A szerbiai Szendrőből indult el, mint oly sok kisfiú, ő is a labdával töltötte a mindennapjait. Az országa nevén, a Smederevo elnevezésű kis településen nem voltak üzletek, nem volt mozi, se színház, egyetlen szórakozása volt a fiataloknak, a labdarúgás. Egy kispályán hat csapat 10-10 fővel, ha az első meccsen kikaptál, mehettél is haza. Győznöd kellett, hogy maradhass, hogy újra megmutathasd magad. Elmondása szerint a gyermekkorban szerzett futballtapasztalatok alapozták meg felnőttkori, megalkuvást nem tűrő, mindig győzelemre törő játékát. Vladan Csukics 2008-ban Kecskemétre igazolt hazájából, akkor még csak egy évre tervezett. Ez olyannyira nem jött be, hogy 2012-ben már a Fradi erősítette, visszavonulása óta pedig játékosmegfigyelőként szolgálja hőn szeretett klubját.

- Smederevóban ez volt az élet gyerekként, csak a foci. Ez egy pici város, 30 km-re Belgrádtól. Akkoriban az FK Smederevo az ország harmadik legjobb csapata volt a Crvena zvezda és a Partizan mögött. Emlékszem, gyerekként nem volt más lehetősége az embernek, csak a foci. Mindenki az utcán volt és játszott. 30 gyerek hat csapatban, 15 perces meccseket vívott egy kispályán. Ha kikaptunk, mehettünk haza, mert aznap már biztosan nem jutott hely a pályán. A veszteseknek aznapra ennyi volt, nem volt több lehetőség. Eltelt a fél nap mire újra felmehettél volna a pályára. Ez úgy érzem, hogy rengeteget adott a személyiségemhez, ez formálta a karakteremet olyanná, amivel később a felnőtt fociban is érvényesülni tudtam. Ott kezdtem Smederevóban a profi karrierem és onnan kerültem később Magyarországra.

„A pályán a testvéremet és az apámat is “megölném”, csak hogy nyerjek és három pontot szerezzek.” Ez egy erős mondat az FTC színeiben bajnoki címet és három Magyar Kupát nyert korábbi kiválóságunk hozzáállásáról. A mondattal való szembesítés után belefért egy kis nevetés, ám utána a válaszban a hangszín ismét a Csukics-féle szigorú, monoton frekvenciára vált.

- Tényleg ezt mondtam egyszer és ezt tartom is. Nekem a pályán egyszerűen nincs megalkuvás. Gyerekként harcossá kellett válnod, ezt alaposan megtaníttatta velünk az élet. Küzdeni kellett a pályán, aztán az iskolában és az utcán. Minden nap harcolni kellett valamiért. Kevés pénzből kellett élnünk, harcoltunk a területekért a többi gyerekkel. Ezekhez a napi harcokhoz karakterre volt szükség, csak az tudott fennmaradni. A pályán nem érdekelt sosem az, hogy ki van velem szemben, mert nyernem kellett. A foci volt az egyetlen dolog az életben, 15 évesen az embernek munkába kellett állnia, mert nem volt más lehetősége, én nem ezt akartam, a focira tettem fel mindent. Bárki is jött szembe, azt le kellett győznöm.

Ez a fajta harcosság évekkel később elnyerte az FTC-drukkerek szívét is, de még mielőtt előre szaladnánk a történetben, Vladan Csukics pár évre lilába öltözött.

- A Kecskemét volt az első csapatom külföldön, akkoriban úgy terveztem, hogy csak egy évet leszek Magyarországon, aztán majd hazamegyek. Hát, azóta eltelt közel 20 év és még mindig itt vagyok. Nagyon szerettem Kecskeméten játszani, sok szerb csapattársam volt ott, aztán egy kis időt Mezőkövesden is játszottam, ott is sok barátom van az akkori időkből. Remek időszak volt, a KTE-vel Magyar Kupát is nyertünk, nagyon hangulatos kis város volt, de ugyanezt Mezőkövesdről is el tudom mondani. Hihetetlen, hogy elment ez a sok év, nagyon megszerettem Magyarországot, már félig magyar vagyok.

Csukics remekül beszél magyarul, az interjú alatt néha kell csak átváltania angolra, akkoris csak azért, hogy megfelelően tudja kifejezni magát.

- Kecskeméten, mint mondtam, sok szerb ember volt a keretben és a stábban, így ott nem volt gondom a kommunikációval, de amikor elkerültem Mezőkövesdre, ott bizony mindenki magyarul beszélt, ezért hát én is elkezdtem tanulni a nyelvet, mert érteni akartam, hogy mi folyik körülöttem. Később a Fradinál az angol volt a fő nyelv, de persze a magyart is tovább tanultam.

Csukics azóta szinte magyarrá vált, Budapestre költözött, két lánya szinte tökéletesen beszéli a nyelvünket, a Fradiban is sportoltak és remekül tanulnak.

- Focistaként nem gondolkodtam azon, hogy hosszútávon Magyarországon maradok, de aztán a feleségem és a gyerekek ideköltöztek hozzám, itt járnak iskolába, most már tényleg itt éljük az életünket. Ők jobban beszélnek, mint én, a saját magyartudásomat olyan 70%-ra tartom, na jó, legyen 80%. Mindent megértek, csak kifejezni nehezebben tudom magam.

Tehát abból az egy magyarországi évből további roppant sikeres esztendők következtek, 2012-ben meghozta élete legjobb döntését, aláírt hozzánk, és az Albert Flórián Stadion régi korok dicsőségeire még emlékező falai között sétálva megmozdult benne valami.

