Március 12-én ünnepli 57. születésnapját Kökény Beatrix, a magyar női kézilabdázás legutóbbi aranygenerációjának egyik emblematikus játékosa. A női válogatottal Európa-bajnok, olimpiai és világbajnoki ezüstérmes, a Fradival pedig ötszörös bajnok és hatszoros Magyar Kupa-győztes irányító, átlövő amondó: az elveszített döntők ellenére teljesnek érzi játékoskarrierjét, amelyből csak egyetlen dologot hiányol igazán.

– Az Elek Gyula Arénában ülünk és beszélgetünk. Mondhatjuk, hogy ez a második otthonod?

– Mondjuk, hogy a második, igen. 1997-ben épült fel az Elek Gyula Aréna, előtte öt éven át a „faházban” játszottuk a meccseinket. Azt is nagyon szerettem, szeretem, bár most már új színt kapott, igaz, megérdemelte a felújítást.

– Akik az elmúlt 20-30 évben követték a magyar női kézilabdázást, azok számára Kökény Bea neve összeforrt a Fradival. Pedig valójában, és ezt jó nagy idézőjelbe teszem, csak kilenc évet töltöttél itt. Te is úgy érzed, hogy ennyire mély szimbiózisban vagy a Ferencvárossal?

– Igen, jól mondod. Mielőtt a klubhoz kerültem, tizenegy évet eltöltöttem a Vajda Péter utca túloldalán, az Építőkben. Ezért mondom mindig azt, hogy én egy „tanult Fradista” vagyok, mert az első igazolásom nem ide szólt. De abban a kilenc évben, amikor itt kézilabdáztam valóban összefonódott a nevem a klubbal, és én magam is olyan mélyen elköteleződtem a klubhoz, hogy biztos voltam benne, ha lehetőségem lesz rá, akkor a pályafutásom lezárulta után is itt maradok. Egy-két kisebb kihagyással, de valóban azóta is itt vagyok.

– Édesapád, Kökény József a Ferencváros futballistája volt (játszott az 1965-ben VVK-t nyerő csapatban, igaz, a szezon közepén Salgótarjánba igazolt – a szerk.), így adódik a kérdés, hogy-hogy nem rögtön a Fradiban kezdtél kézilabdázni?

– Nagyon prózai oka van. A szüleim 1972-ben elváltak, és mi akkor még Salgótarjánban éltünk. Anyai nagymamám viszont Pesten lakott, lakás híján pedig hozzá költöztünk, úgyhogy itt nevelkedtem a X. kerületben a Pongráctelepen. A nővérem pedig az MTK-ban kézilabdázott, és amikor megszűnt a klub, az Építőkbe igazolt. Én pedig követtem a példáját, azaz nem érvényesült a szülői hatás, azaz apu Fradi-múltja.

– Rögtön megtaláltad az irányító-átlövő posztot?

– Egyáltalán nem. Amikor elkezdtem kézilabdázni még nem voltam magas, egy év alatt viszont huszonöt centit nőttem, és akkor lettem irányító-átlövő. Kezdetben minden poszton megfordultam, és határozottan emlékszem, hogy az első meccsemen beállót játszottam. Az Építőkben sokkal többet játszottam lövőben, és sok gólt is lőttem, később viszont már inkább az asszisztok váltak fontosabbá a játékomban.

– Nyolcszoros magyar bajnok vagy, ötször a Fradival értél fel a csúcsra. Van a bajnoki címek között olyan, ami különösen közel áll a szívedhez?

– Ott van, ugye a hibátlanul, százszázalékos teljesítménnyel megnyert 1994-95-ös bajnokság, ami biztosan kiemelkedik, de nem könnyű választani. Természetesen emlékezetes az Építőkkel szerzett első aranyérem is. Szerettem ott játszani, ráadásul gyerekkori barátokkal kerültem fel a felnőttek közé, az is egy jó közeg volt. Ott viszont tényleg csak a szülők és az ismerősök jártak a meccseinkre. Amikor átjöttem a Fradiba, akkor szembesültem vele, milyen egy igazi szurkolótábor. Ez nagyon megérintett. Az első és az utolsó bajnoki cím óriási élmény volt, ahogy a már említett százszázalékos is, de igazából nem tudok különbséget tenni köztük, mind a nyolcat nagyon szeretem.

– A Fradiba egyszerre érkeztél Németh Andrással 1992 júliusában. Ő az az edző, akivel pályafutásod során a legjobban megértettétek egymást?

