Az ökölvívás múltját a legősibb időben kutatva csak feltevésekre lehet támaszkodni. Tény azonban, hogy az ökölbe szorított kéz az ember legősibb fegyvere. Az ősi ember léte szüntelenül a fennmaradásról szólt, a küzdelmekről, melyeket ennek érdekében folytatott. Az idők során az ember különböző harci eszközöket, szúró-, vágó-, ütőfegyvereket alkotott, ám az ökölbe szorított keze mindvégig fontos része maradt az életének. Az idő haladtával aztán trenírozták is ezt a fegyvert, a harcászati kiképzések alkotóeleme lett az ökölharc. Az erre utaló legősibb nyomok az i. e. V. évezredbe vezetnek, a mai Etiópia területéről származnak. Onnan került az ökölharc az ősi Egyiptomba, ahol hieroglifák is tanúsítják, hogy az egyiptomi katonák, sőt egyik-másik fáraó is, éltek a küzdelemben ezzel az eszközzel, a puszta kezükkel.

Körülbelül ugyanebből az időből Bagdad közelében is találtak nyomokat. A képek tanúsága szerint a küzdő felek már ekkor is szíjat csavartak az öklükre és alkarjukra. Az ököllel vívott harc kultúrája a világ más tájain is megjelent, így a kínai és az indiai történelemben is találhatunk róla beszámolókat. A kínaiak ráadásul már nem csak az ellenféllel vívott harcot gyakorolták, náluk jelent meg először az árnyékbokszolás, a képzelt ellenféllel szembeni harc, amellyel az alapmozgásokat gyakorolták.  Mindezek csak a harcról, az arra való gyakorlásról, készülődésről szóltak. A versenyszerű ökölvívás, hol másutt, az ókori görögöknél jelent meg először, ahol nagyon hamar a testkultúra fontos részévé vált. Eleinte pusztakézzel művelték, később puha bőrszíjakkal védték az öklüket. A puha bőrszíjakat felváltotta a kézre rögzített oválisra vágott bőrdarab, amelyhez már ütéstompító anyagokat, például gyapjút is lehetett rögzíteni, amely már kezdetleges bokszkesztyűnek is nevezhető volt.  Az ökölvívás a sorrendben 23. ókori olimpián (i. e. 688-ban) került fel a versenyszámok közé, az első olimpiai győztes egy bizonyos Onomastos volt, aki egyben az ökölvívás szabályait is lefektette. Már ezek tartalmazták, hogy tilos az ütést meggátolandó fogás, valamint a mélyütés. A versenyzők a küzdelmek előtt olajjal kenték be testüket, hogy az izomzatuk megőrizze a ruganyosságát, de azért is, hogy ezáltal az ütések erejét csökkentsék. A küzdelmek nem határolt küzdőtéren folytak, a színtér a stadion teljes területe volt. Nem voltak súlycsoportok és nem volt időmérés, a küzdelmek a végső döntésig, kiütésig vagy az egyik fél feladásáig tartottak. A versenyzők nagyon tudatosan készültek a versenyekre, a felkészülés fontos eszköze volt a homokzsák, de fejvédőt is használtak az edzéseken. Ismerték a bemelegítés jótékony hatását, az erő- és állóképesség fokozó gyakorlatokat. Egy-egy olimpiai győzelem jelentősen növelte a sportoló hírnevét és dicsőségét.

A bajnokok sikereit költők énekelték meg, vázákon és szobrokban örökítették meg őket.  

