Berzencéről jutott el a kézilabda csúcsára, pályafutása alatt 577 tétmérkőzésen 1763 gólt szerzett, nyert kétszer Bajnokok Ligáját, kilencszer bajnokságot, tizenkétszer Magyar Kupát, csapatkapitányként vezethette a magyar válogatottat és a Ferencvárost is, nemrégiben azonban eldőlt, Cirjenics-Kovacsics Anikó felhagy az élsporttal. Klubunk ügyvezető alelnöke, Nyíri Zoltán szombaton, a DVSC elleni bajnoki előtt búcsúzott a klasszis irányítótól, aki szurkolóink vastapsának kíséretében az ünnepélyes kezdődobást is elvégezte, ezúttal pedig döntése hátteréről, a legkedvesebb emlékeiről, valamint jövőbeli terveiről mesél.

Milyen volt átélni a búcsút?
Kavarogtak bennem az érzések, már az öltözőben is, amikor a csajok bejöttek, már ott pityeregtünk. Nagyon örülök, hogy ha már így alakult, akkor telt ház előtt, hazai pályán búcsúztam el – sosem felejtem azt a rengeteg szeretetet, amit az évek alatt kaptam. A döntést volt nehéz meghozni, mióta azt kimondtam, könnyebbnek éreztem magam, az utolsó hét intenzív volt a csapatnak, én se nagyon foglalkoztam ezzel, csak a meccs előtti egy-két napban tudatosult bennem, hogy ott lesz valami.

Csodálatos pályafutást zártál le, és ez még akkor is igaz, ha az utolsó évek sok szenvedést hoztak.
Sosem gondolkodtam azon, hogy majd mikor kellene befejeznem, mert amikor benne van az ember, akkor csak a mókuskereket látja, olyan érzésed van, hogy ennek sose lesz vége. Az elmúlt három év egy nagy kálvária volt, rengeteget dolgoztam azon, hogy visszatérjek, a második vállműtét előtt volt egy kis megtorpanás, de újra lendületet vettem, és azt sajnálom, hogy végül nem próbálhattam ki, hogy mi, mennyi maradt még a vállamban, bennem. Amikor a térdem újra megsérült, gyakorlatilag két héttel a visszatérés előtt, bár elkezdtem ismét a rehabilitációt, tudat alatt már éreztem, hogy itt a vége. Csak nem akartam, vagy nem mertem kimondani.

Mi döntött végül?
Hogy két kézre és két lábra van szükségem, ott a családom, a kisfiam, Marci, erre is gondolnom kell. A második vállműtét után öt hónapon keresztül minden egyes nap kőkeményen dolgoztam, naponta három-négy órán át foglalkoztam a vállammal, tényleg sajnálom, hogy ezek után elmaradt a visszatérés, de a térdsérülés eléggé megosztó volt, egyesek műtötték volna, mások nem, mindenesetre összességében úgy éreztem, ez túl sok jel volt már. Nem akartam olyan súlyos sérülést kockáztatni, ami a magánéletemet is megnehezíti, illetve… Mentálisan is belefáradtam, jött egy határ, amire azt mondtam, hogy ezt már nem, talán, ha tíz évvel fiatalabb lennék, másképp döntök.

Milyen emlékek jöttek elő az elmúlt napokban?
Rengeteg üzenetet kaptam, ami hihetetlenül jólesik – olyanoktól is, akikkel akár hosszú évek óta nem is beszéltem, gimis osztálytársamtól, serdülő csapattárstól –, és sokan fotókat, videókat is küldtek az üzenet mellé, úgyhogy sok emlék jött elő. Hálás vagyok mindenkinek, aki mögöttem állt, a szüleimnek és a testvéreimnek legfőképp, hiszen az első perctől kezdve mindenben támogattak, számtalan arc és név ugrik be, ahogy pörgetem végig a lépcsőfokokat, de Róth Kálmáné közülük a legerősebben, hiszen tizenöt évesen ő emelt a felnőttek közé annak ellenére, hogy sokan nem értettek vele egyet.

Többet kaptál a pályafutásodtól, mint amire számítottál?
Biztos, hogy nem álmodtam ilyesmiről, amikor Hosszú Bogi barátnőmmel elmentem Csurgóra kézilabdázni. Ha belegondolok, hogy felnőttként csak két klubban, Európa legjobbjai közé tartozó két klubban játszhattam, szerencsésnek érzem magam.

Melyek a legkedvesebb időszakai a karrierednek?
Különleges volt a két Bajnokok Ligája-cím, hiszen az valami új volt, de rögtön eszembe jut az is, amikor először legyőztük a Fradival a Győrt, hogy az első évben rögtön Magyar Kupát nyertünk. Sokan megkérdőjelezték a döntésemet, hogy a mindent megnyerő klubtól jövök a Fradiba, de azóta se csinálnék semmit másként, jó döntés volt. Elek Gábornak is sokat köszönhetek, bízott bennem, irányítóként játszhattam, szóval az első év emlékezetes maradt. Meg az is, hogy milyen közösségben játszhattam, az emberi kapcsolatok sokat számítanak nekem, jó szívvel gondolok vissza ezekre az évekre. Ott van aztán 2018 ősze, amikor a Vipers ellen az utolsó másodpercben nyertünk, utána pedig tizenöt gólt lőttem a Bietigheimnek, majd a válogatottal a legjobb nyolc közé jutottunk az Európa-bajnokságon.

Van valami miatt hiányérzeted?
Nem hiányérzetnek mondanám, elégedett vagyok azzal, amit kaptam, de azt sajnálom, hogy nem sikerült a pályáról elbúcsúzni, picit tovább játszani, az elmúlt három év kemény munkájának jutalma lett volna. Ezt nehezen fogadtam el, de semmi sem történik véletlenül, talán még nagyobb problémától óvott meg a sors.

Van már terved a folytatásra?
Már elkezdtem tanulni, fejleszteni magamat, úgy szeretnék elindulni, hogy később még többfelé fordulhassak. Az FTC végig támogatott, az utóbbi három évben, a gyermekvállalás, a sérülések közben is mindent megkaptam a klubtól, ezért örökké hálás leszek, és most is, amikor arra jutottam, hogy befejezem, lehetőséget kaptam rá, hogy itt helyezkedjek el. Az utánpótlás-nevelésben segítek majd, igyekszem a fiatal tehetségek útját egyengetni, hogy ferencvárosi szintre kerülhessenek, a felnőtt csapat számára is hasznosak legyenek. Egyre feljebb jut az együttes, nagyon komoly eredményeket ér el, aminek örülök, de jó lenne, ha ehhez a jövőben is minél több magyar játékos tudna hozzátenni. Nagyon sok minden van a fejemben ezzel kapcsolatban, tapasztalatból tudom, hogy nekem mi hiányzott annak idején, hogy mire volt szükségem. Szeretnék visszaadni a sportágnak abból, amit kaptam.