A mai fiatalok már nem a Magyar Rádió sportközvetítésein nőnek fel és szeretnek bele egy-egy sportágba, választanak kedvenc csapatot és sportolót. De az idősebb korosztály – mondjuk, 40 évtől fölfelé – számára a rádióhallgatás és sport évtizedeken át szinte egyet jelentett. A tudósítóknak nem kellett bemutatkozniuk, hiszen a hangjukról megismertük őket, felkészültségük és tudásuk pedig káprázatos volt. Az 1960-as évektől az ezredfordulóig (és kicsit tovább is talán) az éter legendás hangjainak egyike Novotny Zoltán volt, aki május 19-én ünnepli a 86. születésnapját.

Az ország egyik legismertebb baritonjának gazdája a FradiMédiának az FTC Népligeti Sportközpontban adott interjút, amit természetesen azzal kezdtünk, hogy nekiszegeztük a kérdést: igaz-e, hogy világ életében Fradi-szurkoló volt?

Az iskolában azt mondták a többiek, hogy nekem biztos a gatyám is zöld-fehér, ami, ha nem is volt igaz, de azért mutatja, hogy valóban fradistának tartottak, és tulajdonképpen nem is alaptalanul. Igazság szerint én minden sportot szerettem és szeretek, és ezt az édesapámnak – aki egyébként amatőr labdarúgó bajnok volt a húszas években – köszönhetem, aki imádott meccsre járni. Elképesztően jó érzékkel válogatta ki a legjobb meccseket az NB I-től kezdve a másod- és harmadosztályon át a Budapest-bajnokságig. Nem válogatott a csapatok között, ment, illetve mentünk mindenhova. Szuszaért Újpestre, Puskásért Kispestre, Keszthelyi kedvéért Csepelre, a Fradiért meg az Üllői útra. De például az MVM Dome helyén, a Forinyák utcában is volt egykoron egy focipálya.”

A „fertőzés” pedig maradandó lett, hiszen az ifjú Novotny később sem szokott le a sporteseményre járásról.

„Jártunk mindenre, ami Fradi volt. Kézilabdára, kosárlabdára, jégkorongra. Két érdekesség: én 12 évesen magasabb voltam, mint most vagyok, és bár focizni is szerettem, de kosárlabdázni kezdtem. Akkor olyanok játszottak a Fradiban, mint az a Killik László, akiről most a férfi kosárlabda Magyar Kupa négyes döntője van elnevezve. Jégkorongra meg azzal a Sárközy Tamással jártam középiskolás koromban, aki nem csak híres jogtudós lett később, hanem a Magyar Jégkorong Szövetség elnöke is. Volt, hogy a városligeti tavon gázoltunk keresztül, hogy aztán vizes cipőben ácsorogjuk végig a hokimeccset. De arra is volt példa, hogy a még falelátós Üllői úti pályán a B-középben álltam a Krampusz nevű vezérszurkoló mögött.”

Novotny Zoltán egészen 23 éves koráig a Ferencvárosban, a IX. kerületi Liliom utcában lakott, így nem csoda, hogy a vérévé vált a fradizmus. Rádióriporterként azonban – különösen a hazai bajnoki és kupameccseken – ez nem volt szabad, hogy kiderüljön.

„Kizárt dolog volt, hogy engem vagy bármelyik kollégámat egyik vagy másik csapat drukkereként könyveljenek el. Semlegesnek és távolságtartónak kellett lennünk. A fradizmusom eltitkolása olyan jól sikerült, hogy Tichy Lajos amikor évtizedek elteltével megtudta, hogy Fradi-drukker vagyok, teljesen ledöbbent, mert meg volt róla győződve, hogy a Tatabányának szurkolok. Viszont amennyire nem lehettünk egy-egy klubnak a drukkerei, annyira lehettünk magyar szurkolók. A nemzetközi kupameccseken szívvel-lélekkel szurkoltam a magyar csapatoknak.

Emlékezetes kupameccsekből pedig bőven jutott a Fradinak az évtizedek során. Novotny Zoltán pedig elképesztő memóriával sorolja a jobbnál jobb sztorikat. Rádiós sportpályafutása – a magyar-történelem szakon diplomázó fiatal bölcsész eredendően bemondónak jelentkezett a Magyar Rádióba, de gyorsan kiderült, hogy imádja a sportot.

„Gyerekként már mindenféle sportot közvetítettem, gombfocitól lábteniszig. Üvegpohárba beszélve utánoztam Pluhár Istvánt és Szepesi Györgyöt, még atmoszférát, közönségzajt is imitáltam, hogy valódibbnak tűnjön.”

Bár hivatalosan 1966-ra teszik a sportos debütálását, már 1962-ben közvetített meccset. Az első próbaközvetítése egy Fradi-Sampdoria volt a VVK-ban, amit 6-0-ra nyertünk meg a hóbuckákkal körbevett pályán. A második külföldi közvetítése is egy Fradi-meccs volt: a mieink a szlovén Olimpija Ljubljana otthonában játszottak, Novotny pedig egy olyan hosszú mikrofonzsinórt kapott, amivel a két tizenhatos között közlekedhetett.

„Megszámlálhatatlanul sok Fradi-meccset közvetítettem, legyen az Fradi-Honvéd, Fradi-Dózsa, Fradi-MTK. A legutolsó olyan meccsre, amit teljes egészében, helyszínről közvetítettem már nem is emlékszem, a valóban legutolsóra viszont igen: 2024. február 3-án egy Kisvárda-Fradit közvetítettem tévéről. 3-1-re nyert a Fradi.”

A legemlékezetesebb meccsek persze a nemzetközi kupákban vívott összecsapásaink voltak Belgrádtól Wolverhamptonig. Volt, ahol arany öngyújtót adott a vesztes csapat szurkolója egy játékosunknak, máshol világsztárokhoz hasonlították a tinédzserünket, megint máshol pedig egy asztal alá bújva kellett interjút készíteni Albert Flóriánnal.

„A nagy nemzetközi meccsek közül elsőként az 1968 márciusi, bilbaói meccset emelném ki. A Fradi 2-1-es hazai győzelem után érkezett meg a baszk városba, ahol szinte télies időjárás fogadta a csapatot. Hogy a helyzet még rosszabb legyen, a derék házigazdák még locsolták is a pályát. Nem véletlenül féltették itthon sokan a csapatot, mert a Bilbao játékosai már Pesten is nagyon durván játszottak. Ráadásul az eleve szűkös keretből Varga és Páncsics is kidőlt, nem tudták vállalni a játékot. Lakat Károly 35 perces meccs előtti eligazításából 32 perc azzal telt, hogy csak Albert Flórival beszélt, szinte sulykolta belé, hogy aranylabdásként ő a világ legjobb játékosa, és vezérré kell válnia. És vezérré is vált! A Fradi 0-1-ről a hajrában megfordította a meccset, én pedig a mai napig úgy gondolom, hogy ez a bilbaói találkozó volt Albert pályafutásának legjobb mérkőzése. Mindez a színházi világnapon történt, ami azért fontos, mert miután hazajöttünk, a színész Greguss Zoltán mesélte, hogy Gábor Miklós a Hamlet című darab híres „Lenni vagy nem lenni…” monológja közben leszólt a súgólyukba, hogy „Mennyi?”, a súgó ugyanis zsebrádión hallgatta a közvetítésemet.

Ugyancsak emlékezetes volt a Liverpool elleni meccs 1974 őszén. Akkor már szépen alakult az 1977-ben és 1978-ban is BEK-et nyerő csapat, Keegannel, Kennedyvel a soraiban. A Fradi meg éppen ellenkezőleg, egy megfiatalított csapattal vágott neki az idénynek. Az angolok legalább négy gólos győzelemre számítottak, mi meg csak próbáltunk optimisták lenni, és tartani a lelket a fiúkban. A Liverpool persze végigtámadta a meccset, de Fradiban a kapus Géczi és a középhátvéd Bálint is elképesztően teljesített, az egyik szinte mindent védett, a másik meg sorra vetődött bele a lövésekbe. Az angolok még a 92. percben is 1-0-ra vezettek, amikor Kelemen előre vágta a labdát Pusztai felé, aki meglepődött, amikor saját csapattársa, Máté János elvette tőle a labdát, betört a 16-osra, megcsinálta a biciklicselt, és a kapuba gurított. Angliában még nagyon sokáig ismételték ezt a gólt, nem tudtak vele betelni. Ha jól emlékszem, a meccs után egy angol drukker adott egy arany öngyújtót Géczi Istvánnak, annyira lenyűgözte a teljesítménye. A visszavágó 0-0 lett, így továbbjutott a Fradi.

Ez a meccs 1974. október 23-án volt, amire csak később hívták fel a figyelmemet. Valaki más viszont már korábban felfigyelt rá, hogy én ott mennyire szurkoltam egy magyar csapatnak és mennyire dicsértem a helytállást. Akkoriban ezért nem járt dicséret, úgyhogy gyanúsan rövid időn belül eltűnt a szalag a rádió archívumából. Valaki vigyázott rám, csak erre tudok gondolni…

Ugyanebben a kiírásban az első fordulóban Cardiffban játszott a Fradi, ahol a hazaiak a pesti 0-2 ellenére is nagyon optimisták voltak, mondván ők már a Real Madridot is legyőzték (1971-ben – a szerk.), nem fognak megijedni a Fraditól. Akár megijedtek, akár nem, a Fradi 4-1-re nyert. A meccs után az edzőjük csak annyit mondott, hogy ők hazai pályán még senkitől nem kaptak négy gólt, és ugyan a Real Madriddal is elbántak, de ezzel a Takács nevű gyerekkel (az akkor még csak 19 éves Takács Lászlóról van szó – a szerk.) egyszerűen nem bírtak.”

