– Egy korábbi interjúban említetted, hogy nem igazán szeretsz nosztalgiázni, de, így, hogy ebben az idényben volt a 30. évfordulója a Fradi első Bajnokok Ligája-szereplésének, alighanem úton-útfélen előkerül a téma.

– Persze, tisztában vagyok vele, hogy ez megkerülhetetlen téma, főleg a kerek évfordulón.

– Mielőtt belevágnánk, még messzebbre hadd menjek vissza: édesapád ugyancsak kapus volt, mi több ugyancsak a Fradi kapusa. Eleve elrendeltetett, hogy te is a kapuban fogsz kikötni?

– Kérdésben a válasz. Ez egy klasszikus kérdezz-felelek: hogyan lettél fradista? Úgy, hogy apám is az volt. Hogyan lettél kapus? Úgy, hogy apám is az volt. Amire én már vissza tudok emlékzeni, az az, hogy apu már kapusedző volt, az első csapatnál Zsiborás Gábornak és Józsa Mikinek tartott edzéseket, illetve az utánpótlásnál is kapusedző volt, sőt arra is emlékszem, hogy egy évig még a padon is ült. Én meg mentem vele, szedtem a a labdát az Üllői úti stadionban a rendőrárokból. Hét-nyolc éves voltam, amikor elkezdtem a ma is ismert népligeti edzőközpontba járni. Mezőnyjátékosként kezdtem, de az körülbelül három napig tartott, mert amikor nem jött el a kapus, az edzőnk rám nézett, és azt mondta: „apád kapus, állj be, biztos menni fog”.

– Emlékeid szerint ügyes voltál mezőnyben?

– Nem derülhetett rá fény sajnos az alatt a három nap alatt. Ma már azt mondanám, hogy biztosan nem. Az akkori kapusjáték kizárta, hogy lábbal a labdához érjünk, úgyhogy attól a pillanattól kezdve én kapusnak készültem.

– Amikor a Fradiban az első csapat küszöbére kerültél, pechedre óriási volt a tolongás a kapus posztért, így kerültél Csepelre. Ott lettél NB I-es kapus, így gondolnánk, hogy ott könnyebb volt az élet.

– Azért ott sem ment olyan könnyen a dolog. A Fradiban ugye Zsiborás volt az első, Józsa a második számú kapus, utánuk pedig jöttek a kiöregedett ifisták, Szeiler Józsi és Balogh Tonó. Vagyis én a legjobb esetben az ötödik lehettem volna a sorban. A régi rendszer szerint az első számú kapus védett az első csapatban, a második számú egy félidőt védett a juniorban, majd bemelegítette Zsiborást, a helyére pedig beállt valaki a Szeiler, Balogh kettősből. Tehát a legjobb esetben is, ha váltották egymást, akkor is kéthetente jutott egy félidő nekik. Na, most, ha én itt ötödik vagyok, annak az esélye, hogy a kapuba álljak, hát… a nullához közelített. Ezért aztán a családi kupaktanács úgy döntött, hogy mennem kell a Fradiból.

A választásunk Vácra esett, ahol Csank János volt az edző, aki egyrészt szintén kapus volt, másrészt egyidős édesapámmal, ismerték egymást, így aztán még Csepel előtt Vácra kerültem, ahol három és fél évig nem csináltam mást, csak edzettem. Koszta János volt akkor a csapat kapusa, az ő helyét nem lehetett elvenni, nekem azért kellett megküzdenem, hogy a második számú kapus legyek. Végigéltem a csapat virágzását, mert, amikor oda kerültem, éppen csak bent maradt a Vác, utána pedig jöttek a dobogós helyek. Amikor eljöttem Vácról, akkor meg bajnok lett a csapat. Ezekből az évekből egyébként nagyon sokat profitáltam, mert enélkül nem jutottam volna el oda, ahova később sikerült. Három és fél év után a mester azt mondta, hogy nagyjából megtanultam, mi az a munka, úgyhogy menjek el valahova, ahol már védhetek is. Vácon tanultam meg, hogy az elvégzett munkával arányosan fognak anyagilag és erkölcsileg is megbecsülni. A Fradi ifiből érkező fiatalként ez azért nem volt természetes…

