„Legendáink nyomában” című rovatunkban régi bajnokainkkal beszélgetünk, olyan korábbi Fradi-sportolókat keresünk meg, akikről az elmúlt időben kevesebbet hallottunk, ám érdemes felidézni a sikereiket és megtudni, hogyan élnek most.

Orbán György jégkorong edző 14 éven át dolgozott a KSI csapatánál, ez alatt az idő alatt 51 felnőtt és 76 ifjúsági válogatott szintű játékost nevelt ki. 1975-től 1979-ig az ifjúsági válogatott szövetségi kapitánya és emellett 1983-ban és 1989-ben a felnőtt válogatottnak is edzője volt. 1981 és 1985, majd 1986 és 1990 között klubunk jégkorong szakosztályának edzője volt. Ez idő alatt két bajnoki címet és négy kupát nyert az FTC-vel. A huszonöt éves szakvezetői munkáját 2020-ban Életmű-díjjal ismerték el.

- Hogyan ismerkedett meg a jégkoronggal?

- Viszonylag későn, húszas éveim elején határoztam el, hogy kipróbálom magamat a jégpályán. Egyetemista koromban Vitray Tamás közvetítette a világbajnokságot, ennek hatására döntöttem el, hogy egy jégkorongozó barátomat megkérem, vigyen el a klubjához. Akkoriban kapusként kézilabdáztam, így egyértelmű volt, hogy a jégen is a kaput fogom védeni. A Vörös Meteornál megnézett magának az edző és azt mondta, hogy ügyes vagyok, de náluk véd a válogatott kapusa, menjek inkább az Építőkhöz, ott több lehetőséget fogok kapni. Így kerültem a Budapesti Építőkhöz, ahol rendszeresen játszottam, az egyetem elvégzése után pedig a KSI-nél kaptam állást, mint jégkorong edző. Kapusként a válogatott keretébe is bekerültem, de beláttam, hogy nem vagyok azon a szinten mint a többiek, így inkább az utánpótlás képzéssel kezdtem el foglalkozni.

- A jégkorong akkoriban "mostoha gyereke" volt a magyar sportnak. Nem rémisztették el az áldatlan állapotok?

- Nyitott pályán összehasonlíthatatlan a jég minősége a fedett pályával, teljesen más kvalitásokat igényel. Emellett persze rengeteg elhivatottságot, hiszen a jég folyton elolvad, vagy éppen havas lesz a pálya. Sokszor az edzés felében a pályát takarítottuk, a tönkrement felszerelést pedig nagyon nehéz volt pótolni. Gyakorlatilag csak úgy lehetett, ha a külföldről becsempészett felszerelést eladtuk a bizományiba, ahonnan visszavásárolta a klub. Nyaranta a száraz edzések mellett volt lehetőségünk Csíkszeredában edzőtáborozni, amelyről nagyon szép emklékeim vannak. Az ottaniak a tenyerükön hordoztak minket, emellett pedig nemzetközi szintű játékosok ellen játszhattunk.

- 1980-ban felkérték a Fót edzőjének, amelyet a Ferencvárosból távozó játékosok, többek között Kereszty Ádám vagy Mészöly András alkottak. A bajnokságban nem, csak a kupában tudtak elindulni, amit éppen a Fradi ellen meg is nyertek. Milyen emlékei vannak arról a szezonról?
 
- Érkezésem után fél évig nem is edzettünk, annyira bizonytalan volt a jövőnk. Miután eldőlt, hogy a kupában elindulhatunk, belevettük magunkat a munkába. Nagyon kemény edzésmunkát végeztek a srácok, hogy behozzák a fizikai lemaradást. A Fradi elleni döntő sima meccs volt, hiszen szinte csak ifisták voltak náluk. Még a fradisták is nekünk szurkoltak. Ezután elküldték az edzőt a Ferencvárostól és visszamentek a játékosok a klubhoz, engem pedig vittek magukkal, mint edzőt.

- A következő szezonban szinte az egész csapat kicserélődött, az Újpest pedig nagyon megerősödött. Hogyan emlékszik vissza az akkori időszakra?

- Igen, az Újpest egy kilencszeres világbajnokot szerződtetett edzőnek, tőlünk pedig 16 játékos távozott, akiket pótolni kellett. Három évig az UTE volt a bajnok, de a negyedik évre sikerült egy olyan gárdát kialakítanom, amely megnyerte a bajnokságot. Remek hangulatú meccsek voltak akkoriban, rendszerint több ezer néző előtt léptünk jégre. Az UTE ellen sokszor teltház előtt, fergeteges hangulatban játszottunk. Emlékszem, az újpestiek Ancsin János nevét, a fradisták pedig a fiamét skandálták.

- Sose okozott feszültséget az öltözőben, hogy fia, ifj. Orbán György is a csapat tagja?

- Nem, ő is mindig ugyanabban az elbírálásban részesült, mint a többiek, sőt, gyakran még szigorúbb is voltam vele. Nem volt ebből konfliktus.

- 1984-ben első magyar edzőként külföldre került és Franciaországban helyezkedett el egy évre. Milyen emlékei vannak erről az annecy-i kitérőről?