– Szerintem is vele volt a legjobb munkakapcsolatom. A pályán szinte teljes mértékben rám bízta a csapatot, a meccseken alig-alig instruált. Ehhez kellett az is, hogy a meccsek előtti héten alaposan felkészültünk az ellenfelekből, megnéztük a videókat, így játék közben szinte szabad kezet kaptam. Nagyon-nagyon jó edzőnek tartom, aki nagyon szigorú is tudott lenni, így ebből néha volt egy kis konfliktus, de számomra taktikailag, fizikai felkészítés terén, minden szempontból ő volt a legjobb edzőm.

– Kemény Dénes mondta anno Benedek Tiborról, hogy ő „az edző a medencében”. Te is ilyen meghosszabbított keze voltál Németh Andrásnak?

– Tulajdonképpen igen. A meccsek során én határoztam meg a játékot, a ritmust, úgyhogy mondhatjuk, igen.

– 1988-ban már felnőtt válogatott voltál. Egy olyan időszakban kerültél a nemzeti csapatba, ami nem a legfényesebb korszaka volt a válogatottnak. Egészen a C-világbajnokságig süllyedt a csapat, onnan viszont csodálatos feltámadással vb- és olimpiai ezüstig szárnyalt.

– Nagyon büszke vagyok arra, honnan indultunk és hol fejezhettem be végül a válogatott pályafutásomat. Ez az időszak azzal kezdődött, hogy nem jutott ki a válogatott az 1988-as olimpiára, négy évvel korábban pedig, ugye nem vehetett részt a Los Angeles-i játékokon. Ez is oka volt annak, hogy többen abbahagyták a játékot, nem vártak ki még egy olimpiai ciklust. Azaz egy jelentősen átalakult csapattal mentünk a B-világbajnokságra 1989-ben, ahol az volt a kitűzött cél, hogy kvalifikáljuk magunkat az 1990-es A-világbajnokságra. Ehelyett kiestünk a C-vb mezőnyébe. Ekkor több rutinos játékosunk is országot váltott, úgyhogy ezt a helyzetet kellett megoldanunk. 1990-ben Laurencz László lett a szövetségi kapitány, aki addig az Építőkben volt az edzőm. Ő kezdte el összerakni azt a csapatot, amelyik 1995-ben a hazai világbajnokságon ezüstérmes lett. Laci bácsi után egy rövid ideig Csík János volt a kapitány, majd jött Mocsai Lajos korszaka, aki a legeredményesebb magyar kézilabdaedző, és akinek az irányításával tényleg mindenféle érmet nyertünk világversenyeken. Tényleg nagyon büszke vagyok rá, hogy míg az első világversenyemen kiestem a C-be, addig az utolsó világversenyem csapatkapitányként nyerhettem Európa-bajnokságot a magyar válogatottal. A sors azért a tenyerén hordozott, hogy ez megtörténhetett.

– Ezek szerint te is ott voltál azon a litvániai C-világbajnokságon, ahol nem volt fűtés a szállodában. Vagy ez csak egy legenda?

– Ott voltam, és nem legenda, valóban nem volt fűtés a szállodában. Kis hősugárzókat kaptunk a szobáinkba, de így sem volt több tizenhét foknál. Ráadásul a csarnokban is nagyon hideg volt. A spanyolok kesztyűben melegítettek, a kispadon ülők pedig pokrócokat terítettek magukra. Az ebédlőben kihozták a forró levest, de mire a tányérunkba került, addigra kihűlt. Nagyon különleges volt, pláne a mai világból visszagondolva. Tárcsás telefonnal tudtunk haza telefonálni, ha kaptunk vonalat. Ma már ez mind elképzelhetetlen. Ez a hideg egyébként Kaunasban volt, mert a litvánok akkor pont nem kaptak gázt. Amikor bejutottunk a legjobb négy közé, átköltöztünk a fővárosba, Vilniusba, ahol már ment a fűtés, és európai körülmények voltak. Mindig megmarad emlékként, hogy ilyen körülmények között is sikerült megnyernünk a tornát.

– Ezzel visszajutottatok az elitbe.

– Igen, és az 1993-as vb-n már hetedikként zártunk.

– Az már nagyjából a későbbi sikercsapat volt?

– Kisebb változtatásokkal ugyan, de igen.

– Említetted, hogy a 2000-es Eb-győzelem alkalmával csapatkapitányként vezetted a válogatottat. Van otthon egy könyvem, az a címe, hogy Ezüstös aranykor, biztos ismered. Van benne veled egy interjú, ahol hosszabban beszéltek arról, hogy lettél te csapatkapitány úgy, hogy soha senkivel nem konfrontálódtál, ami nagyon ritka. Mi az a tulajdonság, ami miatt minden csapatodnál vezér lehettél?