Így kerültem Szegedre – ahogy anno Vácon, úgy ismét László Attila volt a kapocs – ahol akkor egy egész jó másodosztályú csapat volt, olyan játékosokkal, mint Takó, Kiss Ferenc, Váczi Béla. Ott játszottam először felnőttek között. És itt jön a képbe a szerencse faktor: Csepelen játszottunk edzőmeccset a Szegeddel, én pedig egész jól jöttem-mentem a kapuban. A Csepel akkori edzője, Varga István, kapust keresett az akkor már a klub jogászaként is dolgozó Szieben László helyére, és látta, hogy jól mozgok a kapuban. Megkérdezte a másodedzőjét, hogy ki is vagyok én a szegedi kapuban. A másodedző pedig az a Perlaki István volt, aki nekem korábban edzőm volt a Fradi-ifiben. Mondta Vargának, hogy hát ki lenne, a Hajdu Józsi fia. Le is igazoltak.

Ezzel kezdődött egy fantasztikus két év, amiben óriási szerepe volt Kakas László kapusedzőnek, akivel bárhol dolgoztam együtt, mindig a legjobbat hozta ki belőlem. Úgy szoktam mondani, hogy amerre jártam, eltaláltak. Onnan lettem először válogatott, két év után pedig megtörtént, amire senki nem számított: Havasi Mihály megjelent Csepelen és közölte, hogy visszavásárolnak. Ugyanis, amikor elmentem Vácra, valami kis pénzért cserébe, akkor nagyon fájó módon megszűntem fradistának lenni. Cikkek születtek, hogy ennyit még nem fizettek itthon kapusért, meg, hogy minek kellett ennyit fizetni. Ráadásul a Csepel egy nagyon jó szerződést kötött, ugyanis volt egy kitétel, miszerint, amennyiben bejutunk a Bajnokok Ligájába, akkor abból ők is kapnak pénzt. Így kerültem vissza arra a telepre és azok közé a srácok közé, ahol és akikkel felnőttem.

– Visszakanyarodva egy picit Vácra: három és fél évet ülni a kispadon és várni, hogy egyszer megkapod a lehetőséget, azt mutatja, hogy nagyon elszántan akartad megvalósítani az álmodat.

– Így tűnhet, de az igazság az, hogy elvoltam én a feladatommal. Nem akartam 18 évesen rögtön egy NB I-es csapatban védeni, sőt, nem is gondoltam azt, hogy nekem ez járna. Jó helyen voltam, rengeteget tanultam, nagyon sokat köszönhetek személy szerint Csank Jánosnak. Ez nem ugyanaz volt, mint amikor már élvonalbeli kapusként kikerülsz a kapuból, ülsz a kispadon és nem kapsz lehetőséget. Fejben és fizikálisan is érnem kellett, és végül a legjobb időben küldött el Szegedre. Abban a váci csapatban ráadásul egytől egyig remek emberek voltak, ami a sikerük kulcsa volt szerintem. Rengeteget edzettünk, tényleg kegyetlen volt.

– Tartod a kapcsolatot a váciakkal?

– Legutóbb Répási Lacival beszéltem, aki szintén fradista volt, de a többséggel azért már megszakadt a kapcsolat.

– Az 1995-ös BL-időszakot már alaposan kielemezték. Neked személy szerint mi az, ami a leginkább megmaradt ezekből a meccsekből?

– Ha egy meccset vagy pillanatot kérdeznek, akkor mindig az Anderlecht elleni hazai meccset szoktam mondani, mert minden azon múlott, hogy kihúzzuk-e az utolsó perceket. Másfelől meg az egész BL olyan volt, mintha egy külön világba csöppentem volna. Ne felejtsük el, hogy 1995-öt írtunk, hat évvel voltunk a rendszerváltás után. Földes, salakos pályákon edzettünk könyökvédőben és szivacsos nadrágban, amit már nem is ismer a sportruházat. Itthon olyan volt a kapu előtere, mint a beton, ott meg fű volt a kapu előtt, kiemelték a kaput, elvitték, lenyírták a füvet, fedett volt a stadion, saját himnusza volt a BL-nek. Utaztunk, három hetente más országokat, más stadionokat láttunk. Az egész egy varázslatos másik világ volt az elsőtől az utolsó pillanatig.

