Egymást követő két évben Magyar Kupát nyerni komoly fegyvertény, háromszor pedig olyan bravúr lenne, amelyre mostanáig csak egyszer volt példa – 1993 és 1997 között zsinórban ötször nyert együttesünk. Márpedig újabb címvédésre készült női kézilabdacsapatunk, ehhez pedig a tatabányai négyes döntőben az első lépést a Mosonmagyaróvár ellen kellett megtenni.

Mintegy két hete a bajnokságban szoros mérkőzésen, idegenben szereztünk fontos két pontot az Európa-ligában a legjobb nyolc közé jutott óváriak ellen, de az a találkozó, illetve ellenfelünk egész idény során nyújtott teljesítménye is óvatosságra adhatott okot. Tomori Zsuzsanna úgy vélekedett, hogy a védekezés és a visszarendeződés lesz a kulcs, ezért is örülhettünk, hogy rögtön a kezdés után stabilnak tűnt a falunk, a kapuban pedig Janurik Kingától jöttek a védések. Előnybe kerültünk, de támadásban azért nem sziporkáztunk, így egy-két gólnál jobban nem tudtunk ellépni – egészen a játékrész derekáig. Akkor előbb Andrea Lekics visszatérésének örülhettünk, majd klasszis irányítónk góljainak is, amelyeknek köszönhetően háromra növeltük a fórt (4-7). A védekezésünkkel maximálisan elégedettek lehettünk, elöl pedig Allan Heine próbálta keverni a lapokat – közben talán félszemmel a tehermegosztásra is figyelve.

A huszadik percben időt kért ellenfelünk, nem sokkal később le is dolgozott kettőt a hátrányából, de szerencsére tovább nem tartott az újonnan jött lendület, hasonló mederben folyt tovább a meccs, mint azt megelőzőn. Két-három találattal jobban álltunk, sőt, a huszonnyolcadik percben Klujber Katrin üres kapura lőtt gólja plusz négyet jelentett már (8-12). Sajnos ekkortájt kapott egy vétlennek tűnő könyököst az orrára Tomori Zsuzsanna, aki ezt követően nem is tudta már folytatni a játékot. Hiányában se torpantunk meg szerencsére, Kovács Anetté volt a szünet előtt az utolsó szó, a négygólos előny pedig jó alapnak tűnt a folytatásra (10-14).

A fordulás után valamelyest lassult a tempó, de ezt nem bántuk, csak épp egy ötperces periódusban háromszor adtuk el a labdát, ezt kihasználva pedig ötről kettőre zárkózott az MKC (16-18). Fontos volt, hogy mi lépjük a következőt, és meg is tettük: Janurik védései után Dragana Cvijics talált be, és ez olyan lendületet adott, hogy a következő hét percet 6-1-re nyertünk, vagyis összességében héttel vezettünk (17-24). Rengeteget jelentett támadásban Lekics játéka, Klujber is jól termelt, és ha nem is tökéletes játékkal, de araszoltunk a döntő felé.

Kicsit azonban talán korán nyugodtunk meg, így a hajrá izgalmassá vált, az ötvennyolcadik percben kettőre olvadt az előnyünk (24-26). Malestein aztán lehűtötte a kedélyeket, góljával „újra” eldőlt a meccs: a Mosonmagyaróvárt legyőzve jutottunk be a fináléba, ahol a DVSC-t egy góllal felülmúló Győri ETO-val találkozunk vasárnap 18 órakor.