Klubunk vívó szakosztályának versenyzője 2025-ben óriási eredményt ért el, hiszen Kamuti Jenő 1973-as vb-ezüstje után 52 évvel állhatott ismét egyéniben magyar tőröző világbajnoki dobogón. Ezt a teljesítményt sikerült még egy csapat bronzzal is megkoronázni Tbilisziben. Fiatal sportolónk a világkupákon is remekelt, és most, hogy az utánpótlásban töltött éveket az Albert Alapítvány díjával a zsebében végleg maga mögött hagyja, adta magát, hogy interjú készüljön vele. Saját bevallása szerint ódzkodik az ilyen szituációktól, és vannak olyan tulajdonságai, amelyeket csapattársai is csak egy idő után szoktak meg, Szemes Gergő mégsem egy furcsa különc. Ismerjék meg kicsit közelebbről ezt a mindig higgadt, céltudatos fiatalembert, akit a szerencsés véletlen terelt a vívópást közelébe, imádja az NBA-t, és jobban vív akkor, ha másokért is kell harcolnia.

– Nem régiben még a Ferencváros legsikeresebb utánpótláskorú sportolói között vehetted át az Albert Alapítvány elismerését, de ezzel a díjjal tulajdonképpen végleg magad mögött is hagytad a korosztályos versenyeket.

– Február elején töltöttem be a 23-at, úgyhogy talán még indulhatnék az U23-ban, de valóban nem sok pénzt tennék rá, hogy idén tényleg el is fogok indulni a korosztályban. Abból a csapatból, amelyikkel az U23-as versenyekre jártunk, ketten már kiöregedtek, a négyből hárman már felnőtt válogatottak vagyunk. Ráadásul lesz egy mandulaműtétem is, szóval aligha fogjuk ezt az U23-as Eb-t erőltetni. Jöhet a generációváltás, jöhetnek a fiatalok.

– Mondja ezt egy 23 éves fiatalember. Bár igaz, hogy te már a felnőtt mezőnyben sem számítasz kezdőnek, akár az itthoni, akár a nemzetközi versenyeket nézzük.

– Ha jól számolom, akkor az idei már a negyedik Európa-bajnokságom lesz a felnőttek között. Az U23-as versenyeken is már négy-öt éve vívok. Hivatalosan ez a harmadik felnőtt szezonom. De már az előző kettőt is végig a felnőttek között teljesítettem.

– Mennyire megszokott dolog az átjárás az U23-as korosztály és a felnőtt mezőny között?

– Egyáltalán nem szokatlan. Az U23-ban azok szoktak általában elindulni, akik a juniorból már kiöregedtek, de a felnőtt mezőnyhöz még nem elég erősek, nem elég jók. Főleg az olyan nagy vívónemzeteknél jellemző ez, mint az olasz vagy a francia, ahol nagyon nehéz a felnőtt válogatott közelébe kerülni.

MÉG JÓ, HOGY NEM MENT A FOCI

– Mondhatjuk, hogy szinte véletlenül lettél vívó?

– Inkább szerencsének mondanám, mint véletlennek. Pont abbahagytam a focit, és éppen nem sportoltam semmit. De valamikor szeptemberben Kunszentmiklóson, ahol akkor laktam, volt egy toborzó, amire valahogy odakeveredtem. Hat-hét évesen szerettem fakardozni a kertben, és gondoltam, itt is van fegyver, biztos jó buli lesz. Oda mentem és megtetszett.

– A foci hogy ment?

– Nagyon rosszul (nevet). Nem igazán sikerült labdaérzéket örökölnöm. Annyira nem is szerettem… Most, ha focizgatunk, nincs vele bajom, szívesen játszom. De ahova annak idején focizni jártam, ott szinte mindenki négy öt évvel idősebb volt nálam, én voltam a legkisebb, volt, hogy teljes erőből fejbe rúgtak labdával, mondhatni, nem éreztem magam valami komfortosan…

– Milyen volt a vívóélet Kunszentmiklóson, ahol megismerkedtél a sportággal?

– Egy fél évvel az előtt alakult meg a szakosztály, hogy oda kerültem. Heten-nyolcan voltak már ott, de a többség azt a bizonyos szeptember közepi toborzót követően csatlakozott. Azt hiszem, akkor voltunk a legtöbben, tizenöten, huszan. Aztán elkezdett apadni a létszám, körülbelül tízen maradtunk, de közülük is hárman-négyen feljöttek a Fradiba, és szépen lassan elfogytunk.

– Te sem sokáig maradtál Kunszentmiklóson.

– A nyolcadik osztályt még ott végeztem el, a következő évet már Pesten kezdtem gimnáziumban, a vívást pedig 2017-től itt folytattam a Ferencvárosban.

– Miért pont a Fradira esett a választásod? Több olyan klub is van a fővárosban, ahol patinás vívószakosztály működik.

