Laura Glauser világ- és Európa-bajnokként, olimpiai ezüstérmesként érkezett 2024 nyarán a Népligetbe, és hamar belopta magát szurkolóink szívébe. Szerencsére az érzés kölcsönös, ez pedig az kapusunkkal folytatott beszélgetésből egyértelműen kiderül – Laura őszintén beszélt egyebek mellett a budapesti életéről, a kislányáról, a legózásról és arról is, hogy szerinte veszélyben vannak-e az idényre kitűzött célok.

– Hét védésnél, csaknem ötven százalékos hatékonyságnál jártál a Vác ellen, amikor fájós tekintettel lesétáltál a pályáról. Mi történt?
– Már előtte is volt egy furcsa szituáció, amikor a védésem után majdnem bepörgött a labda a kapuba, és ennél a helyzetnél is beleütöttem a labdába, de miután tovább csorgott, utána kaptam, és nagyon rosszul mozdultam. Mintha megroppant volna a nyakam, bizsergett a karom, kicsit meg is szédültem, ezért jöttem le, de most már minden rendben.

– Ezek szerint a kislányod, Kaniela rosszabbul járt…
– Már épp levették a lábáról a gipszet, de igen… Az iskolában történt, megrándult a lába, elsőre komolyabbnak tűnt, úgyhogy kórházba vitték, megröntgenezték, de semmi komoly, úgyhogy egy hét gipsszel megúszta. Amiatt volt stresszes, hogy én épp Romániában voltam a válogatottal, tehát nem lehettem vele.

– Hogy érzi magát Budapesten? Nem lehet neki egyszerű, a harmadik országban és a negyedik városban él jelenleg Metz, Győr és Bukarest után.
– Imádja! Például hétfőn nem ment iskolába a lába miatt, csak feküdt a szőnyegen, és mondta, hogy „ez annyira unalmas, szeretnék futni, ugrálni, szeretnék iskolába menni!” Vissza is kérdeztem, hogy tényleg iskolába akarsz menni? Szóval valóban szeret itt lenni, speciális suliba jár, ahol angol nyelven tanulnak, jól beszéli a nyelvet, vicces, amikor hallja, hogy angolul beszélünk és kijavítja, ha valamit szerinte nem angolos akcentussal ejtünk. A városban élvezi, hogy sok programot tudunk csinálni, nemrég voltunk például a Tropicáriumban, és elkezdett sportolni, itt, a Fradiban kézilabdázik. Hetente kétszer edz, először kapus akart lenni, most inkább balátlövő, de persze ez még korai, csak az a biztos, hogy tele van energiával reggeltől estig, soha, de tényleg soha nem áll meg.

– Mekkora segítség ő abban, hogy mondjuk egy rosszabb meccs után túl tudj lépni? Hiszen ahogy hazaérsz, már anyának kell lenned.
– Sok meccsen ott van és a lefújás után rögtön lejön a pályára, de olyankor még nem tudok átkapcsolni, még a „munkában” vagyok, otthon viszont már más. Ott már Kanieláé vagyok, száz százalékban kell jelen lennem neki, hálás vagyok érte, hogy ő itt van velem, annyira szeretetteljes, segítőkész, tisztelettudó – tökéletes gyerek számomra. Szóval igen, sokat segít abban, hogy túl tudjak lépni. Persze, megtalálom az időt, amikor újra a kézilabdával foglalkozom, visszanézem a meccset, de ha együtt vagyunk, próbálom csak vele tölteni a pillanatot.

– A Duna-parthoz közel laktok, mennyire volt tudatos a választás?
– Szerencsénk volt. Azt tudtam, hogy hol lesz a lányom iskolája, hogy hova járok majd edzésre, és ezekhez képest kerestünk a köztes helyen lakást. Csodálatos a kilátásunk, közel vagyunk mindenhez, imádok lejárni sétálni a kutyámmal, van hozzánk közel park, játszótér, étterem, kávézó, tényleg tökéletes helyet találtunk magunknak. Nagyon szeretem a várost, a kedvenc részem, amikor átmegyek a hídon, és belátni a többi hidat, a várat, újra és újra beleszeretek. Nem igazán voltak elvárásaim a költözés előtt, mert a múltban előfordult, hogy „csalódnom kellett a terveimben”, úgyhogy azt akartam, hogy csak élvezzem a várost és a kézilabdát, de abszolút az elképzeléseim fölött van minden.

– Ugyanígy igaz ez a sportra, a Fradira is?
– Abszolút, az első pillanattól kezdve – nehéz elmagyarázni ezt az érzést, de amikor először beléptem, tudtam, hogy minden rendben lesz.

– Bosszant még, hogy két vereséggel kezdtük a Bajnokok Ligáját?
– Dühös vagyok, tényleg. Utálok veszíteni, különösen így. Az Odense nagyon jó csapat, kemény meccs volt, és bár megnyerhettük volna azt is, el kell ismerni, hogy jobbak voltak nálunk. A CSM ellen viszont azért veszítettünk, mert többet hibáztunk, nem pedig azért, mert ők annyira jól játszottunk volna.

