Sokszor hajlamos az ember az utolsó benyomás, az utolsó érzelem alapján ítéletet mondani, de a szezon közepén pontosabb képet kapunk a jelenlegi állásról, ha egyben, átfogóan nézzük az elmúlt hónapokban történeket. Főleg, hogy van is rá most idő, hiszen legközelebb december 30-án lép pályára női kézilabdacsapatunk tétmérkőzésen – hazai pályán fogadja a Kisvárdát, jegyeket december elejétől lehet váltani.

Amolyan felütésként megemlíthetjük, hogy az olimpia miatt hihetetlenül rövid, mindössze bő háromhetes felkészülési időszak előzhette meg a szeptember 8-i rajtot, ráadásul az ötkarikás játékokról Kovacsics Anikó, Szucsánszki Zita és Klujber Katrin is sérülten tért haza, míg új igazolásunk, Hársfalvi Júlia talpi szalagszakadása miatt nem végezhette a társakkal az edzéseket. Az említettek közül Klujber neve szerepelt a Mosonmagyaróvár elleni idénynyitó meccs keretében, illetve ott találhattuk Itana Grbicsét is, aki amolyan „last minute” igazolásként érkezett a Tokióban hosszú távra kieső irányítópárosunk pótlása érdekében.

A zaklatott hetek ellenére magabiztosan győztük le az előző évi bronzérmest (37-26) és magabiztosan utazhattunk a 2021/2022-es Bajnokok Ligája-idény első mérkőzésére, Dortmundba. A BVB aztán meglepetést okozott – nem az utolsót az ősszel! –, végig szoros meccsre késztetett minket, az 58. percben hátrányban voltunk még, s bár az utolsó támadást mi vezethettük döntetlen állásnál, Ten Holte óriásit védett, így pontosztozkodás lett a vége (25-25). Ezt követően Székesfehérváron mintegy negyven perc kiváló védekezés elég volt a sikerhez (25-32), a Podravka ellen pedig az első BL-győzelmet is behúztuk (33-27) a második félidő elején mutatott nagyszerű teljesítménynek köszönhetően. Az Érd ellen érvényesítettük a papírformát (18-36), Rosztov-na-Donuban azonban kisebbfajta csodát tettünk.

Sosem nyertünk még a BL-ben az orosz kirakatcsapat ellen, és most sem számíthattunk rá, miután az amúgy is megtépázott csapatunkból betegség miatt még Szöllősi-Zácsik Szandra és – a sérüléséből addigra egyébként felépülő – Hársfalvi Júlia is hiányzott. 6-3-as hazai vezetésnél már legyintettünk is a furcsa játékvezetői ítéletek láttán, szinte eldőltnek hihettük az összecsapást, csakhogy a pályán lévők másképp gondolták. Bíró Blanka világklasszis színvonalon védett, ennek köszönhetően fordítottunk, a szünetben hárommal, a 36. percben pedig már hattal vezettünk. Nagyon elkészült erejével a szűkös kerettel lévő együttesünk, az 55. percben ráadásul hosszú idő után először hátrányba kerültünk, ám az utolsó két gólt mi szereztük, és két ponttal térhettünk haza Oroszországból (19-20).

Ezzel aligha számolt bárki is előzetesen, de egyértelmű volt, akkor ér igazán sokat, ha a soron következő hazai meccseken is tartjuk a szintet. Az MTK-t könnyebben múltuk felül, mint ahogyan az eredmény mutatja (32-28), az Esbjerg elleni döntetlen (31-31) ugyanakkor pontosan olyan volt, mint amilyennek az eredmény alapján bárki gondolhatja. Igazi krimi, komoly fordulatokkal, vezettünk hárommal, az utolsó négy percnek viszont mínusz kettőnél álltunk neki. Egyenlítettünk, támadhattunk egálnál, majd fél perccel a vége előtt a dánok is megkapták az esélyt, de egyik fél sem élt vele, az utolsó másodpercekben pedig nem kerültünk már helyzetbe, vagyis pontosztozkodással zárult a rangadó.

Sorban, három-négynaponta játszottuk a kiélezett meccseket, közben edzeni alig maradt idő, és ennek kis híján Dunaújvárosban ittuk meg a levét… Fásult, fáradt kézilabdát mutattunk, a hazaiak meg nyomás nélkül, illetve jól játszottak, amíg erejükből telt. A 46. percben jött a fordulat, egyenlítettünk, a hátralévő, szűk negyedórás „minimeccset” pedig megnyertük öt góllal (23-28).

A Brest volt a következő ellenfél, és ez az összecsapás is felejthetetlen hatvan percet hozott. Vagy legalábbis egyet, az utolsót… Előtte fordulatos, színvonalas, nagy csatát láthattak a szurkolók, a végén előnyben támadhattunk, ziccerig játszottuk, de hiába szabálytalankodtak Hársfalvival szemben tankönyvi hetest érően, néma maradt a síp, így az egyenlítés lehetősége húz másodperccel a lefújás előtt a franciák kezében volt. De milyen az élet, a labda nem sokkal később épp Hársfalvi kezében landolt, az időt lepergettük, a meccset pedig megnyertük (28-27). A nyáron megerősített DVSC elleni bajnoki rangadót a várakozásoknak megfelelően nehezen, de megnyertük (29-26), miként a Buducsnoszt ellenit is, pedig a montenegrói csapat sokáig tartotta a lépést (26-30). A siófoki meccsünk az indokoltnál szorosabb eredménnyel zárult (31-33), a Vasast ugyanakkor végre könnyedén múltuk felül (37-20).

Így értünk el az utolsó három meccshez, amelyet hét nap alatt kellett abszolválni. Az első, a CSM Bucuresti elleni hazai, teltházas mérkőzés hasonló katarzist hozott, mint a rosztov-on-doni, miután Itana Grbics három másodperccel a vége előtt lőtte a győzelmet jelentő gólt. Győrben, majd aztán Bukarestben minden kétséget kizáróan nyoma volt ennek a fergeteges, de iszonyatosan sok energiát felemésztő menetelésnek – nem is elsősorban fizikailag, hanem mentálisan. Így aztán minden elszántság ellenére pont nélkül maradtunk az utolsó két térmérkőzésen, az ETO-tól 25-20-ra, a CSM-től 27-21-re kaptunk ki.

Hetven nap alatt tizenhét tétmeccset vívott meg női kézilabdacsapatunk, de a terheléshez számíthatjuk a két Európa-bajnoki selejtezőt és a plusz válogatott összetartásra fordított napokat is. Mindent egybevetve a bajnoki tabellán a második helyet foglaljuk el, míg a Bajnokok Ligájában egy ponttal lemaradva követjük a listavezető Esbjerget a Rosztov-Donnal holtversenyben. Ahogyan Elek Gábor szokta mondani: „Ősszel semmit sem lehet nyerni, de nagyon sok mindent el lehet veszíteni…”, és ez a tézis pozitív értelemben most hellyel-közzel rávetíthető a mögöttünk hagyott időszakra is, hiszen az idény első felében nyújtott teljesítményünkkel, noha még semmit sem nyertünk meg, de mindenképp versenyben maradtunk. A célokhoz közel.