Február 12-én ünnepli 60. születésnapját Haaz Ferenc, klubunk technikai vezetője. Az 1200 lelkes Gerjenből került 1982-ben a Ferencvárosba, a klub pedig azóta is az élete része. Tagja volt a legendás, 1984-ben ifjúsági Európa-bajnokságot nyert labdarúgó-válogatottnak, átélte a magyar foci történetének egyik legkeservesebb csalódását az U20-as világbajnokságon, játszott az Újpesti Dózsában, a Fradival pedig technikai vezetőként a poklot és a mennyet is megjárta. Születésnapi interjúnk Haaz Ferenccel.

 – Egy nagyon apró tolnai faluból származol. Hogy vezetett Gerjenről az út a Ferencvárosba?

 – Igen, egy apró, mindössze 1200 fős települése születtem. Kilenc éves koromig ott laktunk és ott is fociztam. Édesapám munkahely váltása kapcsán átkerültünk Paksra, és leigazolt az akkori Paksi SE. Két évet játszottam a serdülőcsapatban, majd visszakerültem Gerjenbe, és 14 éves koromig a helyi EDOSZ-ban fociztam.

 – Ott figyeltek fel rád? Valaki meglátta, hogy van egy tehetséges fiú, megállná helyét magasabb szinten is?

 – Pályaválasztás előtt voltam, és édesapám javaslatára Budapestre kerültem az akkori I. Istvánba. Ez a mostani Szent István közgazdasági szakközépiskola, és annak a csapatában futballoztam két évet. Aztán megnyertük az 1982-es országos középiskolás bajnokságot, és az edzőm, aki kapcsolatban állt a Ferencvárossal, beajánlott a klubhoz. 1982-ben kerültem ide próbajátékra, és azon a nyáron le is igazoltak.

 – Milyen volt az a ferencvárosi csapat, amibe akkor bekerültél?

 – Az a csapat az ifi kettő volt, Horváth Api bácsi volt az edzőnk. Onnan került ki később Dukon Béla, Szeiler Józsi, Répási Laci és Simon Tibi is. Végigjártuk a szamárlétrát, felkerültünk az ifi egybe, ahol Vincze Géza bácsi lett az edzőnk.

 – Az ifjúsági karriered gyakorlatilag teljesnek tekinthető, hiszen bekerültél a korosztályos válogatottba, tagja voltál az 1984-es Eb-győztes csapatnak. Rajtad kívül még több Fradista is játszott, vagyis az egy nagyon jó korosztály volt.

 – Az ifi első csapatba 84-ben kerültünk föl, a következő évben pedig Vincze Géza lett az első csapat edzője, aki ötünket felvitt az első keretbe. Abból az ifi csapatból négyen kerültünk be a Bicskei-féle válogatottba: Szeiler Józsi, Deák Sanyi, Zsivóczky Gyuszi és jómagam.

 – Nagyon jó utánpótlás munka folyt a Fradinál, hiszen folyamatosan adta fel Vincze Géza a játékosokat az első csapathoz.

 – Abszolút, de ez korábban is így volt. Előttünk is voltak nagyon jó játékosok, akik felkerültek az első csapatba, de ez a korosztály, ez valóban kiemelkedő volt.

 – Az Eb-t aztán úgy nyertétek meg, hogy nem kaptatok gólt a rendes játékidőben.

 – Egyet kaptunk, tehát összesen a döntőig 7 mérkőzést játszottunk, mert kettő selejtező volt. A selejtezőben a románokat megvertük Csepelen 1-0-ra, és a visszavágón is nyertünk 2-0-ra. Így kerültünk be a minszki csoportba, ott az első meccsen 3-0-ra vertük Csehszlovákiát, utána jöttek a spanyolok, tőlük kaptunk egy gólt, de 2-1-re nyertünk. Aztán 1-0-ra megvertük Svájcot, az elődöntőben pedig a lengyeleket győztük le 2-0-ra, már Moszkvában. Ezt követően jött a döntő június 3-án a Luzsnyiki Stadionban.

 – A Szovjetunió ellen játszottatok. Ennek volt akkor számotokra többlet jelentése?

 – A döntőről annyit, hogy a hazai közvélemény sem számított erre az eredményre. Jellemző, hogy nem is volt velünk újságíró, és a döntőt sem adta a magyar televízió. Édesapámék az akkor itthon még fogható orosz tévén nézték a döntőt. Akkor azért már felnőttkorú játékosok voltunk, 18 évesek, tanultunk sok mindent a történelemről, a politikáról és volt bennünk egyfajta dac is, hogy azért a „nagy testvért” legyőzni a Luzsnyiki Stadionban, szóval, az nagyon nagy erőt adott nekünk.