– Mindig is jellemző volt rám, hogy szerettem összeterelni azt a közösséget, amelyikbe tartoztam, azokat, akik körülvettek. Voltam őrsvezető, rajtitkár, próbáltam szervezni a többiek életét. És valahogy úgy adódott, hogy a pályán is szerveztem, és aztán ez a pályán kívül is sikeres volt, mindig voltak olyan ötleteim, meglátásaim, amire a többiek vevők voltak. Való igaz, hogy nem konfrontálódtam, de nem is volt rá szükség, nem voltak olyan csapattársaim, akikkel kellett volna. Biztos van valamilyen vezetői vénám, ha nem is a legjobb, mert néha azért ki kellett volna, hogy álljak magamért, de mindig megpróbáltam diplomatikusan elintézni ezeket a dolgokat.

– Laurencz Lacival bácsival azért lehetett volna konfrontálódni, ő nem olyan, aki elkerülte ezeket a helyzeteket.

– Jó, vele azért néha lehetett (nevet). Bár a csapatkapitányi tisztséggel járó dolgokba ő edzőként nem tartozott bele, illetve az ő idejében én csak helyettes voltam, mert Kocsis Böbe (az 1995-ben a világ legjobb női játékosának választott Kocsis Erzsébet – a szerk.) volt a csapatkapitány.

– Jöjjön egy kis kellemetlenkedés. Kihagyhatatlan témát kínálnak az elveszített döntők, legyen szó vb-döntőről, vagy a 2000-es sydney-i olimpiai döntőről. Számos sportoló évtizedekkel később sem tud a hasonló kudarcokon túllépni, te hogy állsz most ezzel?

– Túllépni sikerült ezeken, de bennem vannak, ez tény. Főleg úgy, hogy tíz emberből kilenc biztosan ezt a témát feszegeti, és nem azt, hogy milyen nagyszerű, hogy Európa-bajnokságot nyertünk ugyanabban az évben. Mindenkiben a vesztes döntő ragadt meg, és arra kíváncsi, hogy mi történt. Én pedig mindenkinek elmondom, hogy fogalmam sincs. Amíg elmentünk hattal, addig mi voltunk flow-ban, az utolsó negyedórában pedig a dánok, és mi már nem tudtunk fordítani. Négy évente szokott fájni, amikor olimpia van, hogy lehetnék olimpiai bajnok, és állhatna a nevem alatt, hogy „olimpiai bajnok kézilabdázó” és nem az, hogy „olimpiai ezüstérmes kézilabdázó”, de emiatt nem sírom tele esténként a párnámat. Ugyanígy hiányzik egy európai kupagyőzelem is a pályafutásomból. De azért csak 245-ször voltam válogatott, öt világversenyről van érmem, nyolcszoros magyar bajnokként vonultam vissza. Szerintem, ha ezt valaki utánam csinálja, az biztosan nagyon boldog lesz, és én is így kezelem ezt. Persze a férjemmel, Gézuval (Imre Géza, olimpiai ezüst- és bronzérmes párbajtőröző – a szerk.) beszélünk arról, milyen nagy szakadék van az ezüst és az arany között, de aztán mindig arra gondolunk, hogy ez még mindig jobb, mintha olimpiai negyedikek lennénk.

– Az említett európai kupagyőzelem miért nem jött össze, hiszen egy bomba erős Fradiban játszottál.

– Azért, mert volt akkoriban egy korszakos csapat, az osztrák Hypobank. Nagyon nehéz volt őket legyőzni, nekünk nem sikerült. Egyszer eljutottunk a KEK-döntőig, de egy hajszállal ott is alul maradtunk (a német TuS Walle-Bremen 45-44-es összesítéssel győzte le a Fradit – a szerk.).

– Jelenleg sportigazgatóként dolgozol az FTC Kézilabda Akadémiáján, ahonnan sorra kerülnek ki a tehetséges fiatalok, mint Márton Gréta, Simon Petra, Klujber Katrin.

– Keti ugyan még nagyon fiatal volt, de ő már a felnőtt csapatba érkezett. Márton Gréti viszont valóban itt vett először kézilabdát a kezébe, és nagyon büszkék vagyunk rá, hogy meghatározó tagja a Fradinak és a válogatottnak is. Simon Petra 14 évesen került hozzánk, szóval félig ő is a mi nevelésünk, és valóban extra tehetség.

