Különleges hetek előtt áll Jesper Jensen, női kézilabdacsapatunk vezetőedzője, hiszen a karácsonyt megelőző időszakot családjával töltheti azok után, hogy életében először külföldön él és dolgozik. A dán szakemberrel beszélgettünk a karácsonyról, az ajándékvásárlásról, a budapesti élet szépségéről és nehézésgeiről, de arról is, hogy szerinte odaérhet-e a magyar válogatott a dobogóra a szerdán kezdődő világbajnokságon.

– Hogy zajlik a karácsony Jensenéknél?
– Nagyon családcentrikus, általában huszonnegyedikén, huszonötödikén és huszonhatodikán is összejövünk a családdal, egyik évben a feleségem szüleinél, másikban az én szüleimnél szoktunk lenni, szinte mindig kacsát vagy sertést eszünk ilyenkor, szóval kedves, meghitt ez az időszak mindig.

– Gondolkodott már ajándékokon?
– Még nem igazán… Próbáltam néhány dolgot itt, Magyarországon beszerezni, mert van időm a napokban, igaz, nem voltak túl eredeti ötleteim, és valójában az a típus vagyok, aki az utolsó héten vásárol. A feleségem sokkal jobb, kreatívabb ebben. Régen, amikor a gyerekek kisebbek voltak, mindegy volt, hogy mit kapnak, vagy mit vesznek fel, ha épp ruhát ajándékoztunk, most viszont már tizenkilenc, tizenhét és tizennégy évesek, tudják, hogy mit szeretnek hordani, és az is biztos, hogy nem az apjuknak kellene megmondani nekik, hogy mit vegyenek fel. Szóval igyekszünk inkább meghallgatni őket, hogy mit szeretnének. A legnehezebb számomra, ha a feleségemet akarom meglepni.

– A mostani karácsonyt talán az eddigieknél is jobban várhatja, hiszen most először él távol a családjától.
– Igen, ez az egyik valaha volt legjobban várt karácsonyi időszak, az biztos, hiszen öt hónapja élek már Budapesten. Az elmúlt öt évben ráadásul november végén és december első felében mindig a válogatottal voltam, az is egyfajta nyomással járt, és jellemzően nagyon fáradt voltam karácsonykor is, de most több energiával tudok majd jelen lenni. Sokat jelent majd ez az időszak, jó érzés lesz hazamenni, néhány hetet a családommal tölteni, csak hátradőlni és nézni a világbajnokságot.

– Nehéz távol lenni a családjától?
– Nehéz, ez valóban nem a legjobb része a munkámnak, de szerencsére nagyon sok jó van benne, más különben nem vállaltam volna el ezt a feladatot. Huszonkilenc éve élünk együtt, úgyhogy nagyon szokatlan volt az első egy-két hónap a gyerekek és a feleségem nélkül. Az első hónap még gyorsan elment, mert minden újdonság volt, aztán jöttek az érzések: egyedül lefeküdni, üres lakásba hazamenni, ez mind teljesen új volt számomra, alkalmazkodni kellett, megtanulni a pozitívumokat nézni, nem a nehézségeket. Mostanra már megszoktam valamennyire – a tökéletes kombináció az lenne, ha ők is Budapesten élhetnének, de ez jelenleg nem lehetséges, így ez egy kompromisszum.

– Nehezebb ez érzelmileg, mint amilyennek előzetesen gondolta?
– Nem nagyon alakítottam ki elvárásokat. Persze, valamit elképzel az ember, amikor először költözik külföldre, de nehéz, ha Budapest méretű helyre költözöl azok után, hogy harminc éve élsz ugyanabban a dán városban. Nem is tudom, mennyire felel meg az elképzeléseimnek mindez, inkább csak azt érzem, hogy nagyon boldog vagyok azzal, amit tapasztaltam. Rengeteg új élmény ért, tetszik a Ferencváros felépítése, nemcsak a csapaté, hanem az egész klubé, pontosan ilyen multisport klubba és multikulturális csapathoz akartam jönni. Otthon „biztonsági zónában” éltem, északi emberekkel körülvéve, dán kultúrában, itt pedig néha őrült tempóban kell alkalmazkodni, de nagyon élvezem. Úgy hiszem, hogy a csapat is megfelelően fejlődik, még ha voltak is nagyon fájó eredményeink, magabiztos vagyok a következő félév és a következő szezon kapcsán is. Amikor idejöttem, volt egy képem a játékosokról, na, ebben volt elképzelésem, várakozásom, de sok minden teljesen más lett ahhoz képest. Volt, aki jobb volt, mint vártam, volt, aki keményebb, volt, akinek könnyebb edzést tartani, és olyan is, akinek nehezebb. Most már sokkal jobban látom, hogy mire van szükség, hogy hol lehet még fejlődni.