– A nevelőedzőm, Szabó István akkor már Csepelen lakott. A lánya talán egy évvel előttem jött fel Pestre, szintén ide, a Fradihoz. Megbeszéltem velük, hogy ide jönnék én is, nem kell edzőt váltanom, folytathatnánk együtt a közös munkát.

– Nagyon korán kiderült, hogy a korosztályod legtehetségesebb vívói közé tartozol. Ezt hogy dolgoztad fel magadban?

– Az az igazság, hogy ez éveken át elég komoly nyomásként nehezedett rám. Folyamatosan megfelelési kényszerem volt, minden Eb-re vébére rástresszeltem, hogy nekem most bizonyítanom kell, és persze, hogy nem sikerült. Aztán amikor utolsó éves lettem az U17-es kadett korosztályban, akkor végre sikerült az egész szezonban magabiztosan vívnom, ami megadta a magabiztosságot az Eb-re. Végre nem izgultam el, és sikerült is megnyernem.

– A vívás, mint egyéni sport mennyire áll közel a jellemedhez, az egyéniségedhez?

– Talán nem meglepő, de egészen közel áll. Alapvetően olyan ember vagyok, aki egészen jól el tud lenni egyedül. Edzőtáborban két edzés között gond nélkül el vagyok úgy, hogy órákig nem beszélek senkivel. Ez kezdetben persze furcsa volt a többieknek, de mostanra megszokták, hogy ilyen vagyok. Talán a tenisz lenne, ami még jobban passzolna hozzám, mert az még magányosabb. De szerintem a vívás is tökéletesen kiegészíti a személyiségemet.

– Eközben én egy mosolygós, nyugodt fiatalembert látok magam előtt.

– Igen, egyébként eléggé nyitott vagyok. Nem küldök el senkit, ha oda jön hozzám és beszélgetni akar. De magamtól nem keresem a társaságot. Akiket egy bizonyos idő után megszokok, mint például a csapattársaimat, azokkal jóban leszek, jobban nyitok feléjük, de tény, hogy nem vagyok egy ismerkedős típus.

– Akkor ez az a viselkedés, amit a csapattársaid úgy jellemeztek, hogy „különös a hozzáállásod a sporthoz és az élethez”. Egy példát is hoztak rá: előfordul, hogy számodra annyi a bemelegítés, hogy párszor végig sétálsz a páston.

– Igen, igen, valóban előfordul (nevet). Vannak furcsa szokásaim, amiket nem sokan vesznek át az edzőteremben, de a csapattársaim már megszokták, hogy én ezeket így csinálom. Látják, hogy nekem ezek beváltak, így inkább rám hagyják, és elfogadnak olyannak, amilyen vagyok. Nekem ezek a dolgok egyébként ösztönösen jönnek, nincs benne semmi megjátszás, nem erőltetek semmit. Ahogy jónak látom, úgy cselekszem.

– A páston is ilyen vagy? A vívásban azért nem ritka, hogy a felek megpróbálják kizökkenteni a másikat a ritmusból.

– Engem ezek nem szoktak megzavarni. Őszintén, nem nagyon szoktam foglalkozni az ellenféllel, meg nem is ezek zavarnak a legjobban. Vannak, akik sokkal jobban örülnek egy-egy tusnak, kiabálnak a találat után, szerintem az rosszabb. Én egyáltalán nem vagyok ilyen, nagyon ritkán kiabálok a páston, évente ha egyszer-kétszer előfordul ilyen pillanat. De annak akkor van is oka. Ha kiabálok, az azt jelenti, hogy Eb-, vb-érmet nyertem, vagy világkupán értem el nagyon jó eredményt. Bár mostanában már akkor sem… Nekem ez valahogy nem karakterazonos, nem is jön belőlem természetesen. Leginkább az tud kizökkenteni, amikor nem értek egyet a zsűrivel. Mondjuk, úgy érzem, hogy én adtam a találatot, kikérem a videót, és akkor sem a javamra döntenek, azt nehezebben viselem. De ezen kívül szerintem elég higgadt tudok maradni a páston.

– Az, hogy sisak takarja az arcod, ugyancsak passzol hozzád?

– Akik fekete rácsos sisakban vívnak, azoknak azért viszonylag jól látszik az arcuk. De annyiban igazad van, hogy mondjuk egy éles helyzetben olyan történik, aminek nem örülünk és káromkodunk egyet, akkor azt kevésbé lehet leolvasni az arcunkról, mint egy focista, egy kosaras vagy egy vízlabdázó esetében.

– Miért pont a tőrvívásnál kötöttél ki?

– Erre banálisan egyszerű a válasz: amikor elkezdtem vívni, nem volt választék, csak tőr volt. Egyébként pont mostanában beszélgettünk arról, hogy igazából nem a fegyver határozza meg, ki mit választ, inkább az, hogy mindenki oda megy vívni, amelyik klub, terem a legközelebb van hozzá. Aztán az első edző, aki megszólítja a szülőt azzal, hogy jöjjön a gyerek vívni, