Egerváry Márta március 24-én ünnepelte 83. születésnapját. Az FTC korábbi kiváló úszója 1956-tól 1968-ig sportolt klubunk színeiben, ezen időszakban hétszer nyert az Universiadén, halmozta a magyar bajnoki címeket, de Európa-bajnoki bronzérmet is nyert. Sportágában elsőként megválasztották az év sportolójának, emellett három olimpián, az 1960-as, 1964-es és 1968-as játékokon is szerepelt, előbbin a 4x100-as váltó tagjaként hatodik helyezést ért el. Mindeközben végig hűséges maradt a Ferencvároshoz, amely Aranydiplomával tüntette ki pályafutása után. Egerváry Márta a sportsikerek mellett a családi hagyományokat folytatva – a hátráltatások ellenére is – orvosi diplomát szerzett, később osztályvezető főorvosként is dolgozott, manapság viszont már visszavonultan, csendesen él. Vele beszélgettünk győzelmekről, az útját szegélyező nehézségekről, sportról és célokról.

Csendes ünneplés családi, baráti körben

– Az öné mellett több születésnapot is ünnepeltek a múlt héten. Hogyan kell ezt elképzelni az önök családjában? Hányan jönnek ilyenkor össze?

– Csendesen ünnepeltünk. Hétfőn és kedden is elmentünk ebédelni, vasárnap viszont már egy nagyobb, közös családi ünneplést tartottunk.

– Nehéz összehozni a családot?

– Az én családom eléggé szét van szóródva. Több családom is van, ha fogalmazhatok így. A nővérem Kanadában, az unokahúgom és a sógornőm Németországban él, itthon már csak egy unokaöcsém van a családból, viszont így is vannak hozzám közel álló emberek, akikre fogadott családomként tekintek.

– Szívesen ünnepli a saját születésnapját?

– Most már nem szívesen. Magas szám ez a 83, tulajdonképpen örülök, hogy még vagyunk.

Egerváry Márta napjainkban

Könnyek a vízben

– Vészterhes korban nőtt fel, hiszen 1943-ban, a második világháború idején született, de utána is nehéz idők jöttek. Ha visszagondol a korai gyermekkorára, akkoriban milyenek voltak a születésnapok, a családi ünnepek?

– A családunk összetartó volt, édesapám, később a két testvérem jelentette az összetartó erőt, mindig megünnepeltük ezeket az alkalmakat.

– Édesanyja révén nemesi családban nőtt fel. Ez milyen hatással volt a gyermekkorára?

– Rossz hatással, mármint a külvilágot értve, mert emiatt nehezen tudtam előre jutni. Ha nem úszom, akkor a származásom miatt valószínűleg nem tudom elvégezni az egyetemet.

– Fiatalon elveszítette az édesanyját. Ez mennyiben határozta meg az élete további alakulását?

– Nem volt könnyű… Gyakorlatilag összefogással, illetve hihetetlen akarattal tudtam csak elérni a céljaimat azok után. Nem voltam 16 éves, amikor meghalt. Azért is tett jót nekem az úszás, mert ott lehetett sírni az edzések alatt a vízben.

Úszás, diploma, hűség

– Édesapja és egyik testvére is orvos volt. Ennek fényében nem is lehetett kérdés, hogy ön is az lesz?

– Olyannyira nem, hogy amikor azt mondtam édesapámnak, hogy vegyészmérnök szeretnék lenni, akkor közölte velem, hogy orvos lesz belőled, mert akármi van a világban, abból még mindig meg lehet élni. Úgyhogy nem is volt tulajdonképpen más választásom. 1961-ben érettségiztem, akkor azt mondták, hogy soha nem lehet diplomám a származásom miatt, hiába tanultam jól. 1962-ben felvettek, de nem mentem át az OSC-be, ami kötelező lett volna, mert Bakó Jenő elvállalta az OSC-sek edzését, ezért maradhattam a Fradiban. Így viszont amikor végeztem, néhány hónapig nem volt állásom.

– Diplomáját a harmadik, 1968-as, mexikóvárosi olimpia előtt vette át. Abban a korban mennyire számított kuriózumnak, hogy valaki egyszerre jeleskedett a sportban és a tanulmányaiban is?

– Pontosan egy nappal az utazás előtt vettem át a diplomámat. Az úszók közül elég sokan jártunk egyetemre. Orvosira Frank Mari járt még és Gulyás Ákos, de Marit rögtön fölvették, neki nem volt származási problémája. Ő előttem végzett egy évvel, így már nem volt kint a mexikói játékokon. Az az olimpia nekem már ráadás volt. Mindig azt mondtam, hogy szeretnék úgy elindulni, hogy doktori cím van a nevem előtt.

– Hogyan lett úszó? Mi volt az a pont, amikor eldőlt?

– Apukámnak volt egy kardiológus ismerőse, egy barátja, aki megvizsgált engem, és azt mondta, hogy egy kicsit nagyobb a szíve a gyereknek, úsznia kéne. Addigra már tudtam úszni, édesanyám a Dunában tanított meg. Magamtól lejártam a Császárba – ez ‘52-ben, kilencéves koromban volt –, és ellestem, a többiek hogyan úsznak. Akkor Hunyadfi István volt az edző, látta, hogy jó a vízfekvésem, meg hogy szorgalmas vagyok, tanulgatok, és megkérdezte, nincs-e kedvem úszni. Így kerültem oda.

Már fiatalon eldőlt, hogy úszó lesz

– A Ferencvárost 1956-től 1969-ig erősítette. Miként lett az FTC sportolója?

– 1956. november 1-jén újjáalakult a Fradi. Akkor mi, lányok kint voltunk a Fradi-pályán, csak nem értettük, hogy miért sír mindenki. Onnantól a klub kötelékében voltam, egészen 1968 novemberéig. Miután hazajöttünk Mexikóból, az olimpiáról, még egy kötelező versenyen úsztam, de utána abbahagytam, mert nem tette lehetővé a szakmám, hogy tovább ússzak.

– Milyen volt a magyar úszósport légköre a hatvanas években? Mennyire volt megbecsült dolog 1962-ben egy Európa-bajnoki érem?

– Kaptam 600 forintot év végén, ami egy évre szóló jutalom volt, az volt a díjam. Abban az időben a Fradi vezetőségébe, illetve elnökségébe nem mindig igazi fradisták kerültek. Talán egyszer egy évben találkoztunk velük, hiszen mi a Margitszigeten készültünk. Ami most van, az az időszak ehhez képest inkább kőkorszak volt. Megbecsülés nem volt sok. Mi sportszeretetből csináltuk, más világ volt.

– Az Eb-bronz évében, 1962-ben első úszóként lett az év sportolója. Számított az elismerésre?

– Egyáltalán nem. Nagy meglepetés volt.

– Amikor önt díjazták, szerényebb körülmények között ünnepelték meg az év legjobbjait. Milyen érzés látni ehhez képest a jelenkor csillogó gáláit?

– A Kisstadionban volt egy ünnepség, és kész. Felálltunk a dobogóra, azzal befejeződött minden. Nem volt olyan nagy ünnepség, összejövetel, mint a mostani érában. A mai eseményeket mindig megnézem a tévében, és a megfelelő embereknek drukkolok is. Sok sportversenyt is követek.

– A Ferencvárosnál töltött évek során hányszor próbálták meg más klubhoz elcsábítani? Miért maradt mégis a Fradiban?

– Eszembe sem jutott váltani. Az edzőm, Bakó Jenő 1956-tól végig ott volt, ám 1968-ban csúnya szóval élve „megfúrták” a Fradiban, ezért átment a Dózsába. Ekkoriban azon gondolkodtam, hogy folytatom a sportot munka mellett is, de legalább váltóban elindulok a versenyeken, ám miután Jenő eligazolt, nem engedték meg, hogy vele készüljek tovább. Akkor mondtam ki, hogy befejeztem.

Nincs hiányérzet, csak büszkeség

– Összesen 41 magyar bajnoki címet nyert, öt különböző versenyszámban tartott hosszabb-rövidebb ideig országos csúcsot, 50 méter mellen ön volt az első hivatalos magyar rekorder, hét Universiade-győzelme, valamint egy Európa-bajnoki bronzérme is van. Mire a legbüszkébb?

– Az én időmben még nem 29-30 szám volt az úszásban, gyorson például csak a 100, a 400 és az 1500 méter. Mellen volt 200 méter, vegyesen 1967-ben hozták be a 200 métert, előtte csak 400 volt, tehát sokkal kevesebb számban versenyeztünk, és még világbajnokságot sem rendeztek. Az első vb 1973-ban, Belgrádban volt, de akkor már nem voltam aktív. Az én pályafutásom alatt még kézzel mérték az időt. Az 1962-es Európa-bajnokság előtt volt egy magyar bajnokság, ahol egyetlen tizeddel maradtam el az Európa-rekordtól. Az Eb-n ugyan a holland meg az angol versenyző megelőzött, de három másodperccel az Európa-csúcson belül úsztam én is. Ezek nagy eredmények voltak, erre büszke vagyok.

– Három olimpián vett részt, az 1960-ban Rómában, a 4x100-as váltóval elért hatodik helye a legjobb eredménye. Van hiányérzete amiatt, hogy nem nyert érmet?

– Nem, nincsen. Ne felejtsük el, hogy abban az időben nem ketten indulhattak egy nemzet képviseletében, hanem hárman. Tokióban, a 400 vegyes döntőjében – ahol nyolcadik helyezett voltam – például három amerikai volt a dobogón. Más volt a gyermek fekvése. Amire büszke voltam, hogy 400 vegyesen az NDK-sok sosem vertek meg, amíg úsztam.