–  Visszakanyarodva a hétköznapokhoz, a sporton kívüli élethez: kulturális szempontból mik a legnagyobb különbségek dánok és magyarok között?
– A legnagyobb különbség szerintem – és ennek megvannak az előnyei és a hátrányai is –, hogy a dánok hajlamosak kevésbé figyelni a múltra, sokkal inkább a jövő felé fordulnak. Ez sok fejlődési lehetőséget ad, ugyanakkor néha például megfeledkezünk az idősebb generációról, azokról, akik sokat tettek Dániáért. A magyar kultúra ezzel szemben jobban visszatekint a múltra, tiszteli, becsüli azokat, akik korábban tettek valamit – viszont néha emiatt nehezebb új irányba mozdulni, új dolgokat építeni, mert sok mindent visznek magukkal tovább a múltból. Mindkét oldalnak megvan az előnye és a hátránya.

– A kultúráról tehát már van egy képe, és azt is tudom, hogy próbálkozik a magyar nyelvvel. Mi a legnehezebb benne?
– Minden! Tényleg minden. Beszélek dánul, angolul, németül, valamennyire spanyolul – de a magyar teljesen más világ. Sok szót ismerek már, ha tudom, hogy mi a téma körülöttem, akkor meg is értem egy részét, de beszélni nagyon nehéz. Kihívás, az biztos, de ha valami nehéz, akkor a sikerélmény is annál nagyobb tud lenni.

– Mi az, amit legjobban szeret a budapesti életében?
– Budapest maga egy nagy kaland nekem és a családomnak is, amikor meglátogatnak. Már a multisport környezet eleve lenyűgöz a Ferencvárosnál, rengeteget lehet tanulni a klub világszínvonalú sportolóitól, és próbálok minden nap ellesni valamit. Számomra ez a lényeg, hogy fejlődjek, és ezáltal minél többet adhassak a csapatnak is, és ebben többet kaptam, mint amire számítottam. Budapest, a város csak az extra.

– A város tele van programokkal, hogyan szokott kikapcsolódni?
– Ha tényleg ki akarok kapcsolni, akkor felpattanok a biciklimre, és csak megyek. Át valamelyik hídon, fel a Halászbástyához, vagy bármerre, ilyenkor érzem igazán Budapestet, az embereket, a boltokat, az építészetet. Budapest rengeteget ad, ilyenkor szinte belélegzem a várost, fantasztikus élmény.

– Sokszor láthatjuk az FTC más sportágainak mérkőzésein, férfi kézilabdán, vízilabdán, futballmérkőzésen is, ez is a pihenésről szól?
– Részben. Alapvetően próbálok kikapcsolódni, és csak élvezni az adott meccset, de aztán szinte mindig elkezd elemezni az agyam, még focin vagy vízilabdán is, pedig ezekhez nem értek, csak keresem, hogy mit lehet tanulni.

– Gondolom a szerdán kezdődő világbajnokságot se tudja majd pusztán szurkolóként nézni…
– Próbálok majd csak hátradőlni és csak élvezni a meccseket, de valóban kicsi az esélye, hogy ez így menjen, biztos szakmai szemmel is figyelem majd, válaszokat keresek arra, hogy miként lehetek jobb edző, miként csinálhatok jobb rendszert. De hát dán vagyok, mindig előre tekintek… Közben azért szurkolok is majd, Dániának jobban, mint másnak, de minden olyan csapatnak is, ahol Fradi-játékosok szerepelnek, és főleg a magyar válogatottnak.

– Mit gondol, a tavalyi Európa-bajnoki bronzérem után elérheti a magyar csapat ismét a dobogót?
– Szerintem ez óriási bravúr lenne jelenleg, nem vagyok benne biztos, hogy összejön. A harmadik hely komoly siker volt, megmutatták a magyarok, hogy van bennük potenciál, de szerintem Norvégia, Franciaország és Dánia még mindig egy lépéssel előrébb jár. Utánuk jön Németország, Magyarország, Hollandia… Örülnék, ha bejutnának az elődöntőbe, remélem, hogy sikerül. Azért jöttem ide, hogy segítségek felépíteni valamit, és boldog lennék, ha mondjuk majd tíz-tizenöt év múlva visszatekintek a Fradinál eltöltött időszakomra, akkor azt érezhetem, hogy a magyar kézilabda fejlődéséhez is hozzátettem valamit.