- Tisztában voltam a Fradival, tudtam, hogy egy nagy klub, de hozzá kell tenni, hogy akkoriban nem volt a legerősebb. Emlékszem, a régi stadionban írtam alá a szerződésemet és ott megláttam a folyosókon a régi képeket. Azt kérdezgettem, hogy kiket ábrázolnak. Ott volt Albert Flórián, Novák Dezső, Lipcsei Péter képe, megláttam azt a rengeteg trófeát. Ott és abban a percben azt hiszem végleg megértettem, hogy mit is képvisel a Ferencváros. Tudtam, hogy eldőlt a sorsom, innen fogok visszavonulni, mert hazatértem.
Azonban a végső megértésig az első derbiig kellett várnia Csukicsnak, a sziklaszilárd, örökké küzdő Fradi-katona (ahogy önmagát nevezi) megtapasztalta a legsötétebb pillanatot, amit egy igazi fradista csak érezhet.

- Kikaptunk a Megyeri úton 2-1-re. Amikor hazaértem a meccsről borzasztóan ideges voltam, órákon át zokogtam. Nem az Albert Stadionban, a kupákat és régi ikonokat nézve értettem meg a Fradi lényegét, hanem ott, abban a pillanatban. A lakásban eszembe jutottak az aláírásom pillanatai, az a csodálatos nap. Ezután a vereség után végleg felfogtam, hogy mit jelent ez a meccs a klubnak, a szurkolóknak, egyszerűen mindent. A drukkerek is hazamentek a vereség után, tudtam, hogy ők is sírtak, végleg megértettem a derbi súlyát. Innentől csak vártam az esélyt, a revans lehetőségét, hogy visszavághassak és ezt a sors meg is adta 2013-ban, az utolsó pillanatokban lőtt gólommal győztünk hazai pályán.

Ez a találat is hozzátett ahhoz, hogy a szerb ex-játékost nagyon gyorsan a szívükbe zárták a Fradi szurkolói. Vladant a mai napit megállítják az utcán egy-egy fotóra vagy csak egy kis beszélgetésre.

- Amikor a Fradiba kerültem, pár hónapra rá edzőmeccset játszottunk, a szurkolók előtt. Jó kis meccs volt, ment a játék, azután a városban mindenki tudta a nevemet, mindenki odajött hozzám. Itt van lakásunk a IX. kerületben és itt mindenki fradista. Sokszor beszélgetünk a múltról, mindenki azt az Újpestnek lőtt gólomat hozza fel, aminek nagyon örülök. Nekem ez a szeretet a legfontosabb, ez nem a pénzről, ez a klubról szól.

Ebben a pillanatban mintha egy picit megremegne interjúalanyom hangja, talán elérzékenyült? Őszintén, nem merem megkérdezni, de kisvártatva folytatja.

- Amikor Fradi-játékos lettem, akkor már nyolc éve nem nyertünk semmit. Ez nem mehetett így tovább, mindent megpróbáltunk, mindent megtettünk, hogy a Fradit visszajuttassuk oda, ahova való, a csúcsra. Remek csapatunk volt, de ki kell mondjam, hogy nem volt elég erős a keretünk. Aztán ahogy telt az idő jöttek új arcok, Böde Dániel, Gyömbér Gábor és mások, akikben megvolt az igazi Fradi-szív. Az elnöktől a szertárosokig mindenki azért dolgozott nap, mint nap, hogy nyerjünk valamit. Ez volt a jelszó: “Nyernünk kell valamit!” Minden edzésen, minden meccsen, minden percben azért dolgoztam, hogy jobbá tehessem a klubot. Karakterekre volt szükség ezekben az időkben, újra előtört belőlem a régi utcai harcos, amilyen gyerekként voltam. Én ezt a mentalitást tudtam behozni a csapatba.

A „Nyernünk kell valamit!” végül 2012-ben egy Ligakupa-sikerrel teljesedett be, amit aztán egy újabb követett, hogy aztán Csukics még háromszor a magasba emelhesse a Magyar Kupa trófeáját és a koronát pályafutására egy bajnoki címmel tegye fel 2016-ban.

- Mindenkinek elmondtam, ez az én klubom, ez az én családom. Az ellenfeleim sokszor mondták, hogy őrült vagyok, ez nem érdekelt. Nem tudom elmondani, hogy miért imádom ennyire a Fradit. Lehet, hogy mániákus vagyok? Én mindent szeretetből csinálok, úgy a Fradiért, ahogy a feleségemért és a gyerekeimért is. Amikor elbuktuk a bajnokságot három napon át sírtam, pokoli érzés volt. Lehet, hogy őrült vagyok, de ez az én karakterem. 10 éve is ezt mondtam és ilyen leszek 50 év múlva is.

Korábbi játékosunk és edzőnk, Pintér Attila egyszer gladiátornak nevezte Csukicsot, aki jobb lenne, ha elmenne egy arénába, mert minden játékosát legyilkolja a meccseken. A vonal túlsó végén nincs cáfolat…

- Erre emlékszem, de hát mit csináljak? Én ilyen vagyok, gyerekkoromtól kezdve ezt szívtam magamba az utcákról, sosem adom fel, mert nekem kell nyernem.

A 46. születésnapját június 27-én ünneplő korábbi klasszis labdarúgónk úgy érzi, 2012-ben olyan döntést hozott, ami meghatározta a mai életét.

- Amikor aláírtam a Fradiban, akkor mindent a klubért tettem onnantól kezdve, sőt, a mai napig is, igaz, már játékosmegfigyelőként. A Fradi kihozta belőlem azt az embert, akivé válni akartam, csodálatos éveket töltöttem és töltök itt, szeretem az országot, ahogy mondtam a szívem fele már magyar.

Boldog születésnapot, Csuka!

Szalagyi Áron