A nyolcvanas évek fiataljainak Pölő, a maiaknak Gábor bácsi. A hivatalos leírásokban Pölöskei Gábor 15-szörös válogatott labdarúgó, edző, szakvezető, a Rába ETO, a Ferencváros, az MTK és a svájci SR Delémont játékosa, aki edzőként irányította az MTK-t és a Budapesti Honvédot, pályaedzőként ült a Ferencváros és az MTK kispadján is. Leghosszabb ideig, 1981 és 1987 között az FTC labdarúgója volt, amelynek színeiben 96 mérkőzésen lépett pályára, és 31 gólt szerzett. Pályafutását nem véletlenül idéztük fel éppen ezen a napon.

– Mi jut eszébe arról, ha azt mondom, 06 18?

– Ha máskor kérdezné, lehet, hogy egy kicsit gondolkodnom kellene, most azonban kapásból egy másik számmal válaszolok: 44! Ami egyszerre tölt el örömmel, meg egy kis szomorúsággal is. De hogy megfejtsem a számrejtvényt, pár nappal ezelőtt kaptam egy ismerősömtől egy fényképet, alatta a 44-es számmal. A képen én voltam válogatott mezben a spanyolországi világbajnokságon. A szám pedig természetesen az azóta eltelt évekre utalt. Hát bizony, 1982 nem tegnap volt, az idő sajnos telik, viszont mindig örülök, ha valaki emlékszik a régi, de számomra oly kedves időkre. A másik szám pedig egy dátum, amit ez a fénykép most eszembe juttatott, negyvennégy évvel ezelőtt a mostani beszélgetésünk napján, azaz június 18-án lőttem gólt Argentínának a világbajnokságon.

– Méghozzá egy olyan gólt, ami nem az adott meccs szempontjából vált különlegessé, hiszen aznap Maradonáék egy négyest rúgtak nekünk, erre volt válasz az egyetlen Pölöskei-gól.

– Megint csak az öröm és némi busongás keveredik: tudom, hogy azóta sem szerzett gólt világbajnokságon olyan magyar válogatott játékos, aki aktuálisan a Ferencváros játékosa volt. Ráadásul én vagyok az az eddigi utolsó hazai labdarúgó is, aki egynél több gólt szerzett ugyanazon a vébén. Ugyanakkor lemondanék erről a dicsőségről, ha helyette megvertük volna Argentínát, vagy továbbjutottunk volna a belgák elleni drámai meccsen a csoportunkból. De az ember igazán a szépre emlékezik, így az a világbajnokság mindennel együtt számomra egy csodás emlék.

A válogatott tagjaként az 1982-es spanyolországi világbajnokságon

Még akkor is, ha a mai játékosainkat irigylem azért, hogy őket már népes szurkolótábor kíséri, bármerre játszanak a világban. Erre akkor a magyar drukkereknek nem volt lehetőségük, ezért semleges pályán is az volt az érzésünk, hogy Argentínában játszunk. Ki tudja, a hátunk mögött egy magyar táborral talán másként alakultak volna a dolgok.

– A szép emlékekben, gyanítom, nagy szerepe van a Salvador elleni világbajnoki nyitómeccsnek.

– Ha jól tudom, a 10-1-es sikerünk a mai napig a legnagyobb arányú győzelem, ami valaha világbajnokságon született. Különösen széppé teszi, hogy a gólokon többek között fradista csapattársammal, barátommal, Nyilasi Tibivel osztozhattam.

– Ahhoz, hogy az ember idáig eljusson, először rá kell lépnie arra az útra, ami ilyen futballsikerekhez vezethet.

– Egy Kapuvár melletti kis faluban, Gyórón nőttem fel, és a futballal is itt ismerkedtem meg. Remek edzőm volt. Az édesapám.

– Szakember volt a kedves papa?

–  Csak, ami a futball iránti rajongását illeti. Egyébként teljesen civil volt, aki imádta ezt a játékot, és csapatot szervezett a falubeli srácokból. Méghozzá nem is akármilyet. Kispályán uraltuk a környéket. Aztán tízévesen beköltöztünk Kapuvárra, egyre jobban kiderült, hogy van érzékem ehhez a játékhoz, leigazolt a MEDOSZ, onnan pedig viszonylag egyenes út vezetett számomra a Rába ETO-ba. Harmadikos gimnazistaként már a felnőtt keret tagja voltam, igaz, ehhez kellett az is, hogy éppen üresedés volt a bal szélen.

– Álomszerű történet. De kiről álmodott a már profi futballistának készülő kis Pölöskei Gábor? Ki volt a példakép, akihez hasonlítani szeretett volna?

– Úgy nőttem fel, hogy vannak a labdarúgók, és van Öcsi. Akiről kissrácként még azt se nagyon tudtam, kicsoda. Puskás nevét akkoriban itthon még kimondani is szentségtörés volt. Nem tudom, hány rajongója lehetett a világban, de hogy az egyik legnagyobb az apám volt, az egészen biztos. Ő olyan szerencsés volt, hogy éppen Pesten volt egyetemista, amikor az angolok jöttek a hat-három visszavágójára, és valahogy sikerült jegyet szereznie, élőben látta a hét-egyet. Szóval én ezen a bizonyos Öcsin nőttem fel, akiről persze aztán már tudtam, hogy Puskás Ferencről van szó, ha emlegetik. De játszani nyilván nem láthattam. Láttam viszont Pelét az 1970-es világbajnokságon, amit már tévén tudott nézni a család. Oda voltam a sarkazásaiért, én is így akartam játszani. Szóval, ha mindenképpen meg kell jelölnöm egy példaképet, akkor Pelé az.

– Ha vele nem is, de egy másik legendával végül összehozta sors. Méghozzá nem is egyszer. Diego Maradonával majdnem napra pontosan egyidősek voltak.

– Érdekes módon többször is keresztezték egymást az útjaink. Ifiválogatottként ott lehettem Japánban az U19-es világbajnokságon, ahol először csodálkozhatott rá a világ erre az argentin srácra. Naná, hogy megnyerték a tornát. Aztán alig telt el pár év és már az igaz vébén léptünk egymás ellen pályára. Azon a bizonyos meccsen, amelyiken a már említett utolsó fradista gól született. De ha már ifi vébé és Fradi. Annak a fiatal csapatnak nem más volt a szövetségi kapitánya, mint Rákosi Gyula.

És a támadósorában játszott egy bizonyos Pölöskei, Koch, Murai trió. Szerintem még a mai Fradi-szurkolóknak sem kell bemutatni őket. Gyula Bácsi talán már kicsit ferencvárosi szemmel állította össze a csapatot, így nem a véletlen műve, hogy nem sokkal később Koch Robival és Murai Sanyival együtt az FTC zöld-fehér mezében játszottunk.

– Fiatalon vidékről bekerülni a Ferencváros csapatába nem lehetett egyszerű feladat.

– Tulajdonképpen észre se vettem, és már meg is történtek velem a dolgok. Egyszerre csak ott találtam magam egy fantasztikus csapatba. Nyilasi, Ebedli, Pogány, Takács, Szántó, Szabadi, Szokolai…, elnézést azoktól, akiket most nem említek. Elképesztő játékosok, remek csapattársak voltak.

Akcióban az Üllői úton

Olyan gyorsan történt minden, annyira fel se fogtam, hogy igazából mi zajlik körülöttem, hogy manapság szoktam szinte beleborzongani abba, hogy például mennyire természetes volt minden nap kezet fogni Albert Flóriánnal. Micsoda ajándék a sorstól, hogy én egy aranylabdás legendának lehettem a klubtársa.

– Nemcsak a pályán kísérték végig a karrierjét nagy nevek, hanem az oldalvonal mellett is.

– Rákosi Gyula bácsit – nekem ő már csak bácsi marad, hiába leszek már én is hamarosan hatvanhat éves – már említettem. Amikor ő az ifiválogatottban figyelt fel rám, akkor Győrben egy bizonyos Verebes József nevű edző szerette volna, ha maradok. A Fradiban Dalnoki Jenő kemény kezei alatt dolgozhattam, Garamszegi Józsefnek pedig edzőkollégája is lehettem. Tulajdonképpen mindegyükkel kapcsolatban megvan a saját külön történetem.

– Ezek közül a történetek közül a közvéleményt akkoriban leginkább a Dalnoki Jenőhöz fűződő kapcsolata foglalkoztatta. Terjedtek a pletykák a kettőjük közti ellentétről, ami állítólag a szakításukhoz is vezetett. Mi volt ebből igaz?

– A valódi ellentétből semmi. Dalnoki Jenő, akit haláláig rettentően tiszteltem, minden szempontból igazi Fradi-legenda volt. A keménység szempontjából is. Szerette a játékosait, de egyet nagyon nehezen viselt: ha valaki sérülékeny. Én pedig sajnos sokszor bajlódtam kisebb-nagyobb sérülésekkel. Keresztszalagszakadás, izomszakadás, közben jött még a kötelező katonai szolgálat is. Így egy idő után Jenő bácsi nem tekintett rám meghatározó játékosként. Ettől függetlenül csodálatos éveket töltöttem a Ferencvárosban. Annyi a meghatározó emlék, hogy nagyon nehezen tudnék egyet-egyet kiemelni. A derbik, az örökrangadók, no meg a kettős rangadók a Népstadionban. Utóbbiak közül számomra az egyik legemlékezetesebb, amikor a Honvédot 2-1-re vertük, Nyíl meg én rúgtuk a gólokat. Az én találatom ráadásul úgy született, hogy elcsíptem válogatottbeli csapattársam, Garaba Imre egy rosszul sikerült hazaadását.
A derbik közül a legnagyobb élményként az Üllői úti 5-0 marad meg 1982-ből. Nekem is sikerült betalálnom, de Szokolai Laci hármat rúgott, és még Rab Tibi talált be, ha jól emlékszem.
 És persze nem lehet kihagyni az élmények közül az olyan meccseket sem, mint amilyen az Athletic Bilbao elleni UEFA-kupa párharc volt. Gólt is szereztem, tovább is jutottunk.

–  A Fradiban nem csupán a legendás játékosokból nem volt sosem hiány, de a legendás sztorikból sem. A régiektől főleg az egykori edzőtáborok történéseiről lehet hallani.

–  Az edzőtáborozás egyik futballistának sem álma-vágya. Borzasztóan fontos dolog, de pszichésen nagyon meg tudja viselni az embert. Mi annak idején például azt konkrétan kértük, hogy a tizedik nap után ne legyenek páros összecsapásos gyakorlatok, mert már annyira túl voltunk feszítve, hogy félő volt, hogy kárt teszünk egymásban. Ezt a feszültséget azért az edzések között igyekeztünk oldani. Egy időben rendre azzal tréfáltuk meg valamelyik csapattársunkat, hogy felhívtuk telefonon, és elváltoztatott hangon újságírónak adtuk ki magunkat a legképtelenebb kérdésekkel kínozva a delikvenst. Ennek a műfajnak talán Nyilasi Tibi volt a legnagyobb mestere. Az egyik áldozata, Mörtel Béla, szerintem a mai napig gondolkodik azon, hogy ki volt az az újságíró, aki ekkora marhaságokat kérdezett tőle.

– A szép emlékek mellett nincs hiányérzete? A Ferencvárosban nem lehetett bajnokcsapat tagja.

– Amennyire éreztem az ütemet játék közben, a jelek szerint sokszor annyira nem éreztem, amikor a változtatások mellett döntöttem. A mai napig is cukkolnak azzal, hogy Győrből a bajnoki címek elől igazoltam el. Már aláírt szerződésem volt a Fradival, így még csak nem is morfondírozhattam Verebes József marasztalásán, akivel akkor, a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján indult el az ETO egyik aranykorszaka. Ennek ellenére nincs bennem hiányérzet. Verebes mester jóslata pedig valóra is vált, mert amikor otthagytam Győrt, azt mondta, hogy fogok még a keze alatt játszani. Vélhetően azt még ő sem tudhatta előre, hogy amikor ez megvalósul, egyikünk sem lesz győri. Már az MTK edzője volt, amikor a Fradiban egyre kevésbé számítottak rám, a legjobbkor érkezett a megkeresése. Ő hívott, én mentem. Így néhány villamosmegállóval arrébb költöztem az Üllői útról a Hungária körútra.
 Ezért aztán remekül megfér bennem ez a hármas futballistaidentitás. A győri indulásom nyilván meghatározó, a Fradiban töltött évek álomszerűek, az MTK-val pedig a mai napig is aktív szereplője vagyok a hazai labdarúgásnak.
A kék-fehérek utánpótlásában, az NB III-as csapat mellett dolgozom szakvezetőként. A cukkolóknak pedig, akik sosem rosszindulatúan zrikálnak, azzal szoktam visszavágni, hogy tévedésben vannak, igenis van ferencvárosi bajnoki aranyam.

Ugyanis Garami József mellett dolgoztam, amikor edzőként bajnoki címet nyert a Fradival. Az érmet én is megkaptam, így valójában ez sem hiányzik a gyűjteményemből. Hát így áll össze ez az én bizonyos hármas identitásom. Bármerre is járok, a fradista énem mindenhová elkísér.

– Az MTK-nál dolgozó szakvezetőként, aki ráadásul rendre szembe is kerül a Ferencvárossal, hiszen ugyanabban az NB III-as csoportban játszanak, mennyire tud fradista maradni?

–  A munkámon kívül természetesen erősen dobog a szívem zöld-fehér része is. Szerintem fantasztikus, amit a Fradi az elmúlt évtizedben produkált! Azt hiszem, ezt nem kell senkinek sem különösebben bizonyítgatni. Rendben, idén a bajnoki cím nem jött össze. Na de zsinórban hét bajnokságot nyerni… Csak a legnagyobb csapatok büszkélkedhetnek ilyennel. Ami pedig az idei nemzetközi kupatavaszt illeti, erre fél évszázada nem volt példa! A dolgok mindig változnak, s ha már eddig annyit emlegettük az egymás mellett jól megférő identitást, a Fradinál lehet erre egy újabb remek példa. Borbély Balázs úgy érkezett vezetőedzőként az Üllői útra, hogy előtte csodát tett Győrben, ahová meg korábban volt ferencvárosi szakemberként érkezett. Megvan rá az esély, hogy vele egy újabb sikersorozat indul a Fradinál. Még mondja nekem valaki, hogy az életben nem függ össze minden mindennel.

Nagy Imre