Régi bajnokaink nyomába eredünk, olyan korábbi Fradi-sportolókat keresünk meg, akikről régebben hallottunk, ám érdemes felidézni a sikereiket. Klubunk ikonikus jégkorongozójával, Kereszty Ádámmal az ellenfelek által rettegett Kereszty-Mészöly-Havrán trióról, valamint a válogatott körül akkoriban uralkodó állapotokról beszélgettünk.

- Hogyan került kapcsolatba a jégkoronggal?

- A KSI-ben, a klub alapításának környékén kezdtem el sportolni 12-13 évesen. Ez a klub főleg utánpótlás-neveléssel foglalkozott, mi voltunk az első kinevelt generáció. 18 éves korunkban aztán szétosztottak minket különböző egyesületekhez, én szerencsére három másik társammal együtt a Ferencvároshoz kerültem. 

- Később a Fradiban összeállt a legendás Kereszty-Mészöly-Havrán trió. Hogyan emlékszik vissza arra az időszakra?

- Mészöly Andris már egy évvel az érkezésem előtt a Fradiban játszott, Havrán Péter pedig egy-két évvel utánam igazolt a csapatba. Egy évtizedet játszottunk együtt, csodálatos időszak volt. Mind a hármunkat beválasztottak a Halhatatlan Hírességek csarnokába, csodás érzés, hogy így megbecsülnek minket mind a mai napig.

- Tíz bajnoki címet nyert zsinórban a Fradi akkoriban. Hogy lehetett ilyen hosszú ideig fenntartani a motiváltságot?

- Minden évben egy új bajnokság kezdődött és mentálisan volt annyira erős a csapatunk, hogy el tudjuk ezt viselni. Minden szezon rengeteg új kihívást tartogatott, egyáltalán nem volt könnyű dolgunk. A bajnokság mellett pedig ott volt a BEK is, ahol szintén helyt kellett állni.

- Köztudott, hogy abban az időben a különböző szakosztályok sportolói kijártak egymás mérkőzéseire. Milyen volt a viszonyuk a Ferencváros többi sportolójával?

- Akkoriban valahogy közelebb álltak egymáshoz a különböző szakosztályok. Talán ez abból is adódott, hogy a kevés létesítmény miatt gyakran együtt edzettünk, könnyebben alakultak ki baráti viszonyok. Mi is kijártunk a pólósok, focisták meccseire, ők pedig a mieinkre. Komoly barátságok alakultak így ki, bár sajnos már közel sem találkozunk annyit, mint régebben.

- Éveken át a válogatottnak is alapembere volt, még úgy is, hogy sokszor szörnyű állapotok uralkodtak a nemzeti csapat körül. 

- Igen, akkoriban, ha válogatott meccsre mentünk, a szövetségtől nem kaptunk semmi mást, csak egy botot. Minden egyéb felszerelést magunknak kellett biztosítanunk, mindenki jött a saját zsákjával, a „dózsás” a „dózsással”, a fradista a fradissal. Semmiféle közös felszerelésünk nem volt. Világversenyekre kaptunk egy melegítőt a Népstadion központi szertárából, de minden verseny után vissza kellett vinni, kimosták, aztán odaadták a következő válogatottnak, mondjuk a kézilabdázóknak. Ma már ez elképzelhetetlen.

- Mi lehetett ennek az oka Ön szerint?

- Akkoriban nagy nyomás alá rakták a jégkorongot, szinten tartandó sportágnak nyilvánították. De nem csak a jégkoronggal bántak így, hasonló volt a helyzet például a kosárlabdával is. Szerencsére mára ez megváltozott és a sportolók minden támogatást megkapnak, de ez így is van rendjén.

- Melyik válogatottal elért sikerére a legbüszkébb?

- Tizenegy világbajnokságon vettem részt, nagyon nehéz lenne egy dolgot kiemelni. Ha valamit mondanom kellene, akkor az a Japánban rendezett világbajnokság lenne, ahol felduzzasztották a mezőnyt tíz csapatra, ezért nagyon hosszú ideig tartott a torna. Nagyon jó csapatokkal játszottunk, de így is sikerült az ötödik helyen végeznünk, ami óriási eredménynek számított. Engem választottak a csapatunk legjobbjának, amiért egy díszórát kaptam a szövetségtől, erre nagyon büszke vagyok. Emellett természetesen felejthetetlen élmény a budapesti világbajnokság is, ahol hazai közönség előtt jutottunk fel a B-divízióba.

- Később a Fradiból Németországba szerződött. Mi volt a váltás oka? 

- Miután megnyertük a tizedik bajnokságunk, elkezdett felbomlani a csapat. Többen abbahagyták a jégkorongot vagy máshova igazoltak. 34 éves voltam már, és jött egy lehetőség, hogy kimehetnék nyugatra játszani. Egy évvel korábban egy újpesti játékos már kiigazolt oda, ő győzte meg a klub vezetőségét, hogy igazoljanak le engem. Megkerestek, én pedig úgy voltam vele, hogy vágjunk bele. Három szezont játszottam még ott. 

- Visszavonulása után foglalkozott még jégkoronggal?

- Nem gondolom, hogy jó edző lettem volna, nem is voltak ilyen ambícióim. Nagyon nehéz dolga van egy edzőnek, hiszen minden játékosra másként kell hatni, van, akinél a kemény szó, másnál az elbeszélgetés használ. Nem tartottam magamat erre alkalmasnak. Németországban egy rövidebb ideig foglalkoztam kis gyerekekkel, azt szerettem csinálni, de visszavonulásom után ennél komolyabban nem foglalkoztam jégkoronggal.

- Az utóbbi években ismét sikeres a Fradi jégkorong szakosztálya, mennyire követi figyelemmel a csapatot?

- Nagyon örülök a bajnoki címeknek. Szurkolóként követem a csapatot, de van egy-két ember a vezetőségben, akiket személyesen is ismerek, szoktunk természetesen beszélgetni a jégkorongról. Ebben a szezonban sajnos csak egy-két meccsen voltam kint, de a következő idényben remélhetőleg többször is ki fogok tudni majd látogatni a Tüskecsarnokba. A klub sem felejtett el minket, ha van valami esemény, évforduló, akkor mindig meghívnak. Külön öröm volt számomra, amikor 2015-ben a Magyar Sport Napján Csík Ferenc-díjat vehettem át a sportért felelős államtitkártól. Jólesik ez az odafigyelés. 

Csermely Gergely