Szeptemberben, Norvégiában zseniális védekezéssel nyitott női kézilabdacsapatunk a Storhamar ellen, majd kisebb megingás után lényegében a hajrában is ez döntött, épp ezért azt reméltük, hogy a visszavágón is működik majd a falunk. A szombati volt együttesünk utolsó hazai Bajnokok Ligája-csoportmeccse az idényben, épp ezért, bár a mieink számára a továbbjutás már biztosított volt, játékosaink szerették volna kiszolgálni a közönséget, amely ezúttal is megtöltötte a sportcsarnokot.

A védekezéssel nem volt gond már a kezdésnél sem, de a támadásaink lassúak, körülményesek voltak, ezt pedig kihasználta a Storhamar, két góllal ellépett (2-4). Mindkét oldalon sok volt a hiba, főként ennek volt betudható a gólszegény játék – a mieinknek valamivel több, mint öt perc kellett például az első találathoz. A fordulatot az elmúlt hetek után újra jó formában kézilabdázó Andrea Lekics hozta, nagyszerűen szállt be a padról, vezérletével átvettük a vezetést, majd ezt követően lehengerlő periódust futottunk. 3-5-ös állásról rögtön hatszor találtunk be, majd egy vendég gól után újra ötször voltunk eredményesek egy huzamban. A norvégok, amikor csak lehetett, próbáltak gyorsan indulni, lerohanásból eredményesnek lenni, mert felállt fallal szemben alig-alig találták a megoldást. Lekics mellett Orlane Kanor játékát is kiemelhettük, valamint a védekezés mögött Janurik Kinga is hozta a védéseket. 14-6-nál volt a legnagyobb a különbség, ugyanakkor emberelőnyben kettőt ledolgozott ellenfelünk, így a szünetre plusz hatnál mehettünk (16-10).

A második játékrészt se kezdtük jól, elöl ugyanúgy lendület nélkül kézilabdáztunk, hátul pedig nagyon felpuhult a fal, tizenegy perc alatt hét gólt kaptunk, ami összehasonlítva az első harminc perccel bántóan gyengébb volt. Láthatóan bizonytalanná vált a támadójátékunk, sokkal több technikai hibát vétettünk, ezekből pedig általában egy passz után ziccert lőhetett a Storhamar. Egészen egy gólra zárkózott (19-18), vagyis a huszadik perc körül már-már simának tűnő állásból újra mérkőzés lett.

Ébredeztünk, legalábbis egyenlíteni nem engedtük ellenfelünket, sőt, a hajrához közeledve 24-20-ra újra elléptünk, és úgy tűnt, ezzel már elmegyünk a meccs végéig. Csakhogy megint megállt a játékunk, négyet kaptunk zsinórban, sőt, Laura Glauser védése kellett ahhoz, hogy ne kerüljünk hátrányba. Úgy tűnt, hogy számunkra is jókor kért időt a vendégek edzője, mert a jobban összeraktuk a játékunkat, Emily Bölk extra bombát zúdított a hosszú kapufa mellé (25-24).

Darja Dmitrijeva gólja után már-már zsebben érezhettük a két pontot, még akkor is, ha harminckilenc másodperccel a vége előtt gólt kaptunk. Malestein korábbi ápolása miatt három támadáson keresztül nem lehetett pályán, és bár a holland szélsőnk úgy gondolta, hogy ez letelt, amikor visszajött, a zsűri jelzésére újra kiállították, és a vendégek kapták a labdát is. Meghökkentő ítélet volt, de úgy felpiszkálta a mieinket, hogy a Storhamar még emberelőnyben sem jutott el kapura lövésig. Megnyertük tehát az összecsapást, még ha nem is igazán úgy, ahogyan azt terveztük, vagyis sikerrel zártuk az idény utolsó hazai BL-csoportmeccsét.