– De még csak az idény elején járunk…
– Ettől még nagyon dühít. Persze, jobb most, mintha a szezon közepén történt volna ugyanez, de ha oda akarunk eljutni, ahova valójában akarunk, akkor ezeket meg kell csinálnunk. Meg kell mutatnunk az embereknek és saját magunknak is, hogy képesek vagyunk rá, hogy az ellenfeleink tudják már előre, hogy mire számíthatnak tőlünk.

– Veszélyben érzed a célokat?
– Nem. Dehogy. Új projektünk, új edzőnk van, új rendszerben kézilabdázunk, dolgoznunk kell még rajta és hinni benne. Tisztelnünk kell a munkát, úgy értem, például védekezésben nem csinálhatunk akármit, mindenkinek tartania kell magát a taktikához. De nem, nincs veszélyben a célunk, ez még csak a kezdet.

– Szóval dühös vagy, de nyugodt.
– Igen, pontosan. Nyugodt vagyok, nem aggódom, de a figyelmeztető lámpa villog a fejemben, mert ha így folytatjuk, az nem fog működni.

– Alapvetően sokat rágódsz utólag az eseményeken?
– Nagyon mérges és csalódott tudok lenni, amikor nem sikerül valami, de legtöbbször ez sokkal inkább rólam szól, mint a csapatról, az foglalkoztat először, hogy én mit tudtam volna másként vagy jobban csinálni. Általában visszanézem a meccset, aztán alig várom, hogy jöjjön már a következő edzés, mert dolgozni akarok azon, amiben rossz voltam, amiben fejlődni szeretnék.

– Játszottál már olyan csapatban, ahol ekkora volt a nyomás, az elvárás?
– Leginkább a válogatottban éreztem ezt eddig, hogy mindent meg kell nyerned, de valójában Metzben is ez volt a helyzet, szinte „lehetetlen” veszíteni, vagy ha nyertünk tízzel, akkor is inkább arról volt szó, hogy miben kell még fejlődni.

– Számos érmet és trófeát nyertél már, de a Bajnokok Ligája-cím még hiányzik, ugyanúgy, ahogy a Ferencvárosnak is.
– Valóban, egy álom ezt is elérni, de nemcsak azt szeretném, hogy a nyakamba akasszák az aranyat, és gratuláljanak, hogy megkaptam, hanem a mögötte lévő történet részese akarok lenni. Ez olyas valami, amiért együtt küzdünk a csapattal, ki akarom érdemelni, ezért dolgozunk iszonyú keményen – klubként, családként.

– És mit csinál Laura Glauser, amikor nem sportol vagy épp nem anyaszerepben áll helyt? Mikor van időd magadra, amikor csak magaddal foglalkozol?
– Nem tudom… Nem igazán szánok sok időt magamra, de talán kellene. A szabadidőmet a lányomnak adom, amikor itt van, mert számomra nagyon fontos, hogy segítsem őt a fejlődésben, hogy időt töltsünk együtt, hogy megosszak vele dolgokat. Nem könnyű az életünk, hiszen sokszor vagyunk távol egymástól.

– Csak van valami hobbi, amit szeretsz csinálni.
– Szeretek könyveket olvasni és növényekkel foglalkozni, és hát tényleg, jut eszembe, szeretek legózni! Legutóbb a párizsi katedrálist építettem meg, az kemény volt, nem tudom, hány darabból állt, de hat-hét órán keresztül készült. Muszáj volt néha félbehagynom, de ha tehettem volna, megállás nélkül csinálom. Illetve, foglalkozom már picit az élsport utáni életemmel is.

– Nem korai még?
– Nem hiszem, legalábbis elkezdett érdekelni, szóval idén újra tanulni fogok. Szeretnék újszülöttekkel foglalkozni majd, nem ápolóként, hanem aki gondoskodik a gyerekekről, miután megszülettek.

– Ez nagyon más, mint az élsport.
– És én is nagyon más személyiség vagyok a pályán és azon kívül. Az emberek, akik inkább csak a pályán látnak, azt gondolják, hogy mindig biztos vagyok magamban, hogy tudom, hogy jó, amit csinálok, és így tovább, pedig az életben állandóan kétségbe vonom magam. Nem azt mondom, hogy mindig bizonytalan vagyok, de az tény, hogy két különböző személy vagyok a pályán és a civil életben.

– Az önbizalmodon segíthetett, hogy a szurkolók az előző idény legjobbjának választottak.
– Általában nem foglalkoztatnak igazán az egyéni elismerések, de ez megérintett. Nagyon élvezem, hogy ilyen szurkolók veszik körbe a csapatot, rengeteg szeretetet kapunk tőlük, és talán azért fogott meg az elismerésük, mert még csak az első évemet töltöttem itt. Nehezen tudom kifejezni magam ezzel kapcsolatban, de igazán hálás vagyok.