Vívtunk már néhány hihetetlenül nehéz mérkőzést az idény eddigi felében, de a Győri ETO elleni szerda esti összecsapás mind közül kiemelkedett. A gyakorlatilag kisebb világválogatottnak megfelelő, de tavaly mégis legyőzött győriek otthonában az utóbbi időszakban még szoros meccsre se volt igazán képes senki, de mégis hittük, hogy nekünk sikerül ezúttal is borsot törni a legnagyobb riválisunk, a tavalyi ezüstérmes orra alá.

Nem indítottuk azonban jól a meccset, mert bár 3-3-ig rendre egyenlítettünk, nem volt jó a ritmus, tompának és kissé idegesnek tűntünk a bivalyerős győri fallal szemben. Janurik Kinga kezdett a kapunkban, fogott is néhány labdát, de sokszor kiszolgáltatott helyzetben kellett volna helytállnia. Jó védekezés hiányában gyakorlatilag lemondhattunk a gyors ellentámadásokról és a könnyű gólokról, felállt fallal szemben pedig inkább csak szenvedtünk. Emily Bölk és Szöllősi-Zácsik Szandra átlövései elhaltak a blokkban vagy a sajnos hatékonyan védő Amandine Leynaud-ban, illetve Itana Grbics megoldásai se jöttek be olyan százalékban, mint a hétvégén, a CSM Bucuresti ellen. Vagyis a belső posztokról nem jöttek a gólok, a szélére pedig nehezen ért ki helyzetben a labda, így 3-3 után megléptek a hazaiak.

Előbb három (6-3), majd a játékrész hajrájához közeledve öt gólra nőtt a különbség (12-7), de a játék képe miatt is ráncolhattuk a homlokunkat. Bezzeg a mintegy kétszázötven-háromszáz Fradi-szurkoló, a Tábor kitett magáért! Rendíthetetlenül űzték, hajtották a csapatot, a kedvenceket, akik nemrég bajnokká tették a Ferencvárost, illetve akik azóta is számos felejthetetlen pillanatot okoztak. És lám, együttesünk kimászott a gödörből, négy gólt lőtt zsinórban – visszajött a meccsbe! Klujber Katrint, Szöllősi-Zácsik Szandrát és Márton Grétát dicsérhettük ezért leghangosabban, de nagyon kellett az is, hogy a védelmünk stabilabbá váljon.

Hátrányban, 13-12-nél mehettünk pihenni, de az első félidő alakulása alapján ezzel az állással nem lehettünk elégedetlenek.

A fordulás után megmaradt a jó védekezés, igaz, sajnos a hazai oldalon is, ezért alig-alig esett gól, a negyvenedik percben 15-14 állt az eredményjelzőn. Az ETO-nak sikerült innen továbblépnie, s bár Janurik Kinga bravúrjai tartották a csapatot, a 48. percben, háromgólos hátrányban kért időt másodszor Elek Gábor. Próbált nyugalmat árasztani vezetőedzőnk, de sajnos támadásban nem volt meg a kellő sebesség, és nagyon hiányzott ezúttal Bölk extra teljesítménye.

Az utolsó tíz percre mínusz négynél fordultunk, és kisebb célként azt tűzhettük ki, hogy a végjátékban amennyire lehet, közel maradjunk a Győrhöz. Nem nagyon maradt azonban erő, inkább csak a hit vitte a mieinket. Kitűnt a meccsen, hogy ezen a szinten egyetlen klasszikus irányítóval rettenetesen nehéz, gyakorlatilag a belső posztokon szereplő játékosok többségétől átlagon felüli teljesítmény kell a győzelemhez. S mert ezúttal ez sajnos nem volt meg, végül ötgólos vereséget szenvedtünk az ETO otthonában.

Véget ért csapatunk csodálatos veretlenségi sorozata, de így is, vagy talán épp ezért lélekemelő volt látni és hallani, amint a Tábor az előtte felsorakozó csapatának a lefújás után énekelte:„Nincsen megalkuvás, együtt küzdve megyünk tovább!”