A Fradi gólkirályainak bemutatása után ezúttal csapatunk emlékezetes nemzetközi kupameneteléseinek emlékeit idézzük fel a fradi.hu és a Fradi Múzeum cikksorozatának segítségével. Sorozatunk második részében a Ferencváros labdarúgócsapatának máig legnagyobb sikerét, az 1965-ös Vásárvárosok Kupája-győzelmet vizsgáljuk meg közelebbről.

Vásárvárosok Kupája: az Európa-liga elődje

Amint arról sorozatunk első részében is írtunk már, az 1950-es évek előtt nem volt az európai klubfutballnak egyetemes, az európai szövetség összes tagországát felölelő sorozata. Mivel azonban a második világháború előtt a közép-európai országok futballja a világ élvonalához tartozott (az 1934-es és 1938-as világbajnoki döntők résztvevői mind ebből a régióból kerültek ki), az 1930-as években fénykorát élő Közép-európai Kupa bátran tekinthető a nagy európai kupasorozatok elődjének – különösen nagy dicsőség tehát, hogy az FTC kétszer is el tudta hódítani a KK-t.

Az 1950-es években azonban megváltozott az európai labdarúgás rendszere. 1955-ben útjára indult a Bajnokcsapatok Európa-kupája, vagyis a BEK, az UEFA pedig azóta minden évben megszakítás nélkül megrendezi a legjobb európai klubcsapatok tornáját, 1992 óta UEFA Bajnokok Ligája néven. A hőskorban azonban még nem volt akkora mezőny a BEK-ben, mint manapság a BL-ben, valóban csak az egyes országok bajnokai nyerték el az indulás jogát a végig egyenes kieséses rendszerben zajló csúcskupában. A többieknek ott volt az 1960-ban útjára induló Kupagyőztesek Európa-kupája, amely 1999-es utolsó kiírása után beleolvadt az így harmadikból második számú európai kupasorozattá előlépő UEFA-kupába, ami 2009 óta UEFA Európa-liga néven működik. Ha pedig még egy lépcsőfokot visszamegyünk a sorozat evolúciójában, azt láthatjuk, hogy az UEFA-kupa a BEK-hez hasonlóan már 1955-ben útjára indult, ám 1971-ig Vásárvárosok Kupája (VVK) néven működött. Az első két kiírásban a nemzetközi vásárokat rendező városok válogatottjai, vegyes csapatai mérkőztek. Hamarosan rájöttek azonban, hogy kedvezőbb, ha egy csapat képviseli a „vásárvárost”. Azt azonban megengedték, hogy a résztvevő egyesület egy vagy két játékost kölcsönkérjen más csapattól — egészen 1964-ig élt ez a szabály.

Nos, ezt a míves trófeát (pontosabban a mai trófea elődjét, hiszen az eredeti serleget a Barcelona harmadik győzelme után végleg megtarthatta) emelhette a magasba a Ferencvárosi Torna Club 1965-ben, ezzel pedig máig a Fradi az egyetlen magyar egyesület, amelyik el tudta hódítani a három nagy összeurópai nemzetközi kupasorozat (BEK/BL, KEK, VVK/UEFA-kupa/Európa-liga) valamelyikének serlegét. Kétségtelen, hogy bár hatalmas tett volt kétszer elhódítani a Közép-európai Kupát is, különösen az 1937-es kiírás megnyerésének volt igazán nagy értéke elnézve a résztvevő országokat és csapatokat, mégis az FTC 1965-ös VVK-sikere a csapat és az egész magyar klubfutball máig legnagyobb sikere.