Mostanában nincs ennyire ügyes kislány az Akadémián, de például Szeibert Annában nagyon sokat látunk, ő már mutogatja az oroszlánkörmeit. Neki szerintem hosszabb időre lesz szüksége, mint Petrának volt, hogy csatlakozni tudjon a felnőtt csapathoz, de egy-két év, és odaérhet. Neki most a legnagyobb kihívás, hogy ezt mentálisan tudja kezelni, mert minden képessége megvan ahhoz, hogy egy nagyon jó átlövő legyen. Ha nem is a Fradiban, de más csapatokban is vannak nagyon jó, meghatározó játékosaink, Esztergomban például többen is. Egy-két év és akár ők is visszatérhetnek. A 2000-2005 közötti korosztályban el voltunk kényeztetve tehetségekkel, most egy kicsit kevesebben vannak. Sokat változott a társadalom, és a fiatalokat nem könnyű rávenni arra, hogy ha eredményt akarnak, akkor bizony bele kell állni a munkába. Egyébként nemcsak a lányokra, a fiúkra is nagyon büszkék vagyunk. Nekik egy fokkal könnyebb bekerülniük a felnőttbe, és Prajner Viktor, illetve Karai Miklós már meghatározó játékosai a felnőtt együttesnek. A férfi csapatunk, ugye nem BL-csapat, ami egyrészt azzal jár, hogy könnyebb oda bekerülni, másrészt viszont tovább is lehet lépni magasabb szintre.

– A társadalom mellett a kézilabda is sokat változott. A ti időtökben még sok olyan meccs volt, ahol összesen született 30 gól, ma egy félidő alatt van ennyi. Hogy tetszik a mai kézilabda, illetve szerinted meg tudja őrizni a sportág a globális jelenlétét, az Eb-k, vb-k folyamatos létszámbővítése segít ezen?

– A szabályok is sokat változtak a mi időnkhöz képest, ezek miatt is van ma jóval több gól. Sokan mondják, hogy ez már nem is ugyanaz a kézilabda, ami persze igaz, de ha a mi akkori csapatunk ugyanígy edzett volna, mint a maiak, fel tudnánk velük venni a versenyt. Fizikailag kell ma sokkal erősebbnek és dinamikusabbnak lenni, de a régi kézilabdában szerintem sokkal jobban értették a játékosok a játékot. Senki ne értsen félre, nem azt mondom, hogy a maiak nem okosak a kézilabdához, egyszerűen csak mások a prioritások, a futás, a jó indulócselek, de nem mindig látják át, hogy mit miért tesznek. Persze ma is vannak, aki extra játékértéssel rendelkeznek, de nálunk meg szinte mindenki egyformán értette a játékot. Ami létszámnövelést illeti, a vb-ken, főleg a nőknél, a nagy létszám fordítottan arányos a színvonallal. Ott van viszont ellenpéldaként a férfi Eb, ami még 24 csapattal is egészen extra. A világbajnokság azért ott is picit szerényebb, de náluk azért Dél-Amerikából, Afrikából és Ázsiából is van olyan csapat, amelyik magas szinten kézilabdázik. Európában pedig már nagyon sűrű a mezőny.

– Fiatok, Imre Bence nagyon fiatalon, 22 évesen került ki Kielbe. Nehéz volt elengedni?

– Igazából nem. Szerette volna kipróbálni magát, de úgy gondoltuk, hogy fiatal, fiatal, de az ő korában ott már bőven játszanak a Bundesligában. Itthon egyébként is kiöregedett a juniorból, amikor jött egy ilyen ajánlat, ő pedig élt vele.

– És mégiscsak a világ legerősebb bajnokságába került, egy patinás, többszörös BL-győztes csapathoz.

– A Bundesligát semmihez sem lehet hasonlítani, az biztos. Hétről hétre kőkemény meccseket játszanak. Kielben extra hangulat uralkodik, a bajnoki meccseken kilenc-tízezren, az Európa Liga-meccseken öt-hatezren. Én, mondjuk, nem vagyok híve a tapsikolós szurkolásnak, de ott azért dobolnak, skandálják a csapat nevét, de ez nem mindenhol jellemző a Bundesligában. Ugyanakkor voltunk meccsen Magdeburgban is, ahol Bence sajnos nem játszott, viszont megállapítottam, hogy az még kőkemény Kelet-Európa. Óriási szurkolás volt, fújolták az ellenfelet, egészen más volt, mint a jól szituált kieli szurkolás.