Berzsenyi Mária (a képen a guggoló sorban balról a második) 1946. október 31-én született Sármelléken. Az általános iskolát már Budapesten, a zuglói Telepes utcai Általános Iskolában végezte és a Vörös Meteor (ma már MTK Budapest – a szerk.) közelben levő pályáján atletizált egészen 18 éves koráig. Itt ismerkedett meg a kézilabdával is, majd Szegeden, a főiskolán az NB I/B-ben védett a Szegedi Tanárképző csapatában. Diploma után 1970-ben került a Ferencvároshoz, amelyben két időszakban szerepelt. Rögtön az első évében bajnoki címet és Magyar Népköztársaság Kupa-győzelmet ünnepelhetett a Fradival, sőt, 1971-ben a Bajnokcsapatok Európa Kupájában ezüstérmes lett. A Goldberger SE-nél töltött négyéves kitérő után 1977-től 1984-ig újra az FTC-ben kézilabdázott. Csapatával 1977-ben ismét MNK-t nyert, majd 1978-ban elhódította a Kupagyőztesek Európa Kupáját, a következő évben pedig döntős volt a sorozatban. A Fradiból lett válogatott, a nemzeti csapat mezét pedig 152-szer viselhette.

A magyar válogatottal 1975-ben és 1978-ban világbajnoki bronzérmes lett, 1976-ban pedig az olimpián is felállhatott a dobogó harmadik fokára. Visszavonulása után két évig, 1986-tól 1988-ig irányította az FTC női kézilabdacsapatát, majd több NB I-es együttest is irányított.

Berzsenyi Máriát pestújhelyi otthonában értük el telefonon. Születésnapi interjújában többek között a kedves ferencvárosi emlékekről, nagy meccsekről, Elek Gáborról és a mostani fradista lányok szép szerepléséről is mesélt.

- Nagyon boldog születésnapot kívánok! Hogy telik ez a szép nap?

- Nagyon szépen köszönöm! Bevallom, nem is számítottam rá. Majd jönnek a barátaink, az ismerőseink, folyamatosan csörög a telefon. Éppen az ön hívása előtt is köszöntöttek. Ilyenkor nincs sütés-főzés, engem szolgálnak ki. Egyébként már megvan az ebéd, előre elkészültem, csak várom a vendégeket. Nem csapok azért akkora ünneplést, csak szépen, szerényen. Szeretem élni az életet.

- Gondolom, a tegnapi, Buducsnoszt Podgorica elleni győzelem szép elő-születésnapi ajándék volt.

- Bizony! Néztem is, ki nem hagytam volna. Ahhoz képest, hogy beharangozták, hogy nem olyan erős már ez a montenegrói csapat, nehezen sikerült nyerni. Igaz, egy percig sem került veszélybe a Fradi sikere, azért oda kellett tenniük magukat. Szurkoltam is nagyon! Elek Gábort nagyon szeretem. Az édesapja volt az edzőm, sőt, az édesanyjával egy évet együtt voltunk kapusunk, így számomra mindig kedvesebb nekik szurkolni.

- Amikor 1970-ben megszerezte a diplomáját Szegeden, gondolta volna, hogy a kor akkori egyik legnevesebb csapata azonnal lecsap önre?

- Ez egy érdekes történet volt. Ugye Budapesten a Vörös Meteorban atletizáltam, majd Szegeden, a főiskolai évek alatt is folytattam a sportot, de már a kézilabdával is foglalkoztam, játszottam is a Szegedi Tanárképző csapatában. Akkor Lengyel Gábor volt az edző a Vörös Meteornál és egyszer megkérdezte tőlem, hogy szeretem-e a játékot. Mondtam, hogy nagyon és innentől kezdve kézilabdázó lettem, tehát Lengyel Gábor indított engem útra ebben a sportágban. Az atlétika mellett kapusként is elkezdett velem foglalkozni. Elkerültem a főiskolára és mivel az egyik szakom a testnevelés volt, így minden sportággal foglalkoztunk, de kézilabdázóként játszottam az akkori másodosztályú szegedi csapatban. Amikor lediplomáztam, több ajánlatot is kaptam nagy NB I-es kluboktól, de a Ferencváros volt a leggyorsabb. Lejöttek Szegedre a diplomaosztómra, majd alig, hogy átvettem a diplomámat, már hoztak is fel Budapestre. Ennek az volt az oka, hogy másnap már, ha jól emlékszem akkor Tatabányán már meccs is volt és ott állt az igazolásom is. Gyorsan eldőlt, hogy itt folytatom, de nem bántam meg, nagyon jó helyre kerültem.

- Szép emlékekből pedig egyáltalán nem volt hiány. Ha csak a játékos-pályafutását nézzük, akkor bajnoki cím, kupasikerek, KEK-győzelem. Bár 1979-ben ezüstérmes lett a Fradival a KEK-ben, az elődöntő visszavágója máig nagyon emlékezetes volt. Hogy emlékszik vissza?

- A litván Zalgiris Kaunas volt az ellenfelünk és rengeteg hetest kivédtem. Ha jól emlékszem, tombolt is a Körcsarnokban a sok szurkoló. Azt azért kevesen tudják, hogy én akkor sérülten védtem. A meccs előtt a bal vállam megsérült egy kapusedzésen és nem is mentem ki melegíteni. Az öltőzőben kaptam fájdalomcsillapító injekciót a vállamba és óvatos mozdulatokat végeztem és csak az utolsó öt-hat percre mentem ki a lányokhoz. Aztán pedig milyen jól sikerült minden!

- Korabeli tudósításokban olvasni, hogy a litvánok már rettegtek öntől, egymás kezébe adták át a labdát a heteseknél, mert nem mertek lőni.

- Erre már nem emlékszem pontosan, de azt tudom, hogy az a Fradi egy nagyon összetartó csapat volt. Amikor meccs közben mondtam a társaimnak, hogy ne hagyd már lőni, mert nem bírom azt a sarkot fogni, válaszként jött: „Jó, jó! Bízd rám!” És nem is hagyták lőni az ellenfél játékosát. Igazi nagybetűs CSAPAT volt. Mindent megbeszéltünk, segítettük egymást és ezért volt könnyű dolgom mindig.

- Edzőként is dolgozott a Ferencvárosnál. Napestig lehetne sorolni, hogy micsoda játékosok kerültek ki a kezei közül. Többek között Farkas Andrea, Pádár Ildikó, Szarka Éva vagy éppen Fiedler Adrienn.

- És minden sikerem közül erre vagyok a legbüszkébb! Az életem legnagyobb öröme! Velük valamit sikerült visszaadnom abból, amit a kézilabdától kaptam. Nagyon sok jót kaptam a pályafutásom során a nagy elődöktől, akár Elek Gyulától vagy a feleségétől, Rothermel Annától, Lengyel Gábortól. Ezáltal én ugyanolyan adós lettem és ezt sikerült ezekkel a csodás emberekkel visszaadnom. Ahogy az elmúlt években elnéztem a pályafutásukat, ugyanúgy visszaadják a következő generációnak azt, amit tőlünk kaptak. Szerintem így épül fel a jelen. Ennyi az egész.

Berzsenyi Máriának az egész Fradi-család nevében kívánunk nagyon boldog születésnapot és további jó egészséget!

Molnár Péter