Február 3-án hatgólos, 33-27-es vereséget szenvedett női kézilabdacsapatunk a minden fronton címvédő Győri ETO ellen, s a mérkőzés sok mindenre rávilágított: megmutatta, hogy (legalább negyvenöt percen keresztül) az idei Ferencváros képes a győri színvonalon teljesíteni, és azt is, hogy ezen a szinten tízpercnyi hullámvölgy sem fér bele.

A visszavágón, szerdán délután hétgólos siker kellett volna az előzéshez, miközben a két csapat formája, valamint Kovacsics Anikó és Janurik Kinga hiányzása miatt a minimális, egygólos győzelem is az extra bravúr kategóriába tartozott volna.

Az előző mérkőzéseinken a kispadok kiosztása miatt is Alicia Stolle kezdett jobbátlövőben, ezúttal azonban Klujber Katrin jött támadásba a padról, míg védekezésben Csiszár-Szekeres Klára volt Julia Behnke társa a belső poszton. Mindkét döntés viszonylag gyorsan igazolta helyességét, hiszen Keti szórta a gólokat, Szeki pedig kiválóan irányította a falunkat. Noha kétgólos előnybe először a vendégek kerültek (2-4), a következő győri gólra hat percet kellett várni, míg mi ebben a periódusban ötször is bevettük Amandine Leynaud kapuját (három Klujber- és két Malestein-gól született). Szűk tíz percen át a két-három gólos különbség állandósult, de felettébb pozitív volt, hogy nem tudott a Győr átrohanni rajtunk, hiszen koncentráltan, pontosan szőttük a támadásainkat és kevés labdát adtunk riválisunk kezébe.

A következő dobbantás az első félidő hajrájában jött, újabb hat percre blokkoltuk a győrieket, Bíró Blanka sorban hozta a bravúrokat, de a védelmünk minden tagja extázisban tette a dolgát, Kisfaludy Anett, Márton Gréta vagy épp Angela Malestein is úgy vetődött a labdákért, mintha az élete múlna rajta. A közönség hálás is volt a megalkuvást nem tűrő játékért, az elképesztő hitért, amely a játékosok szeméből áradt, s  valójában talán sokan nem is hitték, amit látnak. A harmincadik percre ugyanis ledolgoztuk a hatgólos hátrányt (17-11), s ráadásul Bíró Blanka még az akkor először pályára lépő Görbicz Anita időn túli hetesét is leszedte.

Sőt, a fordulás után a közte hét is meglett, csak aztán három erősen véleményes ítélet a vendégeknek kedvezett, és ezt kihasználva ötre közeledett az ETO. De nem fogyott a lendületünk, megtörni nem tudta az extázist ez a néhány perc, és miközben attól féltünk, hogy szempillantás alatt szorossá válik a meccs, inkább mi növeltük a differenciát.

Ember nem volt, aki ezt elhitte, a negyvenkettedik percben tíz (!) góllal vertük a Győrt! Ó, bárcsak itt megszólalt volna a duda, vagy hirtelen lepergett volna a hátralévő tizennyolc perc… Mert tudhattuk, hogy az ETO bármikor képes feltámadni, bárki ellen képes vert helyzetből is visszakapaszkodni. És kérdés volt az is, hogy a csapatkapitány, az elsőszámú irányító és vezér nélkül a hajrát miként bírjuk majd.

Látszólag a negyvenötödik perc után jött a holtpont, de az eddigi zseniális teljesítménnyel megteremtettük az esélyt, hogy a bajnoki címért küzdhettünk.

Hét gól kellett az előzéshez…

Bíró Blanka mindenesetre tartotta a szintet és a lelket is, újabb hetest, majd újabb ziccert fogott, míg elöl vért izzadtunk minden gólért. De amíg jöttek a gólok, kit érdekelt, hogy milyen nehezen vánszorog át a labda a győri gólvonalon. És újra tízre távolodtunk (26-16). Tíz gólra. A Győri ETO ellen. Minden ült, minden sikerült, már csak Estelle Nze-Minkot kellett volna megállítani valahogy. A francia szállította az utolsó tíz percben a győri gólokat, de ezzel együtt is őriztük a kilenc-tízgólos előnyt.

Hat perc maradt, 28-19 állt az eredményjelzőn, a győzelem már nem volt kérdés, csak a különbsége, de így, ilyen állásnál az is fontossá vált. Lassan támadtunk, a Győr nyitott védekezésre váltott, és értelemszerűen gyorsabban próbálta befejezni az akcióit.

De ezen a délutánon nem történhetett más! Amikor Emily Bölk az utolsó percben megint tízre lőtte a különbséget, akkor már elhitte mindenki, hogy meglesz! Döbbenetes, lenyűgöző, elképesztő siker, amellyel a Ferencváros a K&H Női Kézilabda Liga tabellájának élére állt!