A római uralom idején az ökölvívást aktívan továbbra is a görögök és egyéb nemzetiségű ifjak művelték, a rómaiak leginkább nézői voltak az eseményeknek, amelyek ekkor hivatásos küzdelmek voltak. Az ilyen ökölharcokat óriási érdeklődés övezte, amely megkövetelte, hogy a mérkőzések izgalmasak legyenek. Ezért az öklöket borító eszközök egyre súlyosabbak lettek, amelyek ütőfelületére még ólomgombokat is rögzítettek, az alkarra pedig fémlapokat erősítettek. Nyilvánvaló, hogy ezek az eszközök súlyos sérülések okozására is alkalmasak voltak, nem volt ritka a halálos kimenetelű küzdelem sem. Igen, az ókori Róma szórakozó polgárai erre voltak vevők, ehhez „alkalmazkodott” a sportág. A küzdő feleknél alapvető fontosságúvá vált az ütések minél jobb kivitelezése mellett, azok elkerülése is, ami hihetetlen mértékben fejlesztette a lábmunkát. A szó szerint is véres ökölvívó harcok i. sz. 393-ban szűntek meg, amikor Nagy Theodosius császár betiltatta az ilyen jellegű rendezvényeket, ezzel ért véget az ókori ökölvívás története, amely, mint sportág, elsorvadt.

Az ökölvívás tetszhalott állapota egészen a XVIII. század elejéig tartott. A sportág felélesztője egy angol vívómester, James Figg volt, aki 1710-ben az ökölvívást, mint a vívás kiegészítő sportját kezdte el gyakoroltatni. A sportág nagyon gyorsan kinőtte ezt a státuszt, újra felfedezték, mint az „önvédelem nemes művészetét”. Újra önállóvá lett, újra előtérbe kerültek a hivatásos küzdelmek. Ezek a küzdelmek már fakorláttal vagy kötelekkel határolt területen zajlottak, időmérés azonban még mindig nem volt, a mérkőzések végkimerülésig tartottak. Nem volt ritka az akár hat óráig tartó küzdelem sem. A küzdő felek nagy érdeklődés mellett harcoltak, az érdeklődő nézőket fogadási lehetőségekkel is kiszolgálták.

A sportág fejlődésének történetében fontos lépcsőfok volt, amikor 1743-ban Jack Broughton  rendszerezte és könyvalakban kiadta az ökölvívás első szabályait, ahol már szó volt a segédek szerepéről és a fontosabb szabálytalanságokról is. A legjobbak hamar híresek lettek, akiknek saját edzőtermük volt. Itt nem csak a saját edzéseiket végezték, hanem fiatalokkal is foglalkoztak, tanították őket. A sportkedvelő arisztokraták is hamar felfedezték a sportágat, művelték is, de sokan közülük mecénássá váltak, akik felkaroltak egy-egy tehetséget, lakást és ellátást biztosítottak neki, trénert fogadtak mellé, aztán meccseket szerveztek számára, amelyekre – értelemszerűen – fogadásokat kötöttek. I. György király 1743-ban a londoni Hyde Parkban egy állandó ringet építtetett, ahol bárki mérkőzhetett.