Plusznak még ott volt az is, akkoriban nem volt mindennapos, hogy Ajax és Real Madrid szintű csapatokkal játszik egy magyar, sőt egy kelet-európai csapat. Eltelt tíz-húsz év, mire ott tartottunk, hogy a Haladás az Arsenallal játszik edzőmeccset, vagy, hogy az argentinok jönnek ide felkészülési meccset játszani. Nem volt negyven sportadó a tévében, meg internet. Ahogy Csank János mondta akkoriban, ez egész egyszerűen sportszerűtlen volt a magyar bajnoksággal szemben. Nézte az ember a kifakult pályákat az NB I-es meccseken, aztán átkapcsolt egy másik csatornára és a kilenc kamerával közvetített Premier League-et látja. Ilyen körülmények között vitézkedtünk, játszottunk döntetlent a Real Madriddal, bírtuk 70 percig az Ajax ellen, megvertük idegenben a svájci bajnokot – szerintem ez nem csak a Fradisták, hanem az egész ország számára nagy szám volt. Akkor ez óriási nagyot szólt.

– A BL-szezon után, ha nem is rögtön, de természetes volt, hogy megkerestek külföldről?

– Ez pont akkor volt, amikor kétszer is műteni kellett a lábam, sokáig nem is védtem. Varga Zolit elküldték, Nyilasi Tibor visszatért, védtem egy fél idényt, amikor megkeresett egy menedzser, ugyanis Harald Schumacher (alias Toni Schumacher, az NSZK-val Európa-bajnok, kétszeres vb-ezüstérmes 76-szoros válogatott kapus) kinézett engem egy magyar-olasz válogatott meccsen, és kijelentette, hogy kellek neki Dortmundban. Csakhogy a Dortmundból kirúgták az edzőt, így a kapusedző Schumachernek is mennie kellett, és Kölnben lett edző a város kisebbik csapatánál, a másodosztályú Fortuna Kölnnél. De továbbra is akart engem, személyesen hívott fel, komolyan azt hittem, hogy valaki szórakozik velem valaki, amikor azt hallottam a telefonban, hogy „Hallo, hier ist Harald Schumacher”. Így kerültem Kölnbe, de szerintem akkor idehaza nem lett volna olyan kapus, aki nem ugyanígy döntött volna, ha egy Toni Schumacher hívja.

– Nem lett egy sikersztori végül. Megbántad, hogy aláírtál Kölnbe?

– Nem is az, hogy megbántam… de borzasztó volt az a két év. Abból, hogy én milyen ember vagyok, és ő milyen ember, nem sülhetett ki jó.

– Annyira különböző személyiségek vagytok?

– Alapvetően igen. Itthon az volt a szokás, hogy Kakas Lacival mindent kielemeztünk, ott meg azt mondták, hogy ne kérdezzek, mert az a gyengeség jele. Döntsem el, hogy mit csinálok, és csináljam azt. Rengeteget gondolkoztam azon, hogy mi lett volna, ha nem Németországba kerülök, hanem máshova, ott hogyan viszonyultak volna hozzám. A német nem egy puha közeg, az egy nyers, profi közeg. Megromlott a viszonyunk, kikerültem a csapatból. Volt olyan, hogy a kapus, aki védett – ahogy mondani szoktam, helyettem védett, ugye – piros lapot kapott, tizenegyes, beálltam kivédtem, és mint az őrült elkezdtem rohanni a kispad felé, miközben nem irodalmi stílusban üvöltöttem. A tizenhatos vonaláról húztak vissza, mert jött a szöglet.

– Legalább németül jól megtanultál?

– Már iskolában is németet tanultam, szóval ezzel nem volt gond. Meg nekem addig nagyon tetszett a Bundesliga, a DSF-en néztem a meccseket. Ott aztán rádöbbentem, hogy nem az a profizmus, amit én gondoltam. Nem az számít, hogy egymás mellé vannak-e letéve a cipők az öltözőben. Nem abban merült ki, hogy csak a meccsre készülök egész héten. Borzasztó volt, amit csináltak, főleg a meccsek után. De minden edzésen volt két orrtörés, mert mentek, mint az állat. Nem volt kegyelem, csak jéghideg profizmus. Én meg mindig akkor tudtam teljesíteni, amikor éreztem, hogy szeretnek, amikor tudtam, hogy tisztában vannak az erényeimmel. Akkor szárnyaltam.

Ez így volt Dezső bánál, így volt Csepelen és az MTK-nál. Ez vagyok én, mások, mint például Király Gábor vagy Dárdai Pál meg tudtak teljesíteni ilyen közegben. Az persze nem derült ki, hogy egy másik német csapatban, vagy egy spanyol vagy olasz csapatban, ahol érzelmesebb a közeg tudtam volna-e teljesíteni. Sokat tanultam ebből a két évből, de nem szívesen gondolok rá vissza.

– Ezt a fajta német profizmust láttad itthon elterjedni?

– Nem láttam, és ez nem is fog elterjedni, mert mi nem ilyenek vagyunk. Ott, ha egy élvonalbeli csapat kikapott egy alacsonyabb osztályútól, akkor nem mérgesek voltak vagy csalódottak, hanem felháborodottak. Sértésként élték meg, hogy a gyengébb legyőzte őket. Másrészről felkészítésben már akkor ott jártak, hogy mindenkin rajta volt a pulzusmérő, megmondták, milyen tartományban kell lennie az értéknek, mi pedig mentünk futni az erdőbe. Laktát tesztet csináltak, vért vettek minden lefutott kör után – ezt kerestem, amikor hazajöttem, és nem sokkal később meg is érkezett.

– Azoknak, akik téged Fradi-kapusként tartanak számon meglepő lehet, hogy az MTK-ban több meccsed volt, mint nálunk.

– A felnőtt meccsek számát tekintve ez valóban igaz. De azért én itt nőttem fel, ide jártam minden nap a Sashegyről: a 8-as, a 7-es és a 99-es busz, majd ugyanez vissza. Szóval, ha fradistának tartanak, akkor ez ül. A felnőtt mérkőzések számában nem, de minden másban igen.

– A pályafutásodnak az MTK-ban elszenvedett súlyos sérülésed vetett véget 33 éves korodban? (A 2002-03-as bajnokság hajrájában egy meccsen összeütközött csapattársával, Füzi Ákossal és megrepedt a veséje – a szerk.)

– Igen is meg nem is. Nem, mert miután visszatérhettem még lehúztam egy fél idényt Sopronban, és igen, mert akkor tulajdonképpen már a foci utáni életemre készültem. Már megvolt az első kávézóm, dolgoztam a Sport TV-ben. De egyébként nem éreztem, hogy nekem ezt kéne tolnom. A kávézó jól ment, szerettem csinálni, de, ha nincs a sérülés, akkor valószínű, hogy még egy darabig a pályán maradtam volna.

– Ha nincs a korábbi sérülésed és a felemás németországi légióskodás, akkor lehet, hogy nem csak tízszeres válogatott lettél volna?

– Lehet… Mészöly Kálmánnál lettem először válogatott egy mexikóvárosi meccsen. Amikor Csank János is behívott a keretbe, akkor Petry Zsolttal és Végh Zolival hárman készültünk együtt, a kapitány pedig végül engem választott. Azt persze elmondta, ha Koszta öt évvel fiatalabb lenne, akkor ő védene (nevet). Végül összesen négy kapitánynál voltam tízszeres válogatott, ami lehet, hogy egyfajta rekord.

– Visszavonulásod után nem is jött szóba, hogy szorosabb kapcsolatban maradsz a futballal?

– Úgy szoktam mondani, hogy szerdán még focista voltam, csütörtökön már nem. Egyszerűen úgy éreztem, hogy nekem más dolgok fontosabbak, így aztán egyáltalán nem volt nehéz elengednem a focit. Tudom és látom, hogy baromi nehéz otthagyni valamit, amit 30-35 évig csinálsz. Nekem szerencsém volt, mert találtam valami mást, a kávézónkat, amit a mai napig imádok csinálni.

A Sport TV-vel pedig megmaradt a kapcsolatom a focival is. A Testnevelési Egyetemen sportmenedzser szakon végeztem, vagyis lehetnék sportigazgató is valahol, de minél idősebb játékos lettem, annál kevésbé éreztem, hogy nekem itt kell maradnom.

– Autodidakta módon lettél vendéglátós?

– Igen. A családban egyébként édesanyám apja volt vendéglátós, lehet, hogy onnan van ehhez érzékem. Sokan azt mondják, nem is vendéglátós vagyok, hanem vendéglátó, mert nem tanultam iskolában, hanem idővel megtanultam. Most már talán azt is, hogyan lehet belőle megélni, de kezdetben csak az érdekelt, hogy a vendég megkapja a kávét.

– Amikor a beszélgetés időpontját egyeztettük, azt kérted, hogy lehetőleg a hét elején találkozzunk, mert aztán mész le a Balatonhoz. Ahol van egy szőlészeted, borászatod.

– Jó marketinggel így mondanám, igen (nevet). Van egy pince és van hozzá egy hektár szőlő, ahol bort készítünk. Lepalackozzuk, ezek oltalom alatt álló, eredetiség megjelölt saját termékek, amik forgalomba kerülnek. A környékbeli vendéglátóhelyeken és egy-egy boltban is értékesítik, de a túlnyomó részét a szálláshelyeinken adjuk el. A fő profilunk ugyanis a szállásadás. 2009-ben nyitottuk Balatonfüreden az első szálláshelyünket, ami egy négy csillagos hotel és egy apartmanház, valamint onnan 15 kilométerre van a szőlőbirtok, ami kicsit másról szól, mint Füred, a hely adottságaiból kifolyóan esküvőket, rendezvényeket tartunk.

– Milyen szőlőfajtából készülnek a borok?

– Természetesen olaszrizlingből. Egyrészt, mert én ezt szeretem, másrészt meg az olaszrizling is jól érzi magát ott. Bár most ez az aranyszínű sárgaság nevű betegség komoly veszélyt jelent az ottani szőlőkre, de amíg van, addig szívesen csinálunk belőle bort. De van Shiraz is, amiből 2024-ben elkészítettük az első vörösborunkat, illetve abból még rosét és gyöngyözőbort is készítünk.

– A borászat csínját-bínját hogy tanultad ki?

– Mindig volt és most is van borász barátom, akivel együtt dolgozunk. A fő csapásirány az, amit én szeretnék, hogy milyen élesztővel, milyen módszerrel, ezt én döntöm el. De ugyanígy részt veszek a szőlőmunkálatokban, a pincemunkálatokban, a szüretelésben és a bor elkészítésében. Kiélhetem azt a vágyamat, hogy legyen saját borom, egy birtokom, amiről rálátni a Balatonra a szőlősorok közül.

– Van, hogy valaki direkt azért foglal nálad szállást, mert te vagy Hajdu Attila?

– Legutóbb éppen itt a Groupama VIP-ben adták meg egy váci, makói csoportnak a számunkat, akik hétvégi borkóstolóra kerestek helyet. Hova menjen, hova menjen? Menj a Hajduhoz, mondták neki, és már úgy hívott, hogy tudta ki vagyok. A legtöbben inkább ott ismernek meg.

– Hogy hívják a boraidat?

– Az egész brandnek Fürjes a neve. Én ugyanis mindenhol gyüttment vagyok. A 12. kerületben nőttem fel, harminc éve Solymáron lakom, de gyüttment vagyok. Füreden gyüttment vagyok, Vászolyon gyüttment vagyok. Amikor Füreden megnyitottuk az első panziót szerettem volna, egy igazán autentikus nevet adni neki, és a keresgélés során bukkantam rá, hogy Füred eredeti neve – sokan tévesen azt hiszik, hogy a fürödni szóhoz van köze – az volt, hogy a fürjes hely. Így lett aztán minden Fürjes, a villa, az udvarház, a borászat és a bor is, amiből a legkeresettebb természetesen a zöld-fehér.