Ha van olyan cím, hogy Mr. Evezés, akkor ez egyértelműen Sarlós Györgyöt illeti meg. Hogy valójában mégsem viseli ezt a titulust a Ferencváros evezős legendája, annak két oka is van. Az első, hogy ilyen cím hivatalosan nem létezik. A másik – és ez a lényegesen nyomósabb ok –, hogy egészen biztosan elhárítaná magától az ilyen és hasonló elnevezéseket. Tudniillik Sarlós György eredményei, törekvései, egész élete mintapéldája annak, amit így szokás megfogalmazni: van mire szerénynek lennie. És ehhez tartja is magát. Mindebből adódik az is, hogy a feleségének és lányainak hasonló megfontolásból nyugodt lélekkel odaítélhető Mrs. és Ms. Evezés címeket is a rá annyira jellemző szolid mosollyal hárítaná el a nevükben is. Így azután a legegyszerűbb annál a ténynél maradni, hogy a Sarlós egy ízig-vérig evezős család. Amelynek történetét ki mással idéznénk fel, mint az ízig-vérig fradista „alapító” Sarlós Györggyel. Akinek eredményeit hosszan lehetne sorolni, de a magyar evezés történetébe igazán úgy vonult be, mint a legendává vált mexikói Ezüstnégyes tagja.

– Még Népsportnak hívták, és persze csak nyomtatásban létezett a lap, amelyben közel négy évtizede jelent meg egy tudósítás ezzel a címmel – és az elejét most szándékosan szóban is „kipontozom”: … beájult a döntőbe. Ismerős?

– Nem nehéz a kiegészítés – adja meg a megfejtést azonnal Sarlós György. – A teljes cím így hangzott: Sarlós Kati beájult a döntőbe. Ez az 1989-es bledi evezős világbajnokságon történt a női egypár előfutamában. A feleségemen, Sarlós Erzsébeten, aki mindezt a partról nézte, az öröm helyett elsőre nyilván az anyai aggodalom vett erőt. Kati lányunk valóban az eszméletvesztésig kihajtotta magát, és félő volt, hogy a hajóból beleájul a vízbe. Szerencsére nagy baj nem történt, hamar jött a vízen a segítség. Utána pedig jöhetett az anyai öröm, no meg az apai is, Kati lányunk a döntőben bronzérmet szerzett!

– Mire ez e szenzációs eredmény megszületett a büszke papa mögött már egy fél életnyi evezős múlt állt. Hogy kezdődött ez a vizes élet? Vízparti gyerekkorral?

– Nem egészen. Budapesten születtem, de nyolcéves koromig Békés megyében éltünk. Édesapám Szegeden végzett jogot. Sajnos korán elvesztettük, és tanítónő édesanyámmal és a bátyámmal felköltöztünk Budakeszire, ahol a mai napig is lakom. Itt fejeztem be az általános iskolát, de olyan nehéz anyagi körülmények között éltünk, hogy a gimnáziumi folytatás szóba sem jöhetett. Szakmát tanultam, szerszámkészítő lettem. Később leérettségiztem, azután elvégeztem a Műszer és Optikai szakközépiskolát is, majd pedig jött a diploma is, de az már a Testnevelési Főiskolán evezős szakedzői képesítéssel.

– A végét leszámítva ebben a tanulmányi áttekintésben nehéz megtalálni a kapcsolatot az evezéssel.

– A sportot, a mozgást mindig nagyon szerettem. Valóban, nem lapáttal a kézben képzeltem el magam, sokkal inkább egy menő kerékpár nyergében. De az említett anyagiak okán egy versenykerékpár szóba sem kerülhetett. Viszont a bátyámmal tizenkétévesen körbetekertük a Balatont. Szóval a vizet sokáig csak a partról néztem. Mígnem egy kollégám egyszer el nem hívott, hogy egy dunai hosszútávúszó-versenyen üljek be az egyik csónakba kísérőnek. Vízre pedig éppen a Kinizsi evezős csónakház stégjéről szálltunk. Ebből két dolog is kiderülhet. Az egyik, hogy az eset 1956 előtt történt, amikor a Ferencváros Kinizsi néven, piros fehér színnel létezett. A másik, hogy ez a dunai kaland annyira magával ragadott, hogy úgy döntöttem, kipróbálom az evezést. A családból elsőként a bátyámat is én vittem le evezni.