Mivel Anglia gyarmatbirodalom volt, nem csoda, hogy a XVIII. század második felében az ökölvívás már az összes gyarmatán, így a világ számos pontján megjelent és teret hódított magának. A sportágban és körülötte izzott a szenvedély, a fogadások egyre nagyobbak lettek, teret adva a visszaéléseknek is. Ezek következtében úgy Angliában, mint más országokban betiltották az ilyen jellegű mérkőzéseket. Ám ezúttal a betiltás nem tudta az ökölvívás szellemét visszaküldeni a palackba, az tovább terjedt, a rendőrség éberségét kijátszva, titokban tartották meg a mérkőzéseket, végül a hatóságok engedtek. A fejlődés immár megállíthatatlan volt, a XVIII. század közepétől a XIX. század közepéig kialakult a mai fogalmaknak is megfelelő ökölvívótechnika és taktika. Rendszerezték a ma is használatos technikai alapelemeket, csoportosították a különböző ütéseket és védéseket. Az Egyesült Államokba az angol és ír kivándorlók vitték magukkal az ökölvívást, amelyhez az amerikaiak hamar hozzátették a maguk elgondolásait. Ők voltak azok, akik először ütöttek mindkét kézzel. Az ökölvívás, annak hivatásos versenyei világszerte egyre nagyobb tömegeket vonzottak. 1838-ban összeállították a „London Price Ring” szabályokat, amelyeket 1853-ban módosítottak. Ezek a szabályok többek között kimondták, hogy az ellenfelet a segédnek nem szabad megütni, tilos övön alul ütni és a földön fekvő ellenfelet megütni. Ugyancsak rögzítették a küzdőtér nagyságát, a segédek számát, egyben az ökölvívókat négy súlycsoportba osztották. Erre az időre esett a közelharc kialakulása, ezzel kapcsolatban pedig a horogütések bevezetése. Anglia és Amerika között egyre nagyobb lett a versengés, 150 évi angol uralom után 1869-ben nyert először amerikai öklöző a nehézsúlyban világbajnokságot. 1865-ben láttak napvilágot a „Queensbury” szabályok, amelyek általánosan elterjedtek. Ezek a szabályok határozták meg a ma is érvényes menetidőket és rendelkeztek az öklözőkesztyű bevezetéséről. A kesztyű bevezetése óriási hatású volt, általa látványosan megváltozott az ökölvívás küzdőmodora és vált az ökölvívás valódi testgyakorlássá. Csökkent a közvetlen leütés, a sérülések veszélye, jobban elosztotta a karok között a terhelést. Az ökölvívás egyre inkább a tömegeké lett, teret kapott az amatőr versenyélet. Érdekesség, hogy amíg más sportágaknál a fejlett amatőr sportolás termelte ki a hivatásos sportot, addig az ökölvívásban ez pont fordítva történt, a hivatásos versenyzésből indult el az amatőr versenysport.

Magyarországon a XIX. században Széchenyi István és Wesselényi Miklós voltak az elsők, akik megismerték az angol ökölvívást, amikor 1822-ben Angliába utaztak. Hazatértük után Wesselényi a gyakorlatban is foglalkozott az ökölvívással, ám különösképpen nem propagálta azt. A sportág szélesebb körű elterjesztése Esterházy Miksa (a képen) nevéhez köthető, aki ugyancsak az egyik angliai utazása után tett erre kísérletet. Az első bemutató jellegű mérkőzést 1875-ben, a MAC atlétikai viadalán szervezte meg. Aztán az 1900-as évek elejétől sorra alakultak Magyarországon is az egyesületek ökölvívó osztályai, így az FTC-ben is, ahol az ökölvívó szakosztály 1910-ben alakult, ám az aktív versenyzésre még két évet vártak a sportolók. Ekkor új tréner érkezett a szakosztályhoz az angol Barney Gannon  személyében, akiről feltétlenül meg kell említeni, hogy ezen munkájával párhuzamosan a labdarúgók erőnléti edzője is volt. Jó munkát végzett itt is, ott is. A focisták a jó erőnlétükkel is kivívott bajnoki címeket, az ökölvívók pedig egy fényes szakosztály alapjainak lerakását köszönhetik neki. Ő fedezte fel Erdős Sándort, Rózsa Jenőt és a szakosztály első országos bajnokát, Pakurár Szilárdot, aki 1921-ben váltósúlyban lett Magyarország bajnoka.

1924-ben megalakult az önálló Magyar Ökölvívó Szövetség, amelynek létrehozásában, csakúgy, mint a korabeli összes szakági szövetségnél, az FTC vezetői komoly szerepet vállaltak.

Az 1925-ös év mérföldkő volt a szakosztály életében. Ekkor igazolt ugyanis az FTC-be a még nem egészen 20 esztendős Kocsis Antal és az egy esztendővel fiatalabb Szigeti-Sparing Lajos. A későbbiekben mindkettejüknek hosszabb bekezdést szentelünk.

