Hosszú évek óta 36-szoros magyar bajnok férfi labdarúgócsapatunk stábjának állandó tagja, ő az egyik olyan szakemberünk, aki ha sérülés történik a pályán, rögvest a játékos segítségére siet. Orvoscsaládba született, de elmondása szerint nem volt magától értetődő, hogy követi a családi hagyományt. A sport és a labdarúgás szeretete alapjaiban határozta meg az életét. Csapatorvosunk, Dr. Pánics Gergely a budapesti Uzsoki utcai kórház Ortopéd-traumatológia osztályán nap, mint nap azért dolgozik, hogy pácienseinek visszaadja az egészséges mozgás örömét. A szakember most csütörtökön ünnepli 50. születésnapját, ennek apropóján ültünk le beszélgetni vele a szakmáról, a labdarúgásról és persze az FTC szeretetéről.

- Mennyire sűrű a napja? Szalad is tovább az interjú után?

- Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem. Csapatorvosként minimum kétlaki életet élek, egyfelől itt a klub, a másik pedig a kórházi munka és még ezek mellett a családi életben is igyekszem helyt állni, ez a hármas pillér jellemez.

- Hogy képzeljük el a hetét, mikor van a csapattal és mikor dolgozik a kórházban?

- Heti több alkalommal jövünk ki kollégámmal, dr. Reha Gáborral a csapathoz a Népligetbe. Emellett a bajnoki és a hazai ill. nemzetközi kupa meccseket felügyeljük. Természetesen az edzőtáborokba is elkísérjük a csapatot. Ezeket a viziteket úgy időzítjük, hogy a kórházi munkával ne ütközzön. 

- Mennyi szabadidő fér ebbe bele? Hogyan tudja magát teljesen kikapcsolni?

- Erre főleg a hétvégén van esély, ha éppen nem én megyek az adott meccsre. Illetve nyáron szokott lenni egy amolyan „félszabadság”, amikor a kórházból szabadságon vagyok.

- Mit szeret ilyenkor csinálni?

- Nagyon sokat szoktunk lenni a Balatonon, ilyenkor a vizes programok, a strandolás élvez prioritást, néha egy-egy vitorlázás is becsúszik a barátokkal, de a kert is igényli a kertészkedést.

- Már kisgyerekként, az útja elején eldőlt, hogy orvos lesz?

- Orvos szülők gyermekeként talán természetes döntésnek kellett volna lennie, hogy én is követem őket, de én nagyon gondolkodtam az építészmérnöki és az orvosi hivatás között, sőt, az egyetem alatt én egy jogi diplomát is szereztem. Így azért megvolt az esélye, hogy én nem követem a családi mintát, de a csapatorvosi munka annyira megtetszett, hogy végülis ennek révén kanyarodtam vissza a betegellátáshoz.

- Hogyan vált önből csapatorvos? Mekkora utat járt be ehhez, míg a Fradihoz került?

- Nálunk a család férfi ága a labdarúgáshoz, azon belül pedig a Ferencvároshoz kötődött, különben én itt a IX. kerületben születtem. Elvégeztem az egyetemet, de előtte is én már sokféle sportot kipróbáltam, a BLASZ-ban fociztam is. Így aztán kézenfekvő volt, hogy egy felkérés után csapatorvosi teendőket lássak el. A MAFC-nál kezdődött a karrierem, a kosárlabdában, majd a Vasasnál volt az első NB I-es felkérés, aztán dolgoztam az MLSZ-nél, a női válogatottnál, a férfi U19-ben, aztán a férfi A-válogatottnál. Végülis, így sikerült összekötni a hobbit a szakmával.

- Mikor értek össze a szálak ön és a Ferencváros között?

- Annak idején Erwin Koeman irányítása alatt kerültem a férfi A-válogatotthoz, akkor Szekeres Tamás volt ott a csapatmenedzser, és amikor itt a Fradinál a kezdeti szárnybontogatások zajlottak, az új stadion építése idején gondolkoztak, hogy megkérdezzenek, hogy lenne-e kedvem csatlakozni és nyilván örömmel mondtam igent.

- Ha már a focizott is, hova javasolná magát Robbie Keane csapatában?

- Így 50 évesen már inkább sehova, de én elég sok poszton játszottam annak idején. A BLASZ-ban egy amolyan intéző-játékos-edzőként szerepeltem, voltam kapus, védő illetve védekező középpályás is. Úgyhogy, talán a hátsó alakzatban tudnám magam elképzelni.

- Sokat utazik a csapattal vidékre és külföldre egyaránt, régi motoros már a stábban.