VVK 1964-65: Furcsa kvalifikáció, két nehéz továbbjutás

Már önmagában az érdekes, hogyan is került a Ferencváros az 1964-65-ös Vásárvárosok Kupája-mezőnybe. Történt ugyanis, hogy a Magyar Labdarúgó Szövetség 1964-től 1970 tavaszáig a naptári évhez igazodó bajnokságokat rendezett, így 1963 második felében csak egy félszezonos őszi bajnokságot írtak ki. Ezt a 13 fordulóból álló pontvadászatot a Győri ETO nyerte meg, így ők indulhattak az 1964-65-ös BEK-ben, míg a Fradi hét győzelemmel, három döntetlennel és három vereséggel a harmadik helyen végzett, így került a VVK-ba. A zöld-fehérek 1964-ben megnyerték a bajnokságot, azzal kvalifikálták a csapatot az 1965-66-os BEK-be, de egy évvel később csak ezüstérem jött össze a bajnokságban – ez annak is volt köszönhető, hogy éppen a VVK-menetelés tavaszi kőkemény mérkőzései mellett csapatunk megsínylette a kettős terhelést, és ebben az időszakban a Vasas olyan előnyre tett szert a tabella élén, amit az év végéig már nem sikerült ledolgozni.

De vissza a VVK-meneteléshez! A nagy sorozat még 1964. szeptember 9-én, a Népstadionban kezdődött, ahol a Ferencváros a csehszlovák Zbrojovka Brnót fogadta. A korabeli beszámolók szerint a mieink fáradt, ideges csapat benyomását keltették, ami nem csoda, hiszen a meccset megelőző napokban nyertük meg az 1964-es magyar bajnokságot. Emellett az első forduló barcelonai sorsolásán nem is volt szerencséje az FTC-nek, a 46 induló közül a brnói együttes igen erős ellenfélnek bizonyult. Varga és Albert góljaival azért mégiscsak sikerült 2-0-s győzelemmel kezdeni a nemzetközi kupaszereplést, ám ez az akkori csapattól nem számított hazai pályán kiemelkedő teljesítménynek. Ráadásul majdnem sovány előnynek bizonyult a visszavágóra, hiszen egy héttel később Brnóban a csehszlovákok 1-0-ra megnyerték a visszavágót! A Fradi legendás krónikása, Nagy Béla Fergeteges Fradi siker című könyve így idézi a találkozó után vezetőedzőnket, Mészáros Józsefet: „Rendkívül rossz volt a pálya talaja, a csehszlovák együttes pedig igen keményen játszott. Ennek következtében Varga és Rákosi korán megsérült. (Akkor még nem volt játékoscsere. - a szerk.) Csapatunk a második félidőben nyújtott jobb teljesítményt, s a helyzetek alapján a döntetlen eredmény hűbb kifejezője lett volna a játéknak. Albert két alkalommal is a kapufát találta el…”

A második körben október végén következett az osztrák Wiener SC, a Fradi pedig idegenben ezúttal is 1-0-s vereséget szenvedett. Albert ezen a mérkőzésen is hatalmas kapufát lőtt, egy alkalommal pedig hatalmas helyzetben buktatták, azonban elmaradt a tizenegyes. Ez pedig később megbosszulta magát, hiszen a budapesti visszavágón bár Novák és Varga révén eljutott két gólig az FTC, az osztrákok is betaláltak, a 2-2-es összesítés pedig azt jelentette, harmadik mérkőzésre kerül sor (akkoriban még nem számított a gólkülönbség, és hosszabbítás sem volt döntetlen összesítés esetén). A harmadik meccset szintén Budapesten játszották november 18-án, a mintegy 40 ezer néző pedig szakadó esőben is ünnepelt, Albert Flórián duplája ugyanis ferencvárosi továbbjutást ért.

Róma, Bilbao: szenzációs mérkőzések, szenzációs Fradi-sikerek!

A harmadik kör december végi római sorsolásán a Ferencváros stílszerűen az AS Romát kapta ellenfélül. Érdekes volt az akkori lebonyolítás, ugyanis ekkor már csak 12 csapat volt versenyben, és a sorsolás szerint a hat továbbjutóból kettő játék nélkül kerülhet az elődöntőbe – a sors nem a Fradinak kedvezett, így ekkor már az is biztos volt, hogy az elődöntőbe jutásért is meg kell majd mérkőzni valakivel. Ehhez azonban előbb túl kellett jutni az olasz ellenfélen!