- Nagyon izgalmas szakmai kihívás volt számomra. Ismeretlen volt nekünk a szárazföldi erőnléti edzés, ezért sok újítást vezettem be és szépen jöttek is az eredmények. Korábban sose verte meg a klub Bordeaux vagy éppen a Strassburg csapatát, mi megtettük. Mondhatom, hogy túl sikeresek is lettünk, mert a jó eredmények miatt féltékenység generálódott az elnökségi vezetők köreiben. A vitáknak az lett a vége, hogy elfordultak a szponzorok a klubtól és gyakorlatilag kiürült a kassza. Ezért aztán nem tudtam kitölteni a szerződésemet és hazajöttem a Fradihoz.

- Hogyan alakult a második korszaka a Ferencvárosnál?

- Három év alatt újra felépítettem egy bajnokcsapatot, az utolsó szezont nyertük meg, amelyben csak magyar játékosok alkották a mezőnyt. A következő évtől jöhettek a légiósok, a Jászberény pedig bevásárolt hat ukrán válogatottat, akikkel végigvertek mindenkit. A második helyre hivatkozva felmondott nekem a vezetőség, de a valódi ok az volt, hogy nem értettem egyet a pénzügyi machinációikkal. Ezt követően egy évig nem tudtam elhelyezkedni, amíg az Újpest szakosztályvezetője meg nem keresett, hogy legyek a lilák vezetőedzője. A szakmai ambícióim nagyobbak voltak annál, mint hogy nemet mondjak, így elfogadtam az ajánlatot. Vegyes társaság volt, korábbi fradistákkal, régi lilákkal és külföldiekkel. Nem is volt meg a csapategység, reménytelen volt, hogy megnyerjük a bajnokságot. Sokszor az alapvető dolgok is hiányoztak, a felszerelés vagy éppen korcsolya köszörűs. Szinte minden teendőt egyedül intéztem, teljesen kilátástalan volt a helyzet. Ezt a két újpesti legenda, Ancsin János és László is realizálta, ezért eligazoltak Újpestről. Ezután távoztam én is.

- A szurkolók részéről nem érkezett negatív reakció a klubváltás miatt?

- Szerettek a Fradinál, hiszen nyolc évet töltöttem ott, nem akadtak fenn azon, hogy a liláknál lettem edző. Szoros meccseket játszottunk mindig a zöld-fehérekkel, de általában ők nyertek.

- Térjünk vissza egy pillanatra a Fradinál töltött időszakára. Milyen volt a hokisok kapcsolata a többi szakosztály sportolóival?

- Jóban voltunk mindenkivel, különösen a labdarúgókkal. Gyakran jártunk a meccseikre, Novák Dezsővel sokszor beszélgettünk edzésmódszerekről. Javasoltam neki, hogy csináljanak ők is olyan pontos statisztikát a játékosok teljesítményéről, mint amilyet mi csinálunk jéghokiban. Már akkor mértük, hogy mennyit futnak, hogyan passzolnak a játékosaink. Összességében nagyszerű klubélet volt a Fradinál, ennek Újpesten nyomát sem tapasztaltam.

- Kik voltak azok az edzők, akiket példaképnek tekintett?

- Leginkább a nagytudású jégkorong szakember, a pozsonyi TF professzora dr. Jan Starsi. Második példaképem a Bp. Építők jégkorongcsapatának edzője, Minder Rezső, akinek eleganciája, pedagógiai érzéke, szervezőkészsége mintaként szolgált számomra.

- Visszavoulása után vállalkozásba kezdett és Tréfagyár néven céget alapított. Hogyan jött ez az ötlet?

- Gyerekkorom óta mindig szerettem a vicces, humoros dolgokat. Ahogy a válogatottal vagy a klubcsapatokkal jártam a világot, láttam mindenféle vicces ajándéktárgyakat, amik nagyon tetszettek. Miután abbanhagytam az edzősködést, úgy döntöttem belevágok ebbe a projektbe és elkezdek tréfás dolgokat árulni. Felkerestem szerszámkészítőket, asztalosokat és elkezdtem legyártani ezeket a humoros tárgyakat. Úgy felfutott a biznisz, hogy hamarosan már a környező országokba is exportáltunk.

- A mai napig működik a cég?

- Nem, a kínaiak minden szövegemet lemásolták és elkezdték féláron árulni. Hiába mentem a NAV-hoz, ügyvédhez, bírósághoz, ugyanúgy folytatták, ezért kénytelen voltam abbahagyni.

- A jelenlegi magyar jégkorong helyzetét hogyan látja?
 
- Ma már elsőrangúak itthon is a körülmények, nagyszerű ezt látni. Ami kicsit bánt, hogy sok a külföldi játékos a klubokban. A Fradit is követem a mai napig, a vírushelyzet előtt gyakran jártam ki hoki meccsekre. Remek játékosok alkotják a keretet, örülök az eredményeknek.

- Mivel telnek manapság a mindennapjai?

- Nyugdíjasként élek, de heti háromszor így is teniszezem, hiszen az én koromban nagyon fontos a rendszeres testmozgás. Öt unokám közül kettő jégkorongozik, az utánpótlás válogatott Gergő Fehérváron, Bendegúz Szigethalmon. Ő még kisebb, csak most bontogatja a szárnyait, de mindketten nagyon ügyes játékosok, büszke vagyok rájuk.

Csermely Gergely