Balog Zoltán 1978. február 22-én született Békés városában. Ott kezdte tanulmányait egy sporttagozatos általános iskolában, ahol több sportágat kipróbált, sőt évekig még néptáncolt is, ám a legjobban a labdarúgást szerette. Máig szívesen gondol vissza azokra az időkre, amikor tanítás után rendszeresen sötétedésig rúgták a labdát a barátaival. A hetedik osztály végéhez közeledve Békéscsabán, egy tehetségkutatón fedezte fel őt a helyi futballklub megfigyelője, majd miután a családdal eldöntötték, hogy Zoltán a futballt választja a néptánc helyett, a nyolcadikat már egy békéscsabai iskola fociosztályában kezdte meg. Innen már egyenes volt az út: a legendás békéscsabai edző, Pásztor József hívására tizenhét évesen debütált a Békéscsaba Előre felnőtt együttesében, ahol 1994 és 1998 között játszott. Később egy üzletember, Krémer Károly vásárolta ki az akkor anyagi problémákkal küzdő csabai csapattal kötött szerződésből. Krémer Szaúd-Arábiába vitte volna Balogot, egy sérülés azonban meghiúsította a közel-keleti kalandot. A felépülést követően a Royal Antwerp lett a következő állomás, onnan azonban hamarosan hazatért, és előbb a BVSC-be, majd a szintén másodosztályú Ceglédhez került. Ekkor, az ezredforduló évében érkezett a Ferencváros meghívása, amely, mint utóbb kiderült, Balog egész további pályafutását meghatározta.

Remegő lábakkal lépett be a Fradi öltözőjébe

 – Mikor került képbe a Fradinál, és miként fogadta a klub érdeklődését?

 – Mintha csak álom lett volna az egész, akkor alig akartam elhinni, hogy valóban a nagy Ferencvároshoz igazolhatok. Szegény menedzserem, Bordás Tibor volt kapcsolatban Csank-mesterrel (Csank János volt akkoriban az FTC vezetőedzője – a szerk.), rajta keresztül indult el az ügy szervezése. Egy percet sem gondolkodtam rajta. Előttem van, amikor Budapestre tartottam autóval, és csörgött a telefon, Bordás Tibi hívott. Azt mondta, adna valakit, majd beleszólt a telefonba dr. Páncsics Miklós, a Ferencváros akkori elnöke. Majd kiesett a készülék a kezemből! Elbeszélgettünk, aztán beindultak a dolgok, személyes találkozó, szerződésaláírás következett, nagy örömmel mondtam igent. Emlékszem, az első napomon fiatalként remegő lábakkal mentem be a régi székházba és magába az öltözőbe, ahol olyan nagy nevek voltak, mint Tóth Misi, Horváth Peti, Lipcsei Peti, Szűcs Lajos, Hrutka Jani… Komoly öltöző fogadott, de a mai napig sem bántam meg, hogy odakerültem.

 Csapatkép Balog (felső sor, jobbról a második) első félévéből, 2000 novemberéből

– Rögtön az első szezonjában bajnok lett a Fradival, ahol stabil alapemberré vált, később nemzetközi selejtezőkön is játszott. A magyar labdarúgás és a Ferencváros lehetőségei azonban egészen mások voltak a mai viszonyokhoz képest. Miként gondol vissza a kezdeti időszakra?

 – Az akkoriakat össze sem lehet hasonlítani a mai lehetőségekkel, ma gazdaságilag jóval erősebb lábakon áll a labdarúgás. A legnépszerűbb klubbal kapcsolatban meg sem fordult a fejünkben, hogy ott is lehetnek problémák, pedig átéltünk olyat is, hogy fél évig nem kaptunk fizetést, holott szerepeltünk nemzetközi kupában is. Miután 2001-ben megnyertük a bajnokságot, a Hajduk Splittel játszottunk a BL-selejtező utolsó köréért. Jó csapatunk volt, hiszen bajnoki címet nyertünk, de akkor még nem voltak adottak azok a lehetőségek, hogy olyan légiósokat lehetett volna igazolni, mint most. Nemzetközi szinten egy picit vékonyabbak voltunk, és bár két mérkőzés alapján döntetlen lett a párharc, a Hajduk ellen tizenegyespárbaj után estünk ki.

