Rangadót vártunk, és rangadónak is indult női kézilabdacsapatunk Debrecen elleni bajnokija. Hétköznap, ráadásul – a televízió-közvetítés miatt – koraesti időpont ellenére meglehetősen jó létszám gyűlt össze az Elek Gyula Aréna lelátóin, a pályán pedig parázs csata dúlt. Talán meglepő lehetett, hogy nem volt öldöklő iram a védekezés és támadás közötti átmeneteknél, de felállt fallal mindkét együttes kőkeményen és hatékonyan óvta kapuját. Itt is, ott is nehezen kerültek helyzetbe a játékosok, látszott, hogy az egymást igen jól ismerő két tréner alaposan felkészítette csapatát.

A meccs elején inkább a Debrecennél volt az előny, a játékrész közepétől azonban már mi szereztünk vezetést, de egynél többel a meccs során először a huszonötödik perc magasságában tudtunk meglépni. Az ezt megelőző periódusban nagyon bosszúsan ingathattuk a fejünket, miután harmadszor kaptunk gólt nagyszerű védekezés után úgy, hogy passzívnál már csak egy passzra volt lehetősége ellenfelünknek. Planéta Szimonetta jeleskedett ezeknél a szituációknál, de a több százan vonták kérdőre a játékvezetőket is, hogy ugyan miért nem veszik el a labdát a maratoni hosszúságú támadásoknál.

Alicia Stolle góllal kezdett a mieinknél, de utána nem ment neki támadásban, érkezett is a helyére Klujber Katrin, aki szerencsére kirobbanó formában szállt be, gólokkal és gólpasszokkal húzta a csapat szekerét. A félidő végére ellaposodott a védekezés, perceken át szinte minden támadásból gól született. Reméltük, hogy a szünetig talán kicsit leszakítjuk magunkról a DVSC-t, de Hornyák Dóráék egyenlítettek nem sokkal a dudaszó előtt – igaz, az utolsó gól Márton Grétáé lett, így legalább az előny megmaradt a pihenőre (17-16).

Jó ritmusban jöttünk ki a második félidőre, háromra toltuk a különbséget, és tehettünk volna még közé, ám kétszer is ziccerben hibáztunk, és ezzel sajnos visszahoztuk a Lokit, amely nem sokkal később egyenlített. Nem könnyítette a helyzetünket, hogy a szezonrajt óta épp kétszer annyi meccset vívtunk meg, mint riválisunk, vagyis a logika azt diktálta, hogy a mi játékosaink fáradtabbak, hogy talán a hajrában megmutatkozik majd az erőltetett menet negatív hatása.

De tudták a mieink, hogy ha címvédésben gondolkodunk, akkor egyszerűen nem lehet pontot veszíteni ezeken a meccseken, ezért küzdöttek, harcoltak a szurkolók támogatását élvezve. És tényleg nagy meccs lett, amin a háromgólos előny már-már jelentősnek számított – bíztunk is benne, hogy az ötvenharmadik percben 27-24-nél talán sikerül megroppantani a debrecenieket.

A második félidőben egyébként a legjobbkor lendült bele Emily Bölk és Janurik Kinga is, Klujber pedig talán csapatunk legjobbja volt ezen a napon. Az ötvenhetedik percig kellett várni rá, hogy először néggyel vezessünk, de megérte, Kisfaludy Anett tette el szépen a labdát Csapó Kyra lábai között, és mert a következő két vendég támadást is kivédekeztük, végre megnyugodhattunk. Két perccel a vége előtt, 29-25-nél felállva tapsolhatott minden szurkolónk.

Tényleg nagymeccs lett, ahogyan vártuk, valóban minden energiánkat mozgósítani kellett, épp ezért nagyon értékes győzelmet arattunk a DVSC ellen.