Emlék a múltból

– Milyen életreszóló útravalót tudott magával vinni az uszodából? Volt, amit később, orvosként is tudott kamatoztatni?

– A kitartás, a harc, amit továbbvittem, de hát eleve kos vagyok. Gyerekkoromban is nagyon sok mindenre megtanítottak a szüleim meg a testvéreim, így természetes volt ez a hozzáállás. Egészen 77 éves korom utánig dolgoztam például annak ellenére is, hogy közben volt egy-két problémám egészségileg is. Természetes volt – ez a mai napig is így van –, hogy azt próbálom végigcsinálni, amit elképzelek magamnak, csak manapság már lassabban megy. Az nagyon nehéz, hogy nincs az embernek ennyi idős korában annyi fizikai ereje. Gondolkodásban még megvan, de fizikálisan már sokszor hiányzik az erőm. Volt egy nagyon kemény betegségem ezelőtt 22 évvel, úgyhogy nincs okom panaszra, tulajdonképpen örülhetek, hogy még egyszer elkezdhettem az életemet.

– Ha visszatekint a pályafutására, ön szerint minek köszönheti a sikereit?

– Az természetes volt, hogy csinálom. Egyszer, még ifi koromban, amikor nem sikerült egy verseny, azt mondtam édesapámnak, hogy abbahagyom. Erre ő azt felelte, hogy rendben, hagyd abba! Másnap reggel azért is újrakezdtem! Ez a hozzáállásom megvolt mindig. A mai világban már a nálam idősebbek is úsznak még, a mi időnkben hátráltató tényező volt, hogy nem szerepelt a kiegészítő sportágak között a nyújtás, lazítás. Emiatt elég kötötté vált az izomzata az embernek. Nem tudom, hogy mi lett volna, ha, mert ezt nem mondjuk az életben. Méterben nagyon sokat úsztunk, de tény, hogy egészen másképp edzenek a maiak.

– Szeniorként is éveken át úszott még. Miként emlékszik vissza azokra az évekre?

– Egészen pontosan 1988 és 2000 között tartott ez az időszak. Jó szívvel emlékszem vissza erre, bejártuk a világot, és sokat nyertünk is. Voltunk Kanadában, az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Új-Zélandon, nyertünk olimpiát, vb-t, Eb-t… Egy nagyon összetartó társaság voltunk, a legtöbben a Fradiból, Csikány József vezetésével utaztunk.

– Érdekes lenne összeadva látni az ön által teljesített úszómennyiséget. Vajon hányszor kerülte körbe a világot a medencében?

– Biztosan sokszor, de pontosan nem tudom, hogy hányszor. Télen 10-15 kilométert úsztunk naponta, és mellette ott volt a tornatermi edzés is. Mindig azon gondolkozom, hogy hogyan csináltam végig emellett a tanulást. Az edzőm sokszor akár délben is lejött velem edzeni, ha úgy alakult a beosztásom, ezért nagyon sokat köszönhetek neki. Egészen a haláláig megmaradt köztünk a jó kapcsolat.

Legyen rend és béke, ez a legfontosabb

– Hogyan éli az életét napjainkban?

– Nagyjából egy éve többet pihenek, de ellátom magam. A hétköznapokban segítek a két fogadott családomnak, tehát nem vagyok egyedül. A szakmát abbahagytam 2020 végén, ennek ellenére a volt kollégákkal tartom a kapcsolatot, csak már nem dolgozom. Sportolnom nem lehet, nem is csak a ketyegőm miatt, hanem azért sem,mert vannak izületi fájdalmaim. A sport kicsit megkoptatott, hogy finoman fogalmazzak.

– Elmondta, hogy több sportág eseményeit is követi. Melyik a kedvence?

– Az természetes, hogy sportot nézek. Ha olimpia van, akkor nagyjából megszűnök a hátországomnak. Figyelem az úszást, a vízilabdát, a kézilabdát, a tornát, még az öttusázókat is, nagyon szeretem a kézilabdás lányokat, drukkolok nekik, naprakész vagyok az eredményekből. Emellett sokat olvasgatok, keresztrejtvényt fejtek, pasziánszozok – a kártyajátékot még édesanyámtól tanultam meg –, és hát van mindig a környezetemben valaki, most például egy 9 éves kislány, aki a pótunokám, őt tanítgatom. Nyugiban, békében elvagyok. A régi úszótársaim közül is tartom egy-kettővel a kapcsolatot.

– Betöltötte a 83. életévét. Milyen célokat tűzött még ki maga elé?

– Arra kérem a Jóistent, hogy ne legyen rosszabb az egészségügyi állapotom, és az agyam maradjon még meg, amíg vagyok. Legyen rend és béke körülöttem, meg az ország körül, ez a legfontosabb. Nagyobb terveim már nincsenek. Sose legyen rosszabb.

Hatos Szabolcs