Van, aki szerint szigorú, van, aki szerint mogorva, van, aki szerint nehezen megközelíthető… Abban viszont mindenki megegyezik, hogy nemcsak imádja a futballt, de fantasztikusan ért is hozzá. Aki pedig igazán közelről ismeri, az azt is tudja, hogy a felsorolt jelzők közül az első három egyáltalán nem jellemző rá. Ha van jó kedélyű, remek humorú, igazán sztorizni tudó ember, akkor Csank János valóban az. Más kérdés, hogy mindezt olykor egyetlen mondattal, no meg a valóban szigort sugalló bajusz mögötti, alig észrevehető félmosollyal bizonyítja. A 80. születésnapját ünneplő, a Ferencváros kispadján kétszer is dirigáló mesterrel erről is beszélgettünk.

– Most pattant le a kerékpárjáról, és még csak nem is liheg. Csak egy kört ment vele a ház körül?
– Egy kicsit többet. Közel fél órát tekertem az előbb, de csak visszafelé ennyit, mert egy kicsit emelkedik. Odafelé megtettem az utat nagyjából huszonöt perc alatt.

– Ilyen messze kell menni bevásárolni?
– Nem, ha messzebbre kell menni nagyobb bevásárlásra, azt kocsival intézem. Kerékpárral futni járok. Naponta kitekerek Ózdról a Sajó-partra, ott zavartalanul lehet futni. Hogy ne legyen annyira monoton a kocogás, meg-megállok lenyomni pár fekvőtámaszt. És remek vastraverzek is vannak arrafelé, kiválóan lehet húzódzkodni rajtuk.

– Azt hiszem, kezdem érteni, miért nem lihegve száll le kerékpárnyeregből. Futballozik is még?
– Pár évvel ezelőtt még beálltam a kapuba, de aztán jobbnak láttam visszavonulni a labdarúgástól, legalábbis, ami az aktív részét illeti. Mert persze a futball örökre az életem része marad. Nézem a meccseket, szurkolok a magyar csapatoknak, meg természetesen a válogatottnak.

– Attól, aki a ma élő magyar edzők közül a legtöbbet ült a kispadon, és az örökranglistán is a második helyet foglalja el Garami József mögött, ez azért talán nem meglepő. Ami viszont sokakat meglephet, hogy ózdi létére labdarúgóként a Fradiban kezdte a pályafutását.
– Valóban, a Fradiban kezdtem, igaz, nem az Üllői úton, hanem a Kőalján, a Kőaljai Fradiban. Ez a rész az amúgy is dimbes-dombos Ózd egyik lejtőjének alja, itt alakították meg a kis srácok a csapatukat, amelyik mi másról kaphatta volna a nevét, mint az ország mindenkori legnépszerűbb egyesületéről, a Ferencvárosról – egy kicsit átalakítva. Én is „igazolt” játékosa voltam. Aztán persze komolyabbra fordult a dolog, és az iskolai csapatból bekerültem az Ózd ificsapatába. Alig tizennégy évesen játszottam a három-négy évvel idősebbek között, ugyanis csak egyetlen utánpótlás-korosztály volt.

– Ilyen magas növésű gyerek volt, hogy a nagyok között állhatott a kapuban?
– Sokáig el se értem a felső lécet. De nem is volt rá szükségem, mivel a mezőnyben játszottam. A példaképem sem mondjuk Grosics volt, hanem az akkori idők portugál csatárcsillaga, Eusebio. Tulajdonképpen dacból lettem kapus. A nagycsapat előtt játszottunk, és nem jött el a kapusunk, engem tuszkoltak be a lécek közé. Bitangul megsértődtem, és a meccs után duzzogva ültem fel a lelátóra, ahol egyszer csak hallom, hogy arról beszélgetnek, milyen jó volt a srác a kapuban. Gondoltam, jó, akkor dafke is megmutatom, hogy védeni is tudok, nemcsak dekázni. Eldőlt a sorsom. Egyébként volt kapuspéldaképem, Árnyasnak hívták, és a megyei bajnokságban védett, tőle láttam először droppból kirúgni a labdát. Elkezdtem gyakorolni, és mire a nagycsapatba kerültem, kirúgásból külsővel rendre úgy tudtam indítani az akkori csapattársamat, Váradi Bélát, hogy abból rögtön gólhelyzetbe került. És akik még emlékeznek a Vasasból sokszoros válogatottá, igazi sztárrá lett Bélára, azok tudják, ha ő helyzetbe került, akkor már sok kérdés nem maradt.

– Játékos- és edzői karrierje során is rendre közrejátszott a sors. Ha nem így lett volna, már évtizedekkel korábban is zöld-fehérben láthatták volna, ráadásul nem a kispadon, hanem a kezdőcsapatban.
– Jól ment a védés Ózdon, NB I B-s válogatott voltam, amikor egy májusi edzőtáborozáskor megkeresett dr. Kalocsay Géza, a Fradi akkori edzője, és szerződést ajánlott. Abban maradtunk, hogy júniusban már a Ferencvárosban találkozunk. Két hét múlva kirúgták. A szerződésből nem lett semmi.

