VVK-győztes, olimpiai bronzérmes, Európa-bajnoki harmadik helyezett legendánk, Rákosi Gyula vasárnap (október 8.) a DVSC elleni mérkőzést megelőzően dedikálja önéletrajzi könyvét. A „70 évem a Fradiban” című kiadványt 41-szeres válogatottunk a Fradi Kamion mellett fogja dedikálni 15:00 és 16:00 között. Az esemény külön érdekessége, hogy a dedikálásnak köszönhetően szurkolóink egy nappal október 9-e, tehát a 85. születésnapja előtt köszönthetik fel a Ferencvárosi Torna Clubot labdarúgóként 1952 és 1972 között szolgáló csupaszív, mindig vidám kiválóságát.

A „70 évem a Fradiban” című kiadványban Rákosi Gyula kötetlenül, őszintén, a saját szavaival meséli el életét, ami szorosan összefonódott az FTC-vel. A korábbi összekötő a legismertebb ferencvárosi sikerei (4 bajnoki cím, 2 Magyar Kupa-siker, VVK-aranyérem, BEK-negyeddöntő) mellett leírja azt is, hogy milyen volt két világbajnokságon részt venni, hogyan élte meg a Rómában megszerzett olimpiai bronzérmet, és arról is mesél, hogy azokban az esztendőkben, közvetlenül az Aranycsapat szétesése után, a hidegháború éveiben milyen volt magyar labdarúgónak lenni. Továbbá Gyula bácsi őszintén mesél életének több szakaszáról, így például gyermekkoráról, a futball utáni életéről, házasságáról, valamint arról is, hogy miként vált a Fradi első csapatának edzőjévé és milyen körülmények között kellett távoznia a legtüzesebb magyar kispadról.

A könyvet 6.900 forintért vásárolhatják meg a Fradi Shopban, a shop.fradi.hu weboldalon, valamint a nagyobb könyvesboltokban.

Idézetek Rákosi Gyula: 70 évem a Fradiban című könyvéből…

„A manchesteri George Bestről már messziről meg lehetett mondani, hogy egy igazi vérbeli csibész. Fekete hajú, mokány, szakállas gyerek volt. Ha ilyen kaliberű labdarúgó került az utunkba, mint amilyen Eusébio, George Best vagy éppen Bobby Charlton, akkor Dalnoki Jenci mindig külön szólt:

– Kicsi, most egy picit segíts be jobban – és akkor rámutatott, hogy kit kell hatástalanítani.”

„Ha Keleten játszottunk, akkor mi voltunk a fasiszta magyarok. Ha Nyugaton játszottunk, akkor mi voltunk a kommunista magyarok. Pedig mik voltunk valójában? Kik? Egyszerű srácok, akik örültek, hogy kitörhetnek a szegénységből, és akik éppen ezért éltek-haltak a futballért.”

„A jobb oldali térdemben összeszedtem egy részleges szalagszakadást, miután Palotai Karcsival összerúgtunk: ő is a labdára ment, én is, de végül én jártam rosszabbul. Akkor még nem volt csere, és hiába mondták, hogy jöjjek le a pályáról, nem akartam cserben hagyni a többieket. Úgy voltam vele, ha ugyan meg is sérültem, de akkor is lefogok egy embert. A meccs végére aztán annyira bedagadt a térdem, hogy a sportszárat le kellet vágni róla…”

„Ha viszont vannak olyan fiatalok, akiknek nem a könnyebb élet jutott, gondoljanak az én történetemre. Amikor a sötét hajnalok során ott vonszoltam magam édesapám után a buszgarázs felé tartva, ki mondta volna meg, hogy egy napon olimpián, világbajnokságon hallgathatom majd a magyar Himnuszt? Higgyék el, akkor nekem sem volt erőm a későbbi nagy sikerekről álmodozni…”