1965. március 10-én Rómában egy sérülésektől sújtott Ferencváros lépett pályára, amelyben az egyik legnagyobb sztár, Albert Flórián sem lehetett ott, a Császár ugyanis ekkoriban katonai szolgálatát töltötte. Az FTC így olyan saját nevelésű fiatalokkal állt fel, mint Juhász István vagy Rátkai László. Utóbbi kapásból hatalmas, szépségdíjas gólt szerzett, rajta kívül pedig Fenyvesi Máté is betalált, a zöld-fehérek óriási, 2-1-es győzelmet arattak Rómában! Egy héttel később a Népstadionban a rómaiak mindent megtettek azért, hogy megfordítsák a párharcot, ám a visszatérő Albert a 41. percben mégis az FTC-t juttatta vezetéshez. 13 perccel később az olaszok ugyan egyenlíthettek volna, de most adjuk át a szót Nagy Bélának: „Tamborini 17 méterről az üres kapura rúgta a labdát — már magasba lendült a karja - de Dalnoki Jenő ott termett, és a gólvonalról kifejelte a labdát... Semmi sem sikerült a rómaiaknak, még a büntetőrúgás értékesítése sem. Az utolsó percben ugyanis De Sisti úgy helyezte a labdát, hogy az a kapufát érintve elhagyta az alapvonalat. Nem csoda, hogy ettől Géczinek olyan kedve kerekedett, hogy minden olaszt megölelt, aki a keze ügyébe akadt...”

Következett a legjobb hat csapat között az Athletic Bilbao. Április 7-én Budapesten indult a párharc, és bár a Fradi végig nagy mezőnyfölényben játszott, a vége sovány, 1-0-s győzelem lett, Juhász István döntötte el a találkozót. Lehetett volna nagyobb is a különbség, de Albert a 65. percben az üresen tátongó kapu fölé emelte a labdát… Maradt így bőven izgalom a spanyolországi visszavágóra is, amely remekül indult, Varga góljával ugyanis a mieinknél volt az előny. A Bilbao azonban fordított, és hiába esett el Albert és Varga is egymás után gyanús körülmények között a tizenhatoson belül, a játékvezető sípja mindkét esetben néma maradt, így az Athletic 2-1-es sikerével kiharcolta a mindent eldöntő harmadik meccset. A sorsolás a Fradinak kedvezett, így május 13-án ismét a Népstadionban fogadhattuk a több 1964-es spanyol Európa-bajnokkal felálló baszkokat. „Hallgassuk” ismét Nagy Bélát: „Kupamérkőzés volt ez a javából! Mindkét együttes nagyszerűt produkált, de a gólokat az FTC szerezte! A zöld-fehér gárda teljesen a támadásra rendezkedett be, időnként hat ferencvárosi rohamozta a spanyol kaput. A támadósorban kitűnően érvényesült Albert nyugalma, nagyszerű átadásai, Rákosi munkabírása és a két gólt is elérő Fenyvesi lendülete. A mérkőzést egyébként több százezer néző láthatta (!), mivel a szurkolók kérésére a tévé is egyenesben közvetítette a találkozót. Ez volt az FTC első VVK mérkőzése, amely képernyőre került!”

Szalámival és kenyérrel a VVK-döntőbe!

Az elődöntőben jött a két évvel későbbi világbajnok angol válogatott alapembereivel, Bobby Charltonnal, Dennis Law-val, George Besttel felálló Manchester United. Az utánpótlásedzőként a mai napig a Ferencvárost szolgáló Horváth László, aki 21 évesen ott volt a VVK-keretben, sőt, a döntőben pályára is lépett, így emlékszik vissza a legendás párharcra:

„Csak tátottuk a szánkat, hogy milyen stadionban, milyen játékosok ellen játszunk: Charlton, Best, Law… Repülővel utaztunk, Londonban volt az átszállás, de étkezésre nem kaptunk külön pénzt. Ezért mi vittük magunkkal a kenyeret és a szalámit. Tudjuk, hogy a Fradi abban a rendszerben az élelmiszeriparhoz tartozott, így kaptuk az ellátmányt a pékségtől és a vágóhídról. Rákosi Gyuszi vitte papírzsákban a szalámit, én meg a kenyeret. Londonban, a tranzitban így ettünk – kipakoltuk egy asztalra a hozzávalókat, és nekiláttunk!”