– Mint kiderült, életre szóló döntés volt. Ma már tudjuk, hogy a sportág egyik hazai legendája markolta akkor meg először a lapátok végét. Hogyan alakult tovább az evezős karrierje?

– A saját sorsomnál is fontosabb, hogy miként folytatódott az egyesület sorsa: a Ferencváros visszakapta a nevét és a színeit, újra zöld-fehérben lapátolthattam. A sportág melletti elköteleződésem pedig egy életre szólt. Mivel a mai napig is imádom, azt hiszem, nyolcvanhat évesen ez nem túlzó kijelentés. Noha maga az evezés ma már csak egy szép nagy emlék, megspékelve persze néhány kevésbé széppel is, de a dolgoknak ez a rendje.

– A szép emlékek közül, melyek a legszebbek?

– Napestig tudnám sorolni. Legyen mondjuk a három legkedvesebb, nyilván az olimpián kívül. Lengyelországban, Bydgoszczban 1959-ben indultunk az első nemzetközi versenyünkön, ahol érmesek lettünk. Természetesen felejthetetlen élmény az első országos bajnokság, amit kormányos nélküli kettesben Kis Lajossal megnyertünk. A harmadik pedig legyen az az 1966-os luzerni verseny, amelyen kormányos nélküli négyesben nyertünk. És vállalhatatlan álszerénység lenne, ha nem emelném ki, hogy itt megvertük az NDK olimpiai bajnok csapatát, ami a világon egyedül csak nekünk sikerült!

– Indultunk, nyertünk, megvertük… Csupa többes szám.

– Mindig is a csapatmunka állt hozzám közel. Sajnos vagy nem sajnos, de egyesben nem indultam soha.

– Meg is érkeztünk két nagy csapattörténethez. Két olimpia, két különböző sztori. Haladjunk időrendben. Róma, 1960, és egy nem mindennapi eset.

– Húszévesen az olimpián – ez már önmagában is csodálatos. Hogy mégsem lett belőle igazán szép emlék, abba a sors is belejátszott. Két idősebb társsal indultunk kormányos nélküli négyesben. Az előfutamban sokáig úgy látszott, minden rendben, már alig volt hátra a távból, vezető helyen eveztünk. Aztán jött az a bizonyos utolsó 250 méter. Pontosabban inkább az a bizonyos néhány centi… Egy hatalmas bójának ütköztünk, és az olimpiai álmok egy pillanat alatt szertefoszlottak: nem kerültünk tovább a futamból. Ilyen típusú bójákat azóta sem láttam. 

– Az újabb álomra nyolc évet kellett várni. Ennyi időt nem lehet alvással tölteni. Hogyan alakult ki a legendás csapat, amely végül sporttörténelmet írt Xochimilcóban?

– Az 1968-as mexikói olimpiára készülő négyes tulajdonképpen nagy szerencsével állt össze. Két négyes volt esélyes, heten a Csepel versenyzői voltak, egyedül voltam az FTC-ből. A szakvezetés döntése és az egymás elleni pályamenések eredménye alapján alakult ki a végleges összeállítás. A szakvezetők között volt Losonci Tibor is, aki a csapattal volt az utolsó hetekben. Edzői gyakorlata ugyan nem volt, de jól ismert minket és hallgatott rám. Így ültem végül egy hajóba Csermely Péterrel és a Melis testvérekkel, Antallal és Zoltánnal. A többi már sporttörténelem.

– Hadd pontosítsak: a magyar evezőssport történetének csúcsa!

– No igen, mind a mai napig a mienk a hazai evezésben a legsikeresebb olimpiai szereplés, a mexikói, xochimilkói pályán megszerzett olimpiai ezüstérem, az azóta is Ezüstnégyesnek hívott csapat névadója.

Előtte két olimpiai bronzérme volt a magyar evezésnek, érdekes módon mindkettő londoni, igaz, negyven év különbséggel. Az első Leviczky Károly nevéhez fűződik 1908-ból, a másodikat 1948-ban nyerte a Zsitnik Béla, Szendey Antal, Zimonyi Róbert kormányos összeállítású kormányos kétevezős. Aztán jöttünk mi, érdekes módon megint egy nyolcasra végződő évben.

– A következő nyolcasra végződő olimpiai év hamarosan beköszönt, de hogy objektívek legyünk, az újabb éremnek meglehetősen kevés az esélye. Maradjunk inkább kicsit még a nosztalgiánál. Az Ezüstnégyes tagjai tartják egymással a kapcsolatot?