- Mint az élet minden területén itt is vannak hullámhegyek és hullámvölgyek, van, hogy az ember jobban kijön a szakmai stábbal, van, hogy az ember kevésbé, vagy egyszerűen nem olyan harmónikus a kapcsolat. Alapvetően úgy csinálni ezt a dolgot, hogy az ember nem szereti a focit, azt nem lehet. Ehhez valóban kell a labdarúgás szeretete, a szakmai felkészültség mellett ez a kulcsa a dolognak.

- A hosszú évek alatt számtalan szebbnél szebb pillanatot élhetett át a csapattal.

- Rögtön kettőt is mondanék, egyrészt a BL-csoportkörbe történt bejutás 2020-ban, illetve a COVID-időszaknak az átvészelése. Az, hogy orvos szakmai szempontból azt relatíve kevés esetszámmal lehoztuk, ez egy sikernek könyvelem el. Próbáltuk az előírások szigorú betartására törekedni, még talán szigorúbban, mint ami a hétköznapi életben megvalósult Magyarországon, ez volt a siker kulcsa. A Bajnokok Ligája pedig egy óriási élmény volt, az ottani mérkőzések szintén maradandó élmények. Két nagy ikonnal, Lionel Messivel és Cristiano Ronaldóval egy pályán lenni, illetve a pálya szélén ülni, az örök emlék marad. 

- Na és a magyar válogatottal mit emelne ki?

- Erwin Koeman idején volt pár emlékezetes meccsünk, a svédek elleni itthoni mérkőzés, a dánok idegenbeli legyőzése, illetve amikor Bernd Storck irányításával a norvégok ellen kijutottunk az Európa-bajnokságra 2015-ben. A 2016-os Eb is nagyon kedves emlék marad. De azt is szeretném kiemelni, hogy nagyon jó kapcsolatom volt a Dárdai féle stábbal, ezek mind nagyszerű emlékek.

- Él bennem egy kép, amikor a 2016-os Eb-n az osztrákok ellen Stieber belövi a második gólunkat. Ön épp a sérült Fiola Atillával állt a pálya szélén. 

- Pontosan! Akkor a Fiola Attila egy annyira komoly sérülést szenvedett, hogy vissza sem tudott térni azon az Eb-n.  Emlékszem ott tanakodtunk, hogy visszamehet-e vagy sem. Így mi az ünneplésből félig-meddig ki is maradtunk Halmai Tamás masszőr kollégámmal, félúton voltunk a kispad és az ünneplő tömeg között.

- Rengeteg játékossal volt szerencséje együtt dolgozni. Kit emelne ki közülük, akár pozitív, akár negatív értelemben?

- Most hirtelen egy ember ugrik be, egy olyan játékos, aki ugyan nem hagyott maradandó emlékeket a klubnál, de nekem nagy kedvencem volt, ez az ember pedig Marko Marin. Voltam kint a Chealsea-nél egy egyhónapos ESSKA ösztöndíjjal és őt akkor vásárolták meg Brémából. Az egy nagy élmény volt, hogy később őt itt a Fradinál viszontláttam. Mondhatom azt, hogy a skandináv játékosokkal kivétel nélkül nagyon könnyű a közös munka. Nyilván, aki kevésbé fegyelmezett, vagy bohémabb országból jött, azokhoz több türelem kell.

- Itt mire gondol konkrétan, miből fakadnak ezek a súrlódások?

- Például, hogy az adott feladatot betartsák, azokat maradéktalanul elvégezzék, időben megjelenjenek bizonyos vizsgálatokon és a kezeléseknek az utasításait tökéletesen kövessék.

- Ma van a születésnapja, 50 éves lett, ha visszatekint, ebben az öt évtizedben megvalósult minden, amit gyerekként elképzelt?

- Azt mondhatom, hogy ebből a szempontból egy elégedett ember vagyok, talán bizonyos szempontból többet is értem el, mint gondoltam. Például gyerekkoromban fel sem merült bennem, hogy én itt, a Fradinál egyszer csapatorvosi munkát fogok végezni.

- Mennyire ünneplős fajta a magánéletben, a születésnapok terén?

- Az ilyen hatalmas ünnepléseknek nem vagyok a híve, családi körben szoktunk ünnepelni, de elképzelhetőnek tartom, hogy a háttérben készül most valami meglepetés erre az 50. születésnapra, majd meglátjuk. 

- A következő évekre, évtizedekre mit kíván magának?

- Mindenek előtt egészséget az egész családnak, és természetesen minél sikeresebb szereplést a Ferencvárosnak. Jó lenne egy világbajnokságon látni a magyar labdarúgó-válogatottat. A BL-ben szeretnék maradandót alkotni, esetleg ott is megérni egyszer a tavaszt, az egy jó szakmai kihívás lehetne. A kórházi munkában pedig minél több embernek visszaadni az egészséges mozgás örömét.

Szalagyi Áron