezemben, nézni a meccset – és ezt hamarosan meg is fogom tenni.