Szűk fél óra volt még a kezdésig, amikor a műsorközlő a Bietigheim-Fradi meccs érdekességeinek felsorolásába kezdett, s néhány percet bizony kitöltöttek a mondatai. Kezdte azzal, hogy a mieinknél Emily Bölk és Alicia Stolle személyében két német válogatott kézilabdázó is található, majd úgy folytatta, hogy a korábban hat éven át itt szereplő Angela Malestein is ellenfélnél lesz ezúttal, a szurkolók pedig a rivalizálás ellenére is dörgő tapssal fogadták a helyzetjelentést. Szóba került aztán az is, hogy a most a Bietigheim sikeréért küzdő Szikora Melinda a Fradi kapuját védte hosszú időn keresztül, és minden bizonnyal Danick Snelder neve is elhangzott volna, ha korábbi beállónk a sérülése miatt nem a lelátón foglalt volna helyet – szívmelengető volt ugyanakkor, hogy tökéletes magyarsággal mesélte, miközben a melegítést figyelte, hogy Budapest bizony a szívéhez nőtt. Különleges volt egyébként a lelátón körbe nézni – és nem csak azért, mert például Julia Behnke is feltűnt ott –, hiszen túl azon, hogy a vendégszektorban mintegy száz szurkolónk készülődött, szinte a csarnok minden pontján ültek zöld-fehérbe, Fradi-címeres ruhákba öltözött emberek, családok.

Akadt hiányzó sajnos nálunk is, Dragana Cvijics, Szucsánszki Zita és Tomori Zsuzsanna betegsége miatt csak otthonról szurkolhatott, így a többiekre jóval nagyobb teher hárult.

Emily Bölk gólja nyitotta a meccset, de az első tíz percben ezzel együtt is főként támadásban akadtak gondjaink. Lassan járt a labda és kevés volt a labda nélküli mozgás, a németek pedig rendkívül jól léptek ki a mieinkre, helyzetbe is nehezen kerültünk. Közben hátul hiába volt látszólag megfelelő a visszarendeződésünk, hiába késztettük rendre hosszú támadásra a hazaiakat, legtöbbször a végén csak megtalálták a megoldást. 4-3 után négy gólt kaptunk zsinórban, a hátrányunk ötre nőtt, és az se sok jót jelentett ránk nézve, hogy Szikora elkapta a fonalat.

A hibák után nehezen tudtunk higgadtak maradni, elöl többször is elkapkodtuk a támadásokat, hátul pedig teljesen felesleges kiállításokat gyűjtöttünk – magunk alatt vágtuk a fát. Rémálomszerűen alakult minden: az elején még csak-csak működő védekezésünk is elemeire hullott, miután a kihagyott helyzetek teljesen szétzúzták előbb az önbizalmat, majd talán a hitet is. Hiába tudtuk, hogy a Bietigheim ötvenhét meccse veretlen, hogy megnyerte az Európa-ligát, hogy az utóbbi évek kétségkívül legerősebb német csapata, nehezen hittük, amit láttunk: a szünetig gyakorlatilag eldőlt a mérkőzés. Kilenc góllal, 18-9-re vezettek a hazaiak, vagyis nemhogy fordulat, egyenesen csoda kellett volna ahhoz, hogy pontot mentsünk az MHP Arénában.

De nem jött, egy hajszálnyit se tudtunk előrébb lépni, sőt, még mélyebbre löktük magunkat. Mélyen tudása alatt teljesített a csapatunk, egyedül Klujber Katrin egy-egy villanása emlékeztetett arra, amit ettől a csapattól megszoktunk, a Bietigheim pedig nem tartalékolt sehova, annyit tett közé, amennyit csak bírt.

Sokkoló vereséget szenvedtünk, s bár nyilvánvalóan nem ez a realitás, ezen a napon a játék minden elemében elmaradtunk az elvárhatótól és a fantasztikus formát futó Bietigheimtől is. Feltétlenül tanulni kell ebből a pofonból, majd a lehető leggyorsabban elfelejteni ezt a napot és ezt a mérkőzést, és visszatérni arra az útra, amelyen egy héttel ezelőtt felülmúltuk az Odensét…