1926-ban a Magyar Ökölvívó Szövetség kiírta az első országos csapatbajnokságot, ahol az FTC ezüstérmet szerzett. Kocsis és Szigeti mellett itt már mutogatta oroszlánkörmeit a hozzájuk hasonlóan később Európa-bajnoki címig jutó Széles János.

A kronológiát egy kissé megszakítva nézzük az FTC első olimpiai bajnokának, Kocsis Antalnak a pályafutását:

1905. november 17-én született Kispesten. A MÁVAG-ban kezdett el az ökölvívással foglalkozni, ahonnan 1925 tavaszán igazolt a Ferencvárosi Torna Clubba. Még ugyanabban az évben elnyerte a Budapest Bajnoka címet és bekerült a magyar válogatottba. 1926-ban megismételte Budapest-bajnoki győzelmét, sőt az országos bajnokságot is megnyerte. Egy évvel később ugyancsak duplázott, ám ebben az évben (1927) már a nemzetközi porondon is bemutatkozott, a berlini Európa-bajnokságon ezüstérmes lett.

Következett 1928, a minden addigit felülmúló siker éve, amikor a Ferencvárosi Torna Club sportolói közül elsőként nyert olimpiai bajnokságot, a helyszín Amszterdam volt. Ez a siker egyben a magyar ökölvívósport első olimpiai aranyérmét is jelentette. És nem csak emiatt volt dupla a siker, hanem a kiírás értelmében az olimpia legjobb európai versenyzői Európa-bajnoki címet is kaptak. Kocsis Antal így Amszterdamban a magyar ökölvívás első Európa-bajnoka is lett. Íme az általa nyert aranyérem két oldala, igazi kuriózum:

Kocsis a francia ellenfél ellen aratott olimpiai győzelme után azonnal könnyekben tört ki. Mikor az öltözőben a Nemzeti Sport felelős szerkesztője és kiadója kezébe nyomott egy füzetet, hogy írja le friss gondolatait, a könnyek áztatta lapra ezt írta fel: „A trianoni békeszerződésért. Éljen Magyarország!” Ahogy az emlékkönyv tulajdonosa, Vadas Gyula a történetet később kommentálta a „drága jó magyar fiú, szegény, egyszerű gyerek, a küzdelem transzában még pihegve, izzadtan, könnyezve, első gondolata a hazája volt.”

Az eddig említett sikereit mind légsúlyban aratta, 1929-ben azonban már harmatsúlyban lett újra országos bajnok. Ennek az évnek a nyarán azonban meghurcolták, mert az augusztus 11-én rendezett magyar-olasz válogatott csapatmérkőzést lemondta, öt hónapra eltiltották. Eltiltása után sikerrel tért vissza, hiszen győzelmével is hozzájárult ahhoz, hogy az FTC 1928 után másodszor is megszerezte a csapatbajnoki címet.

Nem sokkal ezután viszont sokkolta a magyar ökölvívás táborát azzal, hogy a gazdasági válság elől, milliónyi honfitársához hasonlóan, kivándorolt Amerikába. Először Dél-Amerikában, majd az Amerikai Egyesült Államokban telepedett le, és Tony Kocsis néven hivatásos ökölvívó lett. Súlycsoportja világranglistáján legjobb eredménye a negyedik helyezés volt. 1935-ben visszavonult.

Visszavonulása után Floridában, Titusville-ben élt családja körében, igen hosszú életet. 1994. október 25-én, nem sokkal 89. születésnapja előtt hunyt el. Kivándorlása után nem sokszor volt idehaza, ám arról, hogy milyen emlékeket ébresztett benne a Fradi, írt. Írt, mégpedig akkor, amikor az FTC 75. születésnapi ünnepségeire készülődvén megkeresték. Érdemes idézni a gondolatait, mit jelentett egy sportembernek, hogy öt esztendeig az FTC zöld-fehér színeit viselhette, abban arathatott diadalt:

"Az FTC volt a második otthonom. Boldogan öltöttem magamra mindig a Fradi-mezt. Nagyon büszke vagyok arra, hogy én lehettem az FTC első olimpiai bajnoka..."

"Most, távol a hazámtól is szeretettel gondolok a régi sportbarátokra és sohasem felejtem el azt a fogadtatást, amelyben budapesti látogatásomkor részesítettek. Jó érzés volt az a tudat, hogy még emlékeznek rám, nem felejtettek el. Most szerényen élem nyugdíjas éveimet és remélem, láthatom még egyszer a Fradi-pályát, az újat. Sok kellemes vasárnapot töltöttem a pályán és a klubházban. Élénken élnek még bennem a győztes mérkőzések utáni mulatságok, amikor táncoltunk és hallgattuk Woggenhuber Oszi fradi-nótáit..."

"De szép volna még egyszer az életben Veletek együtt énekelni. Talán... még ezt is megélem. Most, amikor ezeket a sorokat írom, kinézek az ablakon. Gyönyörű az idő, minden zöld, a bokor, a fű... Valóban zöld-fehér nemcsak a szívünk, hanem a lelkünk is..."

Ő volt Kocsis Antal, kinek emlékét a Fradisták emlékezete mindörökké megőrzi.

Térjünk azonban vissza a szakosztály múltjához.

A Kocsis-pályafutás közben is szó volt róla, két csapatbajnoki cím (1928 és 1930) jelezte, ebben a sportágban is igazi élcsapat az FTC. Olyannyira az volt, hogy emblematikus alakjának, Kocsis Antalnak a távozását is túlélte. Mi az, hogy túlélte, köszönhetően a kiváló utánpótlásnak, továbbra is sikeresen teljesített. Úgy egyéniben, mint csapatban.

Egyéniben Széles János vette át a stafétabotot, aki 1930-ban, a budapesti Európa-bajnokságon, harmatsúlyban Európa-bajnok lett. Ugyanitt Szigeti (Sparing) Lajos ezüstérmet szerzett, tevékenyen hozzájárulva ahhoz, hogy a magyar ökölvívók megnyerjék a Nemzetek Nagydíját. Széles Jánosnak ez a siker belépőt jelentett a hivatásos ökölvívók táborába.

1931-ben és 1932-ben Széles hiányát is sikeresen kompenzálták az ökölvívók, mindkét évben ezüstérmet szereztek a csapatbajnokságban. A vezéralakjuk Szigeti Lajos maradt, aki a csapat mellett egyéniben is jeleskedett. Az ő neve mellett is álljunk meg egy kis időre.

Már szó volt róla, Kocsissal egyszerre, 1925-ben, 19 esztendősen került a Fradihoz, amelyhez pályafutása befejezéséig hű maradt. Gyakran, csak egyszerűen „Hajrá, Fradi”-val biztatták a szurkolói. Először 1929-ben, középsúlyban lett országos bajnok, aminek a történetéhez egy aprócska, de cseppet sem vidám közjáték is tartozik. Az eredményhirdetés után egyszerűen elájult, mint az hamarosan kiderült, semmi különösebb oka nem volt, csupán az éhezés miatt történt mindez. Két napja nem evett (se sokat, se keveset) és nem súlyhozási problémák miatt, hanem puszta anyagi okokból. Magyarország középsúlyú bajnokáról ekkor annyit lehetett tudni, hogy 23 évesen, műbútorasztalosként éppen munkanélküli, nincs rendes ruhája és gyakran (a szó szoros értelmében) éhezik. 1930-ban megismételte bajnoki címét, a budapesti EB-n második lett.

1932-ben a Los Angelesi olimpián csúnyán lepontozták egy dél-afrikai bunyós ellen, amely meccs után a sportszerű dél-afrikaiak felkeresték Szigetit, és gratuláltak a teljesítményéhez, de a végeredményen ekkor már senki nem változtathatott. Szigeti számára mindezek ellenére sem volt teljesen hiábavaló az amerikai kitérő, mert ott tartózkodása alatt megmérkőzhetett a híres Mark Houghttal. Miután meggyőző fölénnyel legyőzte Houghtot, állítólag Joe Jacobs óriási összegű profi szerződést ajánlott fel neki, amit elutasított. Ez is a Fradi-szív volt? Ki tudja? Ám a tény, az tény.