Maga a meccs egyébként tényleg egy fantasztikus élmény volt. Csak azért nem volt telt ház, mert az egyik szektort biztonsági okok miatt lezárták, tehát 80 ezer ember előtt léptünk pályára. Soha nem játszottunk ennyi ember előtt. A Fradi első csapatában töltött fél évem alatt Diósgyőrben volt a legtöbb néző, ott 30 ezer néző előtt játszottunk, illetve kettős rangadón a Népstadionban voltak 50 ezren, de 80 ezer szurkoló… az elég húzós látvány. Nem beszélve a hangerőről. Tíz méterre álltunk egymástól, de üvöltenünk kellett, hogy halljuk egymást. Még most is libabőrös vagyok, ha erről beszélek.

 – Megnyertétek az Eb-t, kijutottatok a világbajnokságra, ahol minden idők legnagyobb balszerencséjével estetek ki. Én egyetlen hasonló esetre emlékszem profi futballból, az 1968-as Európa-bajnokság csoportköre után.

 –  Hát igen… gyakorlatilag Kolumbiával azonos volt a pontszámunk, a gólarányunk, szóval minden. Az volt akkor a szabály, hogy az UEFA-ellenőr egy hosszabb és egy rövidebb gyufát eldugott a kezében, a csapatkapitányunk, Kovács Kálmán pedig kihúzta a rövidebbet, mi pedig jöhettünk haza. Az ifi Eb után elég felkapottak lettünk, ekkor már mindenki tisztában volt vele, hogy ez egy kiemelkedő teljesítmény. Ráadásul szerintem az a jereváni keret erősebb volt, mint az egy évvel korábbi moszkvai. Jól is játszottunk, ment a játék, de balszerencsénk volt. Talán azon múlt, hogy Kolumbia ellen vezettünk 2-0-ra a vége előtt tíz perccel, mégis kettő-kettő lett a vége. Nem mondom, hogy megnyerhettük volna a vb-t, de szerintem mi nem kaptunk volna ki 6-0-ra a braziloktól a negyeddöntőben, mint Kolumbia. Az megfordult a fejünkben, hogy a vb talán még az Eb-győzelemnél is nagyobb dobás lehet.

 – Hazajöttetek a vb-ről és jött a következő csapás: besoroztak, ráadásul az Újpesti Dózsába kerültél.

 – Igen, 1985-ben lettem sorköteles, és egy bajnoki mérkőzésünkön a Göröcs Titi bácsi, Isten nyugosztalja, ő talált ki engem Újpestre. Nem volt nekem bajom az Újpesttel, most sincs, de mondtam neki, hogy nem igazán szeretnék oda menni. Akkor behívtak a belügyminisztériumba, és elkezdtek győzködni, hogy menjek Újpestre. Én meg mondtam ott is, hogy nem akarok. A vége az lett, hogy közölték: vagy megyek Újpestre, vagy irány Mezőtúr és az NB II, ahonnan akkor jövök vissza legközelebb Pestre, amikor a radiátor. Így kötöttem ki Újpesten. Azt viszont betartották, hogy minden lehetőséget biztosítottak, hogy a katonaidőm alatt is járhassak edzésre, meccsre.

 – Az NB I-es karriered aztán nem lett hosszú.

 – Mindig felteszik a kérdést, hogy miért nem lettem válogatott. Mindig ugyanaz a válaszom: abban az időben, a 80-as évek közepén, 1984-85-ben az ifi Eb-győzelem nem volt egyenes út a felnőtt válogatottba. Abban az időszakban azért a Budapest Honvédban, az Újpestben is nagyon jó focisták voltak. Nem beszélve arról, hogy a magyar válogatott kijutott a mexikói vébére, a Videoton meg UEFA-kupa-döntőt játszott. Abban az időszakban nagyon dübörgött a magyar futball, nem volt egyszerű bekerülni a válogatottba. Nagyon sok jó hátvéd volt akkoriban. Én ezt tudomásul vettem, nem is volt ebből problémám. Az NB I-ből nem kerestek miután leszereltem, így Budafokra kerültem. Illetve Csepelre hívtak, de inkább a Budafokot választottam, mert minden szempontból jobb ajánlatott tettek, mint a Csepel, ráadásul a szponzoruk is ugyanaz volt, mint a Fradié, a Hungarovin. Budafokon voltam három évet, a második idényben feljutottunk az NB II-be, végül Százhalombattán fejeztem be az aktív játékot 1997-ben, miután a klub főállású technikai vezetői állást kínált. Mindig is érdekelt ez a része a focinak, szerettem volna edző is lenni, ez Pakson az NB III-ban sikerült is. Aztán 2000-ben, Páncsics Miklós bácsi, Isten nyugosztalja, megkeresett, hogy nem venném-e át Gál Laci helyét technikai vezetőként a Ferencvárosnál. Ezzel véget ért az edzői pályafutásom és megkezdődött a munkám a Fradinál.

