A kézilabdaszezon lezárása miatt a bajnokságokban nem hirdettek végeredményt, de az utánpótlásban ettől függetlenül még érdemes amolyan számvetést tartani. Sorozatunk első részében az NB I/B-s küzdelmekről olvashattak, a másodikban a legidősebb utánpótlás-bajnoksággal, az ifivel foglalkoztunk, a harmadikban a serdülők kerültek terítékre, a negyediket az U15-ös együttesünknek szenteltük, az ötödikben a Szarka Éva által edzett U12-es, U13-as és U14-es csapat elmúlt évét ismerhették meg, legutóbb az U10 és az U11 elmúlt évéről írtunk, végül pedig jöjjenek a legfiatalabbak, az U8-asok és az U9-esek.

Velük kapcsolatban nem is az eredményekről való beszámolás, vagy az idősebb korosztályokban megszokott számvetés a fontos, hiszen a hét, nyolc, kilencéves leányokból álló együttesünk számára még csak az alapok elsajátítása a feladat.

„Hetente kétszer edzünk egy-egy órát mindkét csapattal, nekik ez pont elegendő, hiszen – főleg a kicsiknél –, ha nem szakítjuk meg rendre valamilyen játékkal a feladatokat, akkor tíz-tizenöt perc után elfogy a figyelem – magyarázta vidáman a vezetőedző, Győriné Tóth Beatrix. – Van, aki még ovis, amikor szeptemberben először jön – felébresztik az ebéd utáni alvásból, és elhozzák edzeni… Szépen lassan, az elejétől felépítjük mindig, kialakítjuk, megtanítjuk nekik, hogy mivel jár, hogy edzünk. November környékén már teljesen jó, igazi kézilabdaedzésnek néznek ki a foglalkozások, megszokják, például, hogy mindenki azt csinálja, amit én mondok.”

A tréner mosolyogva mesélte, hogy elképesztő mozgásigénye van ezeknek a korosztályoknak, nemhogy az edzésre nehéz őket rávenni, hanem inkább a túlmozgásból kell olykor visszavenni.

„Egy-két cigánykerék rendszeresen becsúszik, ha egy pillanatra nem kötöm le a figyelmet, megállás nélkül csinálnak valamit. Pedig futunk, szökdelünk, ugrálunk, cselezgetünk, koordinációs létrával dolgozunk, falnál labdázunk rengeteget. Hogy miért falnál? Mert az a fontos, hogy sok labdaérintés legyen – és ha egymással szembe állítom őket passzolgatni, akkor sokszor csak futnak a labda után…”

A gyerekek elképesztő módon igénylik a figyelmet és a pozitív visszacsatolást, erről tanúskodik, hogy az edzések alatt megszámlálhatatlan mennyiségben érkezik a „Bea néni, nézd!” kérés.

„Épp ezért, mert sok pozitív megerősítésre van szükségük, a hibajavításokat is mindig úgy próbálom nekik mondani, hogy az pozitívan hasson. Idővel megtanulnak odafigyelni magukra, aztán egymásra is, és olyankor már az én dolgom is könnyebb. Ezeknél a korosztályoknál az első szövetség által szervezett torna márciusban szokott lenni, most egy alkalmat tudtak megtartani a járvány előtt, összesen négy lett volna. Szeptembertől kezdve ekkorra jutunk el odáig a picikkel is, hogy már védekezünk, támadunk, cselezgetnek, tisztában vannak a szabályokkal. Az U9-et ősszel elvittük egy kupára Kecskemétre, de a kicsiknek márciusban volt életük első hivatalos meccse – hát, volt is óriási izgalom, jó öt perc azzal ment el az elején, hogy megnyugodjanak.”

Bea néni a mostani hetekről elmesélte, hogy bár azt a jellegű munkát, ami a közös edzéseken lenne, nem tudják elvégezni, de a kislányok otthon is rengeteget mozognak, bicikliznek, tornáznak, és videók segítségével kapnak feladatot az edzőjüktől is.

„A közös edzéseken sokat játszunk, pontszerzőket csinálunk, vagy rejtve, hogy élvezzék is, a védekezést gyakoroljuk – ezeket most nem tudjuk pótolni, de azért edzenek. Szerencsés korosztályokról van szó, mert nagyon sokan kertes házban laknak, van, akinek még kézilabdakapuja is van otthon. Én küldöm nekik a gyakorlatokat, labdás ügyességfejlesztőket, ugróköteles, lépcsőzős feladatokat, vagy futómunkát, de bármi mást is csinálhatnak. Nagyon jó közösség alakult ki, a gyerekek kis chat csoportokat csináltak, néha engem is bevesznek, nevetgélnek, beszélgetnek, de érezhetően hiányoznak egymásnak, még a normál időszakban is érdeklődnek egymás felől, ha valaki épp nincs ott az edzésen. Tényleg összetartó társaság, és ami még igen pozitív, hogy a Fradi is sokat jelent nekik. Úgy jönnek edzésre, hogy ismerik a felnőtt játékosokat, figyelik őket, kijárnak a meccsekre, példaképnek tekintik őket.”