1934-ben újra Magyarország legjobb középsúlyú bunyósa, de ebben az évben EB is volt, és újra hazánkban, amelyen Szigeti a csúcsra jutott, harmadik fradistaként Európa-bajnok lett. Kitűnő fizikumú, jó kondíciójú és fáradhatatlan öklöző volt. Szükség esetén a 3. menetre is tudott erősíteni. Nevezték őt a szorító királyának is.

1935-ben a változatosság kedvéért félnehézsúlyban lett az ország legjobbja. Majd 1936-ban következett a berlini olimpia, ahol nagy csalódást keltve az első fordulóban kiesett. 1937-ben ismét középsúlyban lett magyar bajnok, az Európa-bajnokságon pedig bronzérmes. 1938-ban még mindig középsúlyban lett az ország legjobbja, de 1939-ben már félnehézben ismétli meg ezt a sikerét.

1939-ben az EB-n negyedik helyezést szerzett. 1940-ben beválogatják az Európa-válogatottba, aminek már régen várományosa volt.

Még 1942-ben, 36 esztendősen is EB-résztvevő, félnehézsúlyban megintcsak negyedik lett. Itthon "természetesen" félnehézsúlyú magyar bajnok, majd ezt a teljesítményét ismétli meg 1945-ben, amivel már a 9. bajnoki címét szerzi meg, immáron 39 évesen.

Érdekesség, hogy tíz év múltán, reaktiválva magát, 1955-ben "Lali bácsi" még szerez magának egy ezüstérmet az országos hadsereg-bajnokságon, és ezzel tényleg bevégzi aktív pályafutását. 49 évesen talán azért döntött így, mert ráunt arra, hogy olyan fiatalokat verjen laposra, akik gyerekei lehetnének… Inkább elkezdte őket edzeni, főleg az egészen ifjú bunyós nemzedéket, de nem sokáig folytatta, mert elképzeléseivel és véleményével magára maradt. Ahhoz pedig túlságosan makacs ember volt, hogy másokhoz alkalmazkodjon. Sajnos a sportág országos vezetése sem fogadta be, ezért nem jutott a továbbiakban szerephez a honi ökölvívásban. Az utánpótlás nevelés pedig nagyon érdekelte… 1974. áprilisában szívroham győzte le.

Összefoglalva: tizenháromszoros országos bajnok. Európa-bajnok, Európa-bajnoki ezüstérmes, illetve bronzérmes, kétszer negyedik helyezett. Tagja volt az Európa-válogatottnak. 59 alkalommal vehette fel a nemzeti válogatott mezt.

Ők voltak a Fradi-ökölvívás nagyjai, akik köré minden időben sikeresen szerveződött egy-egy generáció. A csapatbajnokságban egy év kisiklástól eltekintve mindig az élmezőnyben végeztek. Az az egy év viszont elég fájdalmas volt, hiszen 1932-ben kiestek az első osztályból. A kisiklást korrigálták, hiszen azonnal visszajutottak, mi több, 1934-ben ismét bronzérmesek lettek. Aztán ezek a harmadik, negyedik helyek követték egymást, mígnem 1940-ben és 1941-ben újra sikerült elhódítani a bajnoki aranyérmet. Az új generáció jeles alakjai az alábbi képen is láthatók (jobbról balra Hámori Konrád, Szumega Rudolf, Barinka József, Fellegi (Friedmann) Dezső, Mándi Imre, Csontos György, az elnyűhetetlen Szigeti Lajos, Kubinyi Frigyes és Homolya József).