– Húsz évvel később, az ezredfordulón már komolyabb ajánlatot kapott az FTC-től a vezetőedzői posztra.
– De nem először. Bevallom, korábban háromszor is kikosaraztam a Fradit. A legemlékezetesebb az volt, amikor a Videoton éppen kiesett az első osztályból, és engem hívtak a kispadra, hogy segítsem őket vissza az NB I-be. Közben megkeresett Páncsics Miklós, aki akkor ügyvezetőként dolgozott a Fradinál, hogy szeretnének engem edzőnek. Csakhogy én szóban már megállapodtam a Vidivel, nem akartam az adott szót megszegni. Viszont a Fradinak sem akartam kerek perec nemet mondani, hiszen ki ne vállalna el azonnal egy ilyen megbízást. Inkább mondtam egy akkora összeget, amiről tudtam, hogy teljesíthetetlen. Így nem kellett nemet mondanom a Ferencvárosnak, és az adott szavamat sem kellett megszegnem.

– Kétezerben újra hívták, akkor már nem mérlegelt?
– Addigra már túl voltam a sikeres, bajnoki címet hozó váci korszakomon, amely igazán elindított a komoly edzői pályafutás felé, túl voltam a szövetségi kapitányságon, gyakorlatilag mindent elértem, amit itthon lehet. Egy dolog hiányzott a karrieremből, a legnagyobb presztízs: leülni a Ferencváros kispadjára. Persze, hogy igent mondtam. Meg is nyertük a bajnokságot.

– Pedig azt megelőzően nem az aranykorát élte a csapat.
– Akkor már négy éve nem nyert bajnokságot, le volt eresztve a társaság. Gyakorlatilag újra kellett építeni az együttest. Szerencsére volt kikkel, a megbízható régiek mellett felbukkantak a tehetséges fiatalok. Lipcsei, Gera, Dragóner, Gyepes, Szűcs Misi, Keller Józsi, Balogh Peti, a kapuban Szűcs Lajos, hadd ne soroljam tovább. Lajos olyan biztonságot nyújtott hátul, amely megalapozta az egész csapat tartását.

– Ennyi idő után már be lehet vallani, volt kedvenc játékosa?
– Sosem kivételeztem senkivel, sőt… Ha valakiben több volt a tehetség, attól többet is követeltem. Gera Zoli istenáldotta tehetség volt, de olyan gyönge állapotban volt, hogy ha a légy rászállt a vállára, összeesett. Egyszer az utolsó tíz percre beállítottam, csak hogy szokja a légkört. Hát erre nem rúgott rögtön egy gólt a B-közép előtt? Jött a szaltó, a közönség megőrült. Na, mondtam magamban, ezt elhibáztad, innentől kezdve nem hagyhatod ki, mert szétszednek a szurkolók. Hajlandó volt elvégezni a munkát is. A játékát és a hozzáállását is nagyon szerettem. De egyébként az egész csapat hajtott, harcolt, küzdött, karmolt.

– Mi volt az oka, hogy egy ilyen csapattal, ilyen siker után mégsem lett hosszú a folytatás?
– A mi helyett inkább a ki lett a kérdés. Megérkezett a csapathoz Várszegi Gábor, aki cégtulajdonosként gyakorlatilag felvásárolta a labdarúgócsapatot működtető részvénytársaságot. Hamar kiderült, hogy finoman mondva nem eszünk egymás tenyeréből. Igyekeztem keresni a kompromisszumokat, de szememre vetette, hogy öntörvényű vagyok. Azt válaszoltam, hogy én nem vagyok öntörvényű, csak ne te mondd meg, ki legyen a jobb szélső. Ahhoz ragaszkodtam, hogy ő az irodában legyen a góré, ne az öltözőben, meg a pályán, azt hagyja rám. Ezt az alapszabályt még a legendás Baróti Lajostól tanultam, aki a magyar futball egyik, ha nem a legnagyszerűbb szövetségi kapitánya volt. Azt is kikötöttem, hogy ha öt játékost igazolunk, kettő személyéről én dönthessek, a másik hármat pedig felőlem ő hozhatja.

Útban a bajnoki cím felé

Ezek után bajnokcsapatként nyáron egyetlen játékost szerződtetünk… Folytatódott azzal, hogy az elnökség behívatott, és elém tettek egy szerződést, amelyben az állt, hogy ha az őszi szezon végén a csapat nincs az első háromban, elválnak az útjaink. De hát kérem, nekem még egy évig érvényes szerződésem van. Erre elkezdtek siránkozni, hogy milyen nehéz helyzetben van a klub, sajnos nem tehetnek mást. Rendben, de akkor emeljék meg a fizetésemet. Azonnal rábólintottak, ebből rögtön tudtam, hogy nagyobb összeget kellett volna mondanom.