Az első, manchesteri mérkőzést május 31-én, hétfőn játszották a csapatok – mivel a felek nem tudtak megegyezni az időpontról, az UEFA ezt a dátumot jelölte meg meccsnapként. A hazaiak játszottak fölényben, ám a 23. percben kissé váratlanul vezetéshez jutottak a zöld-fehérek. A korabeli beszámoló szerint a kitörő Vargát bár a tizenhatoson belül buktatták, a játékvezető mégis a vonalról ítélt szabadrúgást. Albert készítette le a szabadrúgást lövésre Nováknak, akinek bombája a szétugró sorfal között a jobb sarokba vágódott. Az angolok ezután három góllal válaszoltak, ám Rákosi szépített, a végén pedig megvoltak a helyzetek az egyenlítéshez is, így a United tulajdonképpen örülhetett a 3-2-es győzelemnek. „Nagy sikernek tartom a 3-2-t. A fiúk valamennyien becsülettel küzdöttek, az erőnlétük is kitűnő volt az angolok ellen! Ez az eredmény bíztató számunkra a vasárnapi budapesti visszavágó előtt” – mondta a mérkőzést követően Mészáros József vezetőedző.

Hat nappal később a Népstadionban a Ferencváros szinte azonnal magához ragadta a kezdeményezést, megpróbálta hamar ledolgozni az egygólos hátrányt. Az angolok Dunne kapussal az élen emberfeletti munkát végeztek, hogy feltartóztassák a hazai rohamokat. Novák tizenegyesből szerzett góljával mégis sikerült megtörni őket, ennél többször azonban, bár a szakvezetés két elmaradt tizenegyest is számon kért a játékvezetőn, nem jött össze, így ezúttal is harmadik mérkőzés döntött a fináléba jutásról. A sorsolás harmadszor is a Fradinak kedvezett hasonló helyzetben, így június 16-án ismét a Népstadionban találkoztak a felek. 70 ezer szurkoló ünnepelhetett tombolva az első félidőben, amikor is Karába János felejthetetlen bombagólt lőtt. „Beleadtam mindent ebbe a lövésbe. Összegyűlt bennem minden keserűség. Szerettem volna ugyanis már végre bemutatni, hogy tudok futballozni...” – nyilatkozta a lefújás után a gólszerző. A második játékrészben Fenyvesi doktor révén már kettővel vezetett a Fradi, és hiába támadta végig az utolsó tizenöt percet a Manchester United, erejéből már csak a szépítésre futotta. Az FTC 2-1-re megnyerte a mindent eldöntő harmadik mérkőzést, és bejutott a Vásárvárosok Kupája döntőjébe! „Rákosi lövése után várható volt, hogy a tömörülő angol védőkről visszapattan a labda, ezért minden idegszálammal figyeltem, merre perdül. Megnéztem magamnak a rövidsarkot és egyből odarúgtam. Örülök, hogy fontos gólt szereztem” – mesélte el góljai körülményeit Fenyvesi Máté a mérkőzés után, aki ekkor még nem sejtette, hamarosan még ennél is fontosabb találatot ünnepelhet…

A torinói diadal – a magyar klubfutball máig legnagyobb sikere

A fináléra 1965. június 23-án került sor Torinóban. Bár a szabályok értelmében a döntő is oda-visszavágós alapon dőlt volna el, a Ferencváros vezetősége a nyárra már korábban lekötött egy két és fél hetes Egyesült Államokbeli túrát, ezért kénytelen volt beleegyezni, hogy a döntőnek ne legyen budapesti visszavágója. Hasonlóra az egymeccses kupadöntők bevezetéséig sem korábban, sem ezután nem volt példa az európai klubfutballban…

A mindent eldöntő mérkőzés este fél tízkor kezdődött a torinói Stadio Communaléban.