Május 30. botránya sem ingatta meg

– A 2001-es bajnoki címet két ezüst követte, ezek közül a 2003-as máig fájó emlék lehet. Az akkori bajnokság utolsó, sorsdöntő, DVSC elleni hazai meccsét végigjátszotta. Miként gondol vissza a május 30-án történtekre, amikor a lefújás után a feldühödt szurkolók tomboltak a régi Üllői úti stadion gyepén?

– Jól emlékszem rá. Eufória, ünnepi hangulat lengte körül a meccset a kezdés előtt, a bajnoki cím ünneplésére szolgáló színpad már ott volt a Springer-szobor mellett, a kapu mögött. Ott nagyon elébe mentek a dolgoknak, a csapat viszont az egész mérkőzés alatt görcsös volt, és egyszerűen nem tudtunk gólt rúgni. Az utolsó pillanatig küzdöttünk, nyomtunk, akartunk, de nem jött össze a győzelem. Így mivel az MTK nyert Újpesten, mi elveszítettük a bajnokságot. Akkoriban az utolsó bajnokik végén a szurkolók körbeállták a pályát, hogy berohanjanak ünnepelni vagy relikviát gyűjteni. Itt is már gyülekeztek, ám ahogy fogyott az idő, vele együtt fogyott a remény is. Egyre türelmetlenebbek voltak ők is, mi is feszültebbek, a végén jöttek a negatívabb bekiabálások, és amikor már a hosszabbításban voltunk, a bíró jelezte a játéktéren belül, hogy mindenki próbáljon meg egy kicsit terelődni az öltözők fele, úgy fogja majd lefújni a találkozót. Volt, aki sprintbe ment be, de nem tudtunk mit csinálni, a szurkolók berohantak, és történt, ami történt. Ahogy ott ez az egész elsült, rettentő negatív élmény maradt sajnos.

– A történtek hatására is igencsak negatív hangulat lengte be az egész klubot akkortájt. Nem fordult meg a fejében, hogy elhagyja a Ferencvárost?

– Egyetlen percig sem. A régi időkben teljesen más volt a szurkolói hangulat, más volt a körítés is, ami körülvette a mérkőzéseket. De aki a Fradiba igazolt, tisztában volt vele, hogy ott csak fehér vagy fekete létezik, szürke nincs. A szurkolók vagy elfogadnak valakit, vagy nem. Aki odakerült, szerintem azért is ment a Ferencvárosba, mert tudta jól, hogy mit vállal. Fel sem merült bennem, hogy a történtek hatására eljöjjek. A szurkolók a Fradiban töltött teljes pályafutásom alatt szerettek, megkedveltek, nekem nem volt soha negatív élményem velük, pont azért, mert elfogadtak. Soha, még azon a május 30-án sem ért olyan atrocitás, ami eltántorított volna attól, hogy ott maradjak a klubnál.

– A következő szezon végén, 2004-ben még bajnok lett a csapat, és bár egyre inkább megjelentek a repedések a klubház falán – átvitt és valós értelemben is –, ősszel még az UEFA Kupában vitézkedett a Fradi. Mit jelentett az a csoportkör a Feyenoord, a Schalke, a Basel és a Hearts társaságában?

– Nagy dolog volt, annak ellenére is, hogy nem játszhattunk az Üllői úton, a magasabb nézőszám miatt bevitték a meccseinket a régi Népstadionba. Annak a stadionnak szerintem rosszabb atmoszférája volt, mivel futópálya vette körül, elég távol voltak a szurkolók. Ennek ellenére a Feyenoord ellen bent volt közel 30 ezer ember, jó hangulatot tudtak teremteni, de mégsem olyan volt, mintha a mi kis katlanunkban, az Üllői úton fogadtuk volna az ellenfeleket, ahol ott voltak a pályától három méterre a drukkerek. Később játszottunk a Schalke otthonában, ami a 2-0-s vereség ellenére azért is nagy élmény volt, mert egy olyan csapat stadionjában vendégeskedhettünk, ahol középen le volt engedve a hatalmas nagy kivetítő. Mindenkit magával ragadott a hangulat, de győzelmi reményeink nem lehettek, hiszen egy kiváló Schalkéhoz látogattunk.