– Mi történt aztán ősszel?
– Az utolsó meccs előtt egy pontra voltunk a harmadik helytől. Az MTK-val játszottunk. Várszegi meg ugye Hungária körúti kötődésű volt. Csütörtöktől szombatig az előző heti kezdőcsapatból heten jelentettek beteget vagy sérültet. Nem hiszem, hogy irányított volt… Kikaptunk. Mire a pályáról beértem, már nem én voltam az edző. Évekkel később, amikor újra Vácon dolgoztam az utánpótlásban, Szűcs Lajos hozta a kisfiát játszani. Rögtön azzal kezdte, hogy Jani bá’, ugye tudja, hogy én nem voltam a hét… között – és most nem idézem a jelzőt, amit használt.

– Hogy alakult, hogy 2007-ben mégis újra Csank Jánosnak hívták a Ferencváros edzőjét?
– A Diósgyőrt irányítottam, amikor szezon közben szóltak, hogy Berki Krisztián, a Fradi labdarúgását irányító cég igazgatója fizetne értem egy komolyabb összeget. Hát hogyan, kérdeztem, én nem hagyok cserben egy csapatot? Éppen ellenkezőleg, mondták, ez áldozat lenne a részemről, mert csak ebből a pénzből tudnák fedezni a diósgyőri fizetéseket. Így leültem újra a Fradi padjára – az első osztályú DVTK-ból az NB II-be. Edzői pályafutásomnak nem a legszebb szezonja következett. A Groupama Arénában a játékoskijáróban ugye ott a felirat, hogy „megjártuk a poklot, és el is hoztuk magunkkal”, utalva arra, hogy milyen mélységből küzdötte fel a csapat magát, és lett mára Európában is tényezőként számontartott együttes.

Legendák egymás között az Üllői úton

No az tényleg maga volt a pokol, megjártam én is, azzal a különbséggel, hogy én nem vittem magammal. Elengedtem azt a Fradi-korszakot, nekem a megnyert bajnokságot, a felejthetetlen meccseket, a csapat mellett álló közönséget jelenti a Ferencváros. Amikor az első fradista korszakomban odakerültem, már túl voltam ugye a szövetségi kapitányságon, ami a sikerek mellett sajnos arról a bizonyos, szerbek elleni vb-selejtezőről is emlékezetes maradt, amikor összesen tizenkét gólt kaptunk tőlük az oda-visszavágón. Az Üllői úti közönség egyetlen egyszer sem zrikált emiatt, soha egy beszólást, egy utalást nem kaptam tőlük. Imádtam ezt az ezer fokon égő zöld-fehér környezetet, még akkor is, ha a kritikák is vehemensek voltak. Én nem bírom a langyos közeget.

– Egy interjúban tilos privatizálni, de egy nyolcvanadik születésnap elég apropó lehet a szabály kivételes felrúgásához: egyszer volt szerencsém újságíróként Csank János mellől, a kispadról tudósítani, személyesen megtapasztalni, hogy a rezzenéstelen arc mögött dúlnak az érzelmek. Ebből az érzelmi töltöttségből a kívülállók mindig is keveset érzékelhettek. Tudja, hogy a kispadok Charles Bronsonjának becézték?
– Persze, és vállalom most is az összehasonlítást. A Hét mesterlövész a kedvenc filmem. Ráadásul nemcsak külsőleg hasonlítottunk, hanem ő is bányavidéken nőtt fel, mielőtt világsztár filmszínész lett. Közel állnak hozzám azok az egyenes figurák, akiket a vásznon alakított.

– A játékosaival sem bratyizott soha, magázta őket. Ez tudatos volt?
– Részben. Nálam ez a tisztelet jele volt, az első váci korszakom óta. Előtte Egerben és a többi egyesületben is rendre olyanokat edzettem, akik közül nem eggyel még együtt játszottam. Vác volt az első teljesen idegen közeg, és meg akartam adni a tiszteletet a játékosoknak, hogy nincs csendőrpertu, ők is magáznak, én is magázom őket. És ezt onnantól megtartottam végig az edzői pályafutásom alatt.

– Ha már előbb mesterlövészeket említett, komoly vadász hírében állt, szokott még vadra lesni?
– Mostanában már ritkábban. Tudniillik a vadászat sok szépsége közül az egyik maga a társaság, amellyel az ember járja az erdőt. Barátokkal kint lenni a természetben a legnagyszerűbb dolgok egyike. Sajnos abban a korban vagyunk, amikor egyre több baráttól kell elbúcsúzni. Kemény Dénessel, a pólósok aranykapitányával is rendszeresen jártunk vadászni egy közös barátunkhoz, aki sajnos már szintén nincs közöttünk. Így ezek a csodás programok is ritkulnak. Idegenek között nem érzem már jól magam.

– Hát akkor vadászat helyett vagy mellett tudom ajánlani az Üllői utat, látogasson meg minket, biztos, hogy mindig jó ismerősként, igazi barátként fogadják. A reménybeli látogatásig isten éltesse a 80 éves Csank Jánost!
– Köszönöm szépen! Lélekben mindig a csapattal vagyok, és örülök, hogy – ha nem is feltétlenül a lelátóról – követhetem a Ferencváros újabb sikerkorszakát.

Nagy Imre