– Korábban gyakran összeültünk az évfordulók alkalmával. Sajnos az elmúlt években már csak a parton találkoztunk, a társaim egészségi állapota nem teszi lehetővé, hogy együtt lapátoljunk.

–  Úgy hírlik, ez a csapat a hajtás mellett némi vagányságért sem ment a szomszédba. Igaz az, hogy egy versenyen fényképezőgépet vitt a hajóba, és a célba érve lekattintotta a vert mezőnyt?

– Valóban egyszer lefényképeztem az utánunk befutó csapatot. Sajnos Mexikóban nem volt nálam gép…

– Az evezős hétköznapok közben, vagy éppen azoknak köszönhetően, megjelent a szerelem is, méghozzá egyszerre kettő is.

– Mindkettő nagy, mindkettő sírig tartó, de kezdem a fontosabbal. A feleségemmel tizenkilencévesen azon a bizonyos lengyelországi úton ismerkedtem meg. Erzsi is válogatott versenyző volt. Szép időszak volt, és a múlt idő nem is igazán érvényes, hiszen a mai napig is tart. Ilyen előzmények után nem nagy meglepetés, hogy a két lányunk, Erzsébet és Katalin is evezős lett. Születésük után én még több évig versenyeztem, így ők az édesanyjukkal jártak sokat a Dunapartra, ahol megtetszett nekik az evezés. Úgy magukba szívták a technikáját, hogy az első vízre szálláskor már szinte önállóan eveztek. Mindketten részt vettek olimpián is. Erzsike Los Angeles helyett, ahova a magyar csapat nem utazhatott, Moszkvában a Barátság Versenyen harmadik helyezést ért el négypárevezősben. Katica Szöulban az olimpián négypárevezősben nyolcadik, a bledi vébén harmadik lett egypárban. Edzőjük az első vízre szállástól az utolsóig az édesanyjuk volt. Ugye nem meglepő?

– És akkor a másik szerelem?

– Nos igen, a Ferencváros. Az aktív versenyzői pályafutásom után, előbb edzőként, majd szakvezetőként is szolgálhattam a klubot.  A nyolcvanas évek közepén a módszertani osztályt vezettem, vagyis a futball kivételével összesen tizenhat szakosztály munkájának voltam a részese. Látogattam az edzéseket, az edzőtáborokat, kísértem a csapatokat a nemzetközi versenyekre. Nagy örömömre a ferencvárosi sportvezetői éveim alatt lett olimpiai bajnok Sike András birkózó és olimpiai bronzérmes Zala György kenus.

– Ennek a szerelemnek azonban voltak hullámvölgyei is.

– Nagyon szerettem a munkámat, mert végtelenül pozitív élmény volt számomra, hogy mindenki egymást segítve dolgozott, és ez a jó érzés megmaradt örökre. Sajnos a szakosztály nem. Ha vannak fájó emlékeim, akkor a legfájóbb emlékem az evezős szakosztály megszűnése volt az évtized végén.

– A klub jelenlegi struktúrájában nincs evezés. De!...

– A megszüntetés után a kezdeményezésemre megalakult és a mai napig is önálló klubként működik a Ferencvárosi Evezős Club. Noha a mindennapjaiban már nem veszek részt, rendszeresen meghívnak egy-egy rendezvényre, találkozóra. Nagyon reméljük, hogy egyszer eljön majd az idő, amikor a helyzet lehetővé teszi, hogy visszafogadjon minket az anyaegyesület.

– Addig is mivel telnek a hétköznapjai?

– A versenyzés befejezése után évekig eveztem veteránként, két alkalommal Masters világbajnokságot nyertem kettesben és négyesben. Az utolsó vízre szállásom Katica lányommal dublóban volt.

Megjelent egy életrajzi regényem is Az Evezős címmel, hadd tanuljon belőle az utókor. Fedéltervét egyébként a feleségem készítette. Erzsi ugyanis nemcsak érdeklődik a művészetek iránt, de tehetsége is van hozzá. Fiatalkora óta rajzol, szobrászkodik. Evezős érmei mellé számtalan hazai és nemzetközi képzőművészeti díjat is nyert. Még ma is reggel hatkor kelek, minden reggel tornázom, és naponta gyalogolok Budakeszi környékén az erdőben jó pár kilométer. Séta közben az evezéssel kapcsolatos emlékek is gyakran megjelennek. Éjjel pedig sokszor álmodom az evezős társaimmal és persze az FTC-vel.

Nagy Imre
Fotó: MTI/Kovács Gyula