„A hazai közvélemény biztos Juve-győzelmet várt. Erre reális alapjuk volt, hiszen 1965-ben csak az Inter bajnokcsapata győzte le Torinóban a Juventust! Az összes többi csapat vereséggel távozott a Stadio Communale gyepéről. A 71 ezres stadionban csak mintegy 30 ezer, de igen harsány hazai szurkoló foglalt helyet. Fradi-szurkoló? Talán egy sem volt - mármint a napjainkban szokásos csoportos utaztatás szerint — egyszerűen nem adtak „Nyugatra” útlevelet – fradistáknak
meg pláne. Szóval a csapat maga volt — de mindenkiben megdobbant a Fradi-szív” – világított rá könyvében Nagy Béla arra, milyen pokoli nehéz helyzetben kellett helyt állnia csapatunknak.

Ennek ellenére jól játszottunk, a fülledt, meleg időjárásban végig egyenrangú ellenfelei voltunk a paraguayi Heriberto Herrera edző együttesének. Géczinek a tizedik percben volt először védenivalója, a 44. percben pedig vezethettünk is volna, ám Albert nagy helyzetet hagyott ki.

A szünet után megváltozott a játék képe, az alábbhagyó hőségben a Juventus megpróbált sebességet váltani, de a mieink állták a rohamokat, sőt, időnként felül is kerekedtek az ellenfélen. Egyre többet támadott a Ferencváros, a 74. percben pedig a jobb szélen előrehúzódó Novák mintegy 30 méterről nagyszerűen ívelt a kapu elé. A legenda szerint a beadás pillanatában a labdát a kapu előtt váró Albert felkiáltott: „Rossz ez a passz!” , ám ő ugyan nem tudta megjátszani, a hosszú oldalon viszont berobbant Fenyvesi Máté, aki magasan felugorva, mintegy hat méterről a földre fejelve a hálóba pattintotta a labdát! Mint később kiderült, ez volt a mindent eldöntő pillanat, a lefújásig ugyanis már nem esett több gól!

A torinói közönség felállva ünnepelte a győztes vendégcsapatot, ami nagy szónak számított már akkoriban is, Sir Stanley Rous, a FIFA elnöke pedig átadta a trófeát Mátrai Sándornak, aki elsőként emelhette a magasba mindmáig az egyetlen nagy európai kupát, amit magyar csapat hódított el!

A döntőben a Ferencváros színeiben a pályán lévő Horváth László több mint ötven év távlatából így emlékszik vissza az ünnepi pillanatokra:

„Jóformán nem is fogtuk fel, milyen tettet vittünk véghez. Ezt onnan tudom, hogy nemrég, amikor a fiamnál voltam, szólt, hogy mutatni szeretne valamit. Bekapcsolta a tévét, az interneten megtalálta a döntő jeleneteit, és megmutatta a körülbelül négy-ötperces összefoglalót. A díjátadás képei alatt azt mondta nekem: <Te Apu! Hát nem is örültök a sikernek!> Tényleg nagyon tisztelettudóak voltunk, nem csapkodtunk össze-vissza a levegőbe, mondom, szinte nem is fogtuk fel, mi történt velünk.”

„Olyan sikert értünk el, ami tényleg csoda” – kezdi visszaemlékezését Rákosi Gyula, aki szintén tevékeny részese volt a VVK-diadalnak. „A Juventus magasan a legjobb csapat volt a mezőnyben, ráadásul egy mérkőzésen dőlt el a döntő sorsa, idegenben. Amikor megtudtuk, hogy így lesz, már szinte előre tudomásul vettük, hogy semmi esélyünk nincs Torinóban ellenük. Az előtte való napokban nem is foglalkoztunk igazán a meccsel, egymás között hülyéskedtünk, viccelődtünk, próbáltuk oldani a hangulatot. Megbeszéltük, hogy mi nyomás nélkül játszhatunk, álljunk oda, próbáljuk meg, csak ne legyen nagy vereség a vége, ne kerüljünk szégyenbe. Ehhez képest, már az első negyvenöt percben sem játszottunk rosszul, de a második félidő közepén nagyon meghajtottuk a játékot, és a végén győzött a Fradi-szív!”

Zárásként álljon itt néhány szinte elfeledett, keveset emlegetett érdekesség a legendás döntővel kapcsolatban, amelyeket ugyancsak a Fradi egykori krónikásának, Nagy Bélának köszönhetünk.

- A magyar sporttörténelmi jelentőségű sikerről csak egy gyenge minőségű fénykép érkezett Magyarországra, sőt, a csapatról sem készült a helyszínen győztes csapatfotó!

- Az sem véletlen, hogy Horváth László fia az interneten mindössze egy négy-ötperces összeállítást talált a döntőről, hiszen az olaszok mindössze egy ilyen terjedelmű felvételen örökítették meg az FTC nagy sikerét, és ehhez is csak két évtizeddel a döntő után jutott hozzá klubunk német forrásból, amikor filmet készítettek a Fradi történetéről. A Magyar Televízió nem közvetítette a találkozót, a szurkolók a rádióban hallgathattak élő közvetítést, a riporter Gulyás Gyula volt, aki nagy szakértelemmel, átéléssel, meghatóan magas hőfokon, a végén örömkönnyeit nyelve tájékoztatta a sportrajongókat a nagy sikerről.

- Érdekes kérdés az is, vajon miért kezdődött a döntő este fél tízkor? Olaszországban akkoriban ez bevett szokás volt, hiszen a délutáni szieszta után a boltok este nyolcig nyitva voltak, így hagytak időt a szurkolóknak hazamenni, majd vacsora után kijutni a mérkőzésre.

- A Fradi-játékosok nadrágjait, mezeit és sportszárait Balázs László gazdasági vezető a Nyugati pályaudvarnál lévő sportboltban vásárolta. Így esett, hogy a történelmi döntőn az FTC tucatáruban lépett pályára, amelyhez bárki bármikor hozzájuthatott…

- Cipőfronton is hasonló volt a helyzet: bár néhány játékosnak már volt ekkoriban is profi Adidas cipője, döntő többségük futballcipőjét Cili bácsi, a Fradi susztere készítette, akinek műhelye a régi Üllői úti pálya A-lelátójának Könyves Kálmán körút felőli oldalán volt.

Zárásként álljon itt az 1965-ös torinói VVK-fináléban a magyar klubfutball máig legnagyobb sikerét arató Ferencváros összeállítása: Géczi – Novák, Mátrai, Horváth – Juhász, Orosz – Karába, Varga, Albert, Rákosi, Fenyvesi dr.

A FERENCVÁROSI TORNA CLUB 1965-ÖS VVK-GYŐZTES CSAPATA
Első sor balról: Karába, Varga, Albert, Mészáros József edző, Rákosi, Fenyvesi dr. Második sor: Zalka András tanácsadó, Dr. Szellő Ambrus orvos, Vilezsál, Rátkai, Juhász, Németh M., Perecsi, Horváth L, Aczél, Dóka György gyúró,
Barinka Károly szertáros (takarva), Balázs László gazdasági vezető, Dr. Éry József szakosztályvezető. Harmadik sor: Novák, Mátrai, Géczi, Dalnoki, Orosz, Páncsics.

Sorozatunk következő részében a szenzációs VVK-győzelem után három évvel, 1968-ban ismét a döntőig tartó menetelést idézzük fel!

A sorozat korábbi részei
I. rész: a hőskor KK-sikereinek kalandos története