Küzdelem a 2004-es FTC–Feyenoord (1-1) UEFA Kupa-meccsen

„Az egy gyásznap volt minden játékos, szurkoló és a Fradi életében is”

– A következő évek már nem a sikerekről szóltak, 2006-ban pedig hosszas huzavona után kizárták az FTC-t az élvonalból. Már többszörös válogatott játékosként sem gondolt akkor arra, hogy mégis elhagyja az egyesületet?

– Őszinte leszek: nem. Nyilván óriási pofonként ért minket, hogy annak ellenére, hogy nem estünk ki, gazdasági problémák miatt kizártak minket. Amikor elmentünk szabadságra, már hallottuk azokat a híreszteléseket, hogy kizárhatnak minket, később pedig, miután az olaszoknál más okokból kizárták a Juventust, sejtettük, hogy példát statuálnak majd velünk Magyarországon. Az egy gyásznap volt minden játékos, szurkoló és a Fradi életében is, amikor meghozták azt a döntést. Mentek a találgatások, hogy mi lesz a klubbal, de nem fordult meg a fejemben akkor sem, hogy menjek. Lipcsei Petiékkel azt terveztük, hogy a következő évben vissza fogunk jutni. Végül ebből három év lett. A mai napig így van, és akkor is igaz volt, hogy a Fradi ellen mindenki kettőzött erővel készült, ellenünk csúsztak-másztak a csapatok, és a vége az lett, hogy az első év végén is a másodosztályban ragadtunk.

– Akkoriban a gazdasági nehézségek nagyban meghatározták a Ferencváros mindennapjait. Mennyire jelentek meg ezek a gondok a labdarúgók életében?

– Azáltal, hogy jelentkeztek a gazdasági problémák, és a másodosztály sem vonzotta játékosokat, a klub nem tudott minőségi futballistákat igazolni. Akkor sok saját nevelésű játékos előtt megnyílt az öltözőajtó, olyanok kerültek fel a juniorból, akik igazából még nem tettek le semmit az asztalra. Esetükben kimaradtak a lépcsőfokok, amelyeket végi kellett volna járniuk, egyből adott volt számukra a lehetőség. Ezzel volt, aki tudott élni, volt, aki nem.

„Úgy tértem vissza, hogy már egy letisztult, lenyugodott, rutinnal rendelkező játékos voltam”

– A második NB II-es szezon felkészülését még a Fradival kezdte, ám nem maradt sokáig, egy dán csapathoz, a Viborghoz szerződött. Mennyire volt nagy kihívás a magyar másodosztályból Dániába igazolni?

– Mielőtt kizártak minket, 2005-ben a válogatottba is bekerültem, ezzel pedig akár jöhetett volna az eligazolás is, de miután lekerültünk a másodosztályba, ebből nem lett semmi. Amikor a második év következett volna az NB II-ben, jött egy lehetőség, Hrutka Jani megkeresett, hogy Dániába, a Viborghoz tudnék igazolni. Akkor éreztem azt, hogy eljött a váltás ideje. Az első másodosztályú év is nagyon problémás volt. A gondok közepette nem tudtunk száz százalékig a focival foglalkozni, nekem pedig kapóra jött, hogy adódott a lehetőség Viborgban. Egy évre kikerültem, és nem bántam meg, hogy kipróbáltam magam Dániában. Ott letisztult a játékom, lenyugodtam, újra futballistának éreztem magam. Úgy tértem vissza a Fradihoz, hogy már egy lenyugodott, rutinnal rendelkező játékos voltam.

– A Viborgnál 2008 nyarán befejezte, ám sérülés hátráltatta, és legközelebb csak októberben, a magyar Ligakupában lépett pályára – immáron ismét a Ferencváros mezében. Milyen megpróbáltatásokkal szembesült akkor?