Az 1974-75-ös Kupagyőztesek Európa Kupája kiírás végén a Fradi kis híján egy újabb európai kupasikerrel ünnepelte meg az 1965-ös VVK-győzelem tízéves évfordulóját. A Cardiff és a Liverpool után az őszi eltiltásból („ki tudja, mi történt, vagy csináltak, vagy éppen hogy nem csináltak valamit”) visszatérő Ebedli és Nyilasi vezérletével kiejtette a svéd Malmőt, majd a szerb Crvena zvezdát, hogy aztán a döntőben megálljt parancsoljon a magyar csapatnak a korszak egyik legerősebb együttese, a Dinamo Kijev (0-3).

„A belgrádi Maracana már akkoriban is pokoli hely. Azok után meg, hogy az utolsó 20 percet emberhátrányban játszó Fradi a hajrában Megyesi tizenegyesével – szerintem földbe rúgott, mert alig vánszorgott el a labda a kapuig, szerencsére a kapus az ellenkező irányba vetődött – kiegyenlített és a 4-3-mal továbbjutott, végképp megőrültek a hazai drukkerek. Az akkor már technikai vezetőként dolgozó Albert Flórival és a kapus Géczivel akartam interjút csinálni, de annyira dobáltak bennünket mindennel, ami a kezük ügyébe került, hogy végül egy asztal alá kellett bebújnunk.

A döntőben aztán nem volt esélye a Fradinak a fantasztikus Dinamo Kijev ellen. De arról szó sem lehetett, hogy a Fradit bántsam. A szovjeteket dicsértem.

Az 1995-ös zürichi Grasshoppers elleni meccset is felírtam magamnak, amit volt szerencsém közvetíteni. Az is életre szóló emlék volt, kezdve onnan, hogy a Fradinak 12 felnőtt játékosa volt, azok közül is Simon Tibi begipszelt kézzel játszott, Hajdu kivédett tizenegyeséig, aztán Lisztes gólja, Vincze Ottó kétszer eladott és mindkétszer gólt érő visszahúzós csele. Páratlan éjszaka volt.”

A legendás riporter összesen 13 nyári olimpiáról közvetített. A számos sztori közül álljon itt most egy az 1968-as mexikói olimpiáról, ahol a magyar csapatban négy Fradi-játékos lépett pályára: Juhász István, Novák Dezső, Páncsics Miklós és Szűcs Lajos. Varga Zoltán még az első meccs előtt meglépett a csapat szállásáról, és csak 25 évvel később tért vissza Magyarországra. Itt történt, hogy a mieink Guadalajarában játszottak El Salvador ellen.

„Lejátszottuk a meccset, még nézelődtünk a városban, aztán irány a reptér. Teljes nyugalomban voltam, amikor hallom, hogy a mexikóvárosi gép azonnal felszáll. Rohantam, mint az őrült, megijedtem, hogy ott ragadok Guadalajarában. Nyitva volt a kifutópályára vezető kapu, kirohantam, és a gépet a felszállópálya felé terelő embernek üvöltve integettem, hogy állítsa meg a repülőt, mert nekem fel kell szállnom a gépre. És, amit a mai napig nagyon sokan nem akarnak elhinni: az ember megállította a gépet. Megnézte a jegyemet, a beszállókártyámat, majd közölte, hogy nyugodjak meg, az én gépem félóra múlva indul.”

Novotny Zoltán még mindig elképesztő memóriájából csak úgy ömlenek a sztorik és az 50-60 évvel ezelőtti összeállítások, legyen szó fociról, vízlabdáról vagy jégkorongról. Mint mondja már inkább csak a régebbi csapatokra emlékszik, de azért a cikk elején felidézett 2024-es kisvárdai meccsről is rögtön sorolja, hogy kik azok, akik még ma is a Fradiban játszanak: Dibusz, Zachariassen, Makreckis és Abu Fani.

„És játszott Tóth Alex meg Varga Barnabás is. Ha visszagondolok azokra, akiket én az évtizedek során láttam Fradi-mezben, a számomra legkedvesebb játékostól, Kispéter Mihálytól kezdve Kocsis Sándoron keresztül Mátrai Sándorig, majd Ebedliig és Nyilasiig, akkor nálam Varga Barnabás a fejelőtudásával, a lezserségével, a gólerősségével mindenképpen a nagy klasszisok közé tartozik. Tóth Alex pedig a jövő, a magyar foci nagy ígérete.”