Mellettük szerepet kapott még Szántó Imre, aki 1934-37 között Kocsis Antal méltó utóda volt, négy országos bajnoki címet szerzett.

A fenti névsorból feltétlenül külön is szólni kell Mándi (Mandl) Imréről, aki korának váltósúlyú klasszisa volt. Szülővárosából, Dombóvárról már országos bajnokként és válogatott versenyzőként igazolt a Fradiba 1936-ban, ahol sikereit tovább gyarapította. Négy egyéni és két csapatbajnoki aranyérmet tett a gyűjteményéhez, az 1937-es Európa-bajnokságon ezüstérmes lett. A II. világháború alatt fogságba került, ahol a szibériai hidegben elfagyott a lába, vérmérgezést kapott és meghalt.

A II. világháború után a szakosztály legeredményesebb versenyzője Erdei János volt, aki súlycsoportja élmezőnyéhez tartozott. Nemzetközileg az 1951-es Európa-bajnoki bronzérme a legfigyelemreméltóbb eredménye. Ő volt az utolsó mohikán, akinek visszavonulását a szakosztály nagyon megérezte. Bár, még tartott a korábbi sikerek okozta lendület, új csillagok híján a fokozatos visszaesést már nem tudták megállítani. Egyre kevesebben kerültek a válogatott közelébe, a Fradi utolsó válogatott ökölvívói Kisfalvi István, aki 1956-ban könnyűsúlyban, és Gáti István, aki 1963-ban és 64-ben váltósúlyban szerzett magyar bajnoki címet. A 60-as évek már stabilan az NB II-ben érik a csapatot. Az eredménytelenség okán az egyesület közgyűlése 1970-ben a szakosztályt megszüntette. Később történtek próbálkozások az újjáélesztésre, azok azonban nem bizonyultak időtállónak, így a szakosztályt 1982-ben papíron is megszüntették.

Hosszú, 32 év szünet után a szakosztály újra feltámadt, az FTC vezetése 2014 novemberében sajtótájékoztatón jelentette be az ökölvívás újraindítását a klubban.

A képen látható, az újraindításban főszerepet kapott Szántó Imre, a magyar boksz Öcsi bácsija, aki ezzel a lépéssel édesapja örökébe lépett. Id. Szántó Imre, akit egyébiránt Csöpi bácsinak hívtak, volt ugyanis 1982-ben az ökölvívó szakosztály vezetőedzője. Persze, korábban ő is bokszolt a zöld-fehér színekért, jelen összeállításunkban is feltűnhetett már a Szántó név, mint a harmincas évek egyik jeles képviselőjének neve. Nem véletlenül, hiszen légsúlyban több országos bajnoki címet szerzett. Az újrainduláskor a fiára, az ugyancsak legendássá vált Öcsi bácsira hárult a feladat, hogy az FTC ökölvívóit újra a régi nagy sikerek felé vezesse. Persze, ebben a munkában neves társai voltak, ki ne emlékezne az egykori profi világbajnok Kótai Mihályra, aki a szakosztályvezetői feladatot látja el, vagy éppen Bedák Pálra, akinek legfényesebb nemzetközi sikere egy világbajnoki ezüstérem.

Az azóta elvégzett munkának már vannak országos bajnoki címekben is tetten érhető eredményei. Szaka István 2017-ben és 2019-ben is megnyerte súlycsoportja bajnoki küzdelmeit. Simon Boglárka pedig történelmi sikert aratott 2017-ben, amikor első ökölvívó hölgyként nyert a Fradinak országos bajnokságot. Szinte biztos, hogy a folyamat itt nem áll meg, hisz a szakértő kezek között egyre több tehetséges ökölvívó fejlődik egykori legendás, újra nagy babérokra törő szakosztályunkban.

Zárásként íme a szakosztály dicsőséglistája:

1 olimpiai bajnoki cím,

3 Európa-bajnoki cím,

45 országos bajnoki cím (40 férfi egyéni, 4 férfi csapat, 1 női egyéni).

Név szerint:

Olimpiai bajnokok

Év                  Név             Súlycsoport
1928       Kocsis Antal           légsúly

Európa-bajnokok

Év                 Név             Súlycsoport
1928      Kocsis Antal            légsúly
1930      Széles János        harmatsúly
1934      Szigeti Lajos         középsúly

Országos bajnokok

Év                 Név             Súlycsoport
1923     Pakurár Szilárd       váltósúly
1924      Borbély Gyula      könnyűsúly
1926       Kocsis Antal           légsúly
1927       Kocsis Antal           légsúly
1928       Kocsis Antal           légsúly
1928       Széles János       harmatsúly
1928 Szelepcsényi László, Kocsis Antal, Gyömbér István, Széles János, Molnár Károly, Ecsegi Nándor, Bódy József, Endre József, Csenkei Lajos, Kiss Géza, Szigeti Lajos, Réti-Rusovszky Sándor  csapatban
1929      Kocsis Antal        harmatsúly
1929     Széles János         pehelysúly
1929     Szigeti Lajos         középsúly
1929 Réti-Rusovszky Sándor félnehézsúly
1930    Széles János         harmatsúly
1930    Szigeti Lajos          középsúly
1930 Ecsegi Nándor, Endre József, Kocsis Antal, Lutz Sándor, Márton Ferenc, Réti-Rusovszky Sándor, Széles János, Szelepcsényi László, Szenes, Szigeti Lajos csapatban
1934    Szántó Imre           légsúly
1934    Szigeti Lajos         középsúly
1935    Szántó Imre           légsúly
1935    Szigeti Lajos        félnehézsúly
1936    Szántó Imre           légsúly
1937    Szántó Imre           légsúly
1937    Mándi Imre          váltósúly
1937    Szigeti Lajos        középsúly
1938     Mándi Imre         váltósúly
1938    Szigeti Lajos       középsúly
1939     Mándi Imre       könnyűsúly
1939    Szigeti Lajos     félnehézsúly
1940   Kubinyi Frigyes    pehelysúly
1940    Mándi Imre         váltósúly
1940  Barinka József, Csontos György, Fellegi-Friedmann Dezső, Hámori Konrád, Homolya József, Kubinyi Frigyes, Mándi Imre, Szántó Imre, Szigeti Lajos, Szumega Rudolf csapatban
1941  Barinka József, Csontos György, Fellegi-Friedmann Dezső, Hámori Konrád, Homolya József, Kubinyi Frigyes, Mándi Imre, Selmeczi Alfréd, Szigeti Lajos, Tarapcsik János csapatban
1942  Csontos György    középsúly
1942   Szigeti Lajos     félnehézsúly
1945   Szigeti Lajos     félnehézsúly
1949    Erdei János      harmatsúly
1949  Homolya József   nehézsúly
1950    Erdei János      harmatsúly
1950   Fehér Lajos       váltósúly
1950   Hollós Ferenc   középsúly
1951    Erdei János    harmatsúly
1956  Kisfalvi István  könnyűsúly
1963    Gáti István     váltósúly
1964    Gáti István     váltósúly
2017   Szaka István    légsúly
2017 Simon Boglárka  75 kg
2019  Szaka István     52 kg

 

Az összeállítást készítette:

FTC Múzeum

A szerkesztés lezárva: 2023.01.14-án.

Felhasznált irodalom és weblapok:

Nagy Béla: Zöld-fehérben

Sass Tibor: A magyar sport kézikönyve 1960

Nemzeti Sport archív számai

Szuknai Zsuzsanna: Az ökölvívás története (boxvilag.hu)

http://www.profiboksz.hu/cikk.php?id=693

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kocsis_Antal

http://www.huszadikszazad.hu/1940-februar/sport/az-ftc-nyerte-magyarorszag-okolvivo-csapatbajnoksagat