– A viborgi időszakom alatt is éreztem, hogy fáj a hasfalam, de a dánok sem igazán tudták, hogy mi lehet a gond. Először itthon sem találták a probléma okát, majd miután több orvosnál jártam, kiderült, hogy lágyéksérvem volt. Műteni kellett, a beavatkozást Nagykanizsán végezték el. A Fradi még az NB II-ben szerepelt, de ez már az angol éra volt, Bobby Davison pályaedzője pedig Csató Sanyi volt, aki korábban, Békéscsabán is felkarolt. Őt hívtam fel elsőként, a segítségét kértem, hogy az edzéseimet irányítva felépítene-e újra. Akkor még szegény Berki Krisztián volt az elnök, Csató Sanyi pedig engedélyt kért tőle. Krisztián úgy adta meg ezt, hogy hátul, az óra mögötti edzőpályán edzhettünk, de csak akkor, amikor a keret már végzett. Vért, verítéket izzadtam Sanyinál, hiába végeztük ugyanazokat a gyakorlatokat, teljesen más a munka, amikor egyedül csinálja valaki. Az egyik edzés alkalmával kint maradt a vezetőedző, és látta, hogy milyen komoly melót végzünk. Utána beszélt Sanyival, majd kezdeményezte, hogy igazoljanak le. Csakhogy ekkor már nem tudtak szerződtetni, viszont létezett a Ligakupa, ahol igazolás nélkül is kiválthatták a játékengedélyem, így néhány meccsen pályára tudtam lépni. Így telt el az az ősz, amelynek a végén már együtt edzhettem a csapattal. A tavaszi szezontól igazoltak le újra, és fel is jutottunk az NB I-be, ahol újabb fejezet kezdődött számomra.

Nemet mondott a kor sikercsapatának

– Egyébként a viborgi éve után volt más, akár NB I-es ajánlata is?

– Akkor volt egy megkeresés, Debrecenbe hívtak. Azokban az években többször is bajnok volt a csapat, 2009-ben a BL-ben főtáblára is jutott. Tudtam jól, hogy nem egyszerű közeg, nem lett volna könnyű oda beilleszkednem. Persze ismertük egymást a játékosokkal, ellenfélként nagyon sokat csatáztunk egymás ellen, viszont lehet, hogy szurkolói szinten nem úgy fogadtak volna be a békéscsabai múltam miatt, plusz a Fradiból igazolva. Mindent átértékelve úgy voltam vele, hogy nem igazolok oda, nem minden a pénz. Debrecenben nagyon komoly összeget kerestem volna, de nemet mondtam. A Ferencvárosban váltam válogatottá, ott lettem ismert játékos, szerettek a szurkolók, úgy voltam vele, hogy nem fogok máshova igazolni.

– Három évig szerepelt a mai szemmel nézve igencsak az út elején járó Ferencvárosban, ahol újabb sikerekre nem volt esélye. Milyen emlék maradt a második korszak?

– A Berki-éra végén, Prukner László edzősége idején is voltak még gazdasági problémák, de 2011 tavaszán remek félévet teljesítettünk a csapattal. Oda tudtunk érni a harmadik helyre, ezért indulhattunk nemzetközi kupában. Ez akkoriban nagy dolog volt, sem a korábbi szereplés, sem a játékosállomány alapján nem reménykedhettünk hasonlóban. Ez szép emlék. Összességében 2009 és 2012 között játszottam másodszor is a Fradiban, de a második felvonás már nem volt annyira fényes, mint az előző.

– Csalódás volt, amikor 2012-ben nem hosszabbítottak önnel?

– Nagy csalódás volt. Én szerettem volna maradni. Úgy voltam vele, hogy még egy évet aktívan játszom, majd még egyet kiegészítő játékosként, utána pedig a Fradiból megyek úgymond nyugdíjba. Nagy bánatomra ez nem adatott meg.

Búcsúmérkőzés 2013. március 24-én az Albert Stadionban

Továbbra is a pályán

– A Fradi után még a Gyirmót színeiben játszott, profi karrierje 2015-ben zárult le. Több mint tíz év távlatából elégedett azzal, amit elért?

– Még nem éreztem magam öregnek ahhoz, hogy abbahagyjam, és több ajánlat mellett jött a Gyirmóté is, végül egy hároméves szerződést kötöttünk. Nagy váltás volt újra visszacsöppenni a másodosztályba. Három évet húztam le ott, arról is szó volt, hogy ha feljutunk, akkor még hosszabbítunk. Mindig voltak felmérések, és mivel nem a sor végén kullogtam, úgy voltam vele, hogy amíg nem lógok ki a sorból, addig nem gondolkozom azon, hogy befejezem a pályafutásomat. A feljutást nem sikerült kivívnunk, és bár éreztem magamban még annyit, hogy tudjam folytatni, nem maradhattam. Jött egy újabb szakmai stáb, Szentes Lázár lett a szakmai igazgató, ő hívott fel, és közölte, hogy nem számolnak velem.

– A futballtól ennek ellenére sem szakadt el: alacsonyabb szinten játszott még Ausztriában és itthon is, de a Fradi öregfiúk csapatában is rendszeresen pályára lépett az elmúlt években. Jelenleg a Győrhöz közeli Gönyű csapatában játszik. Mi viszi ki még mindig a pályára?

– Sokan azt mondták, hogy az már levezetés lesz Ausztriában, én viszont nem úgy álltam hozzá. Ebből egyszer-kétszer adódott is érdekes szituáció. A hatodosztályba kerültem ki, egyből megnyertük, mentünk volna feljebb, én viszont gyakran megkaptam, hogy „túl profi vagyok”. Sokszor előfordult, hogy én még kint voltam a pályán, miközben azt láttam az osztrák fiataloktól, hogy az öltözőbe mennek be két rekesz sörrel, cigivel a kezükben. Ott voltam még két évet, de eltört a sípcsontom, és nem hosszabbítottunk. Ezt követően egy sportcégnek lettem a nyugat-magyarországi képviselője. Utána elkezdtem edzősködni a megye I-ben, Kapuváron, amikor annak vége lett, be tudtam kerülni a győri klub, az ETO kötelékébe. Utánpótlásedzőként a mai napig ott vagyok, illetve emellett játékos-edzőként a megyei első osztályú Gönyűhöz is járok. Úgy vagyok vele, hogy amíg a lábam visz, még szeretnék sportolni. A családom néha ezt furcsálja, de mögöttem állnak, támogatnak. A mai napig játszom a megye I-ben, mellette dolgozom az ETO akadémiájánál, az U17-es lányoknak vagyok a vezetőedzője.

– Éveken át láthatták a szurkolók az FTC öregfiúkcsapatában is, egy ideje azonban már nem.

– A mai napig szívesen játszanék a csapatban, de erre még azokban az időkben volt lehetőségem, amikor az ETO utánpótlásánál délelőttönként voltak az edzések. Mindig örömmel mentem, győri lakosként volt olyan szezon, hogy én töltöttem a legtöbb időt a pályán a budapesti csapattársaimhoz képest is. Viszont azóta úgy alakult a csapataim edzésprogramja, hogy az öregfiúk sajnos nem fér bele az időmbe. A családom is fontos számomra, így mérlegelnem kellett, az már sok lett volna, ha hétfőnként is csak késő este érek haza.

Csak a BL-főtábla hiányzik

– Néptáncosnak indult, de futballista lett, lila-fehérben kezdte, de zöld-fehérben érte el a legnagyobb sikereit, és Békés vármegyéből származik, viszont ma már az ország másik felében, Győrben él. Kétségtelenül nem átlagos életút az öné. Mennyire elégedett a pályafutásával, és a 48. évéhez ért élete eddigi alakulásával? 

– Elégedett vagyok. Van persze hiányérzetem, ha például arra gondolok, hogy fiatalon egy sérülés miatt nem jött össze a szaúd-arábiai szerződés, de ami a legnagyobb szívfájdalmam, az a BL-főtábla, amitől 2004-ben, Prágában nem is voltunk olyan távol. Kétszeres magyar bajnok vagyok, kupagyőztes, Szuperkupa-győztes, pályára léphettem az UEFA Kupa csoportkörében és a nemzeti válogatottban is. Egy magyar játékos számára ezek nagy dolgok, a mai napig büszke vagyok rá, hogy vidéki kissrácként, egy kisvárosból indulva ilyen pályát tudtam befutni. Nyilván vannak ennél nagyobb karrierek is, de ha arra gondolok, hogy párkapcsolatban élek, egy boldog családban, és van két gyönyörű fiam is, akkor úgy érzem, hogy igazából mindenem megvan.

Hatos Szabolcs