Az utóbbi években rendre a Fradi – ETO bajnoki párharc második mérkőzését vívtuk idegenben, és ennek megfelelően legtöbbször ismert volt a „matek” a végkifejlet szempontjából. Így ezúttal némileg szokatlan érzésekkel és várakozással utazhattunk Győrbe: olyan eredményt kellett elérni, hogy a folytatásban is reális közelségben maradjunk a célunkhoz.

Furcsa közjátékkal indult a mérkőzés, a csapatok felkészültek a bemutatásokra, de elromlott a hangosítás, így perceken át csend uralkodott a csarnokban. A vendégszektorból aztán megindult a szurkolás, amelyre a hazaiak kürtökkel és dudákkal válaszoltak szó szerint, a játékosok pedig bemutatás nélkül álltak fel a középkezdéshez, persze, ez az a párharc, melyben nem is nagyon kell senkit bemutatni.

Nemcsak a csarnokban volt több technikai hiba, hanem a játékban is mindkét oldalon, négy bő percig nem is esett gól, akkor Vilde Ingstad nekünk szerzett előnyt. A kilencedik percig felváltva estek a gólok, ezt követően azonban két gólt, majd kiállítást is kaptunk, ez pedig sajnos nagyon megnyomta a csapatot. Szenvedtünk támadásban, a hazaiak elképesztően keményen védekeztek, ezzel elvették a ritmust a játékunkból, de még ziccerekben is többet hibáztunk a kelleténél.

4-4 után hármat kaptunk zsinórban, 8-6 után pedig négyet, pedig Jesper Jensen nagyon sok mindent kipróbált, számos összetételben és még hét támadóval is igyekezett segíteni csapatának. Nem igazán láttunk jó egyéni teljesítményt az ellenfél kapujánál, eleinte Angela Malestein tűnt a legmagabiztosabbnak, a játékrész második felében ugyanakkor neki is helyzet nélküli lövéseket kellett vállalnia. 14-7-nél alakult ki a legnagyobb különbség, a szünet előtti utolsó gólt azonban mi lőttük, és a helyzet tovább javult volna, ha Mette Tranborg lövése nem csúszik túl néhány tizedmásodperccel a dudaszón, de abban bízhattunk, a fordulás utánra is maradt egy perc az emberelőnyünkből (14-8).

Nem éltünk vele, hiába alakítottunk ki jó helyzetet, Klujber Katrin kezébe beleragadt a labda, vagyis a játék kép nem változott, sőt, nem sokkal később padlóra kerültünk. Folyamatosan nőtt a hazai előny, az önbizalmunk teljesen elfogyott, érthetetlen megoldásokat választottunk, még kettős emberelőnyből se tudtunk gólt lőni. Ahogy haladt előre a meccs, egyre inkább úgy tűnt, hogy hiába hosszú még az idény, a sorsunk már nem a saját kezünkben lesz a folytatásban. Tíz fölé nőtt a különbség, egyszerűen nem tudtunk megújulni – a győrieknek minden sikerült, nekünk pedig semmi sem. Sokkoló vereség lett a vége, amely után fel kell állni a válogatott szünet utánra.