 – Ami immár negyedszázada tart.

 – Ha nem is folyamatosan, mert 2008-ban, az akkori vezetés ügyei miatt jobbnak láttam, ha távozok, és visszamegyek Százhalombattára. Aztán az a vezetőség távozott, Prukner Laci pedig rögtön visszahívott a Fradihoz.

 –  A népligeti klubházban beszélgetünk most. Azt hiszem kevesen ismerik nálad jobban a sporttelepet.

 – Hát, igen, kicsit másképp néz ki, mint 1980-ban, amikor először jöttem ide. De az igazi emlékek a régi stadionhoz kötődnek, ahol a pályára nézett az irodánk Flóri bácsival. A régi pálya máig a szívem csücske.

 – Hallom a hangodon, hogy hiányzik.

 – Persze, hiányzik. De változik a világ… Nyilván a mai stadion is gyönyörű, az egyik legszebb a világon. Ugyanígy mennek a dolgok a világ legnagyobb klubjainál is, épülnek az új stadionok. A réginek viszont volt egy feelingje, ami megismételhetetlen.

 –  Miután visszajöttél, akkor kezdődött a Ferencváros mai napig tartó modern korszaka. Hogy látod ezt visszatekintve, mekkora utat tett meg a Fradi odáig, hogy sorozatban a hetedik idényben jut főtáblára egy európai kupasorozatban?

 – Ez egy óriási eredmény, ami lényegében az elnökünknek, Kubatov Gábornak, valamint a klubot és a csapatot irányító szakmai stábnak köszönhető. A Fradi mára egy nagyon tudatosan felépített klub lett. Van viszonyítási alapom, mert én tényleg megjártam a poklot is, amikor kizártak bennünket az NB II-be, pénztelenség volt, meg egyebek. Ahhoz képest a Fradi most egy ugyanolyan klub, mint a Bayern München vagy bármelyik európai topcsapat. Szoktam beszélgetni játékosokkal, akik külföldön élnek, ők is ugyanazt mondják: itt nem, hogy semmivel nem rosszabb, sőt, még jobb körülmények vannak, mint máshol Európában. Mindenki szeret itt lenni, minden edző jól érzi itt magát. Szerintem a Fradi most egy ötcsillagos klub Európában. Nagyon jól föl van építve az egész történet, az utánpótlástól kezdve az első csapatig. Most már az is jól látszik, hogy az utánpótlásnál milyen munka folyik. Szisztematikusan föl van építve az 5 éves korosztálytól végig az U19-en keresztül az NB III-ig. Onnan lehet menni Soroksárra, onnan pedig fel lehet kerülni az első csapatba. Meg lehet nézni, hogy az utóbbi 10 évben, most nem számoltam össze, hogy hány olyan futballista van, aki saját nevelésű és az első csapat keretében van. Arról nem is beszélve, hogy az NB I-ben hány Fradi-nevelésű játékos focizik hétről hétre.

 – Zárásként még abba avassuk be az olvasókat, hogy mi is a technikai vezető feladata egy focicsapat mellett.

 – Tizennyolc évig voltam az első csapat technikai vezetője, majd, amikor elindult az NB III-as csapatunk, akkor átkerültem oda. Jelenleg Kökény Anti barátom viszi az első csapatot, aki szerintem most a topot jelenti Magyarországon ebben a kategóriában. Korábban én segítettem neki sokat, ma már inkább fordítva van ez. Ez egy nagyon komplex feladatkör, kezdve a mérkőzések szervezésétől, az MLSZ-szel és a csapatokkal való kapcsolattartáson át az átigazolásokig, a fegyelmi dolgok intézéséig, vagy akár a létesítmények állapotának figyelemmel kiséréséig. Az mindegy, hogy NB I vagy NB III, ugyanúgy 0-24-ben jár az agyam a munkán. Két okból sem lehet hibázni: egyrészt a szakmai okokból, másrészt a Fradi folyamatosan reflektorfényben van, ezért is kell észnél lenni.

Egy kis válogatás Haaz Ferenc futballrelikviáiból: