Noha a magyar válogatott számára kifejezetten rosszul sikerült a női kézilabda világbajnokság, a torna hajrájában egy ferencvárosi játékosért, Danick Snelderért így is szoríthattunk. A beállónk Hollandia színeiben drámai végjátékot követően fel is ért a csúcsra, a döntőben Spanyolországot egy góllal legyőzve lett világbajnok.

Eltelt egy hét a finálé óta, megszoktad már a gondolatot, hogy világbajnok vagy?
Danick Snelder: Nem, nem sikerült még… Az a helyzet, hogy minden nap mentem valahova, mindig csinálni kellett valamit, legtöbbször a sikerrel összefüggésben, és ezért nem jutott még idő pihenni, vagy csak leülni és gondolkodni kicsit, hogy ez tényleg megtörtént.

Fárasztó ilyenkor a rengeteg kötelező protokoll esemény, vagy élvezed az ünneplést?
D. S. Kissé kaotikus hetünk volt, de rengeteg meglepetésben volt részünk. A repülőtérre nagyon sokan kijöttek, onnan egy hotelbe mentünk, ahol először csak a családdal és a legjobb barátokkal találkoztunk, utána meg a sajtóval. A sportgálára egyébként is meg voltunk hívva, de a díjra csak a világbajnokság után jelöltek minket, valamit még a szabályokon is változtattak a szervezők.

Hasonlóan kaotikus volt maga a világbajnokság is, az első meccsen például kikaptatok a végül a tizenkilencedik (!) helyen záró Szlovéniától…
D. S. Borzalmasan sikerült az a mérkőzés, utána leültünk, átbeszéltünk mindent, kicsit a taktikán is változtattunk. Később a dánok és a németek elleni vereség különbözött az elsőtől, mert ott nem voltunk olyan rosszak, csak a lövéseket hibáztuk el. Minden csapat ezen a világbajnokságon akart a legjobb lenni, hiszen az olimpiai szereplés is múlhatott rajta.

A nagy siker után kicsit megpihennél, vagy inkább ezen felbuzdulva már a következő feladatok, majd az olimpia jár a fejedben?
D. S. Egy picit mindkettő… Jó lenne hátradőlni és picit csak megélni az elmúlt hetek eseményeit, de közben így, hogy megszereztük a repülőjegyet Japánba, ott van a fejemben az olimpia is.

A világbajnokságon mikor gondoltatok először az aranyéremre?
D. S. A Dél-Korea elleni meccs után, mert ott valóban nagyon jól játszottunk. Tudtuk, hogy az oroszok elleni elődöntőben mi csak nyerhetünk, nyomás nélkül léphettünk pályára, hiszen, ha ők jutnak a döntőbe, mindenki azt mondta volna, hogy oké, ez a papírforma. Jól éreztük magunkat, a felszabadultság pedig rengeteg energiát adott.

A döntőn se éreztetek nyomást?
D. S. De igen, az más volt. Rosszul kezdtünk, és sok erőt elvitt, hogy visszajöjjünk, de utána minden nagyon jól ment, aztán az utolsó tíz percre meg a spanyolok lettek jobbak.

Az utolsó másodpercek történéseivel mennyire voltál képben abban a pillanatban?
D. S. Nem láttam közvetlenül az esetet, hiszen én rohantam előre, vártam a labdát Westertől, nem tudhattam, hogy Hernández hol blokkolt, de amikor felmutatták a piros lapot, akkor már tudtam, hogy hetest is lőhetünk.

Amit aztán nem mertél nézni…
D. S. Nem, ilyen szituációkban nem szoktam nézni, aztán a gól után még arra koncentráltam, nehogy a félpályáról ellőjék, vagy még támadhassanak, de nem volt már rá idő.

Egy évvel ezelőtt, a műtéted után nemhogy a világbajnoki aranytól, de még egy sima mérkőzéstől is messze jártál.
D. S. Erre eddig nem is gondoltam, de valóban… Akkor már attól is boldog voltam, ha sétálni tudtam picit. Megérte a sok munka, és jó, hogy nem siettettem a visszatérést, tudtam, hogy mit bír a testem, és a klubom is támogatott mindenben. Nehéz időszak volt, az utolsó három hónapban viszont már nincs fájdalmam, és ez azért nagy könnyebbség.

Immáron világbajnokként térsz vissza december 26-án a Fradihoz, 29-én pedig már rangadót játszunk.
D. S. Nagy meccs lesz, és én kíváncsian várom, hogy milyen lesz a csapat. Együtt kell újra játékba lendülnünk, nagyon jól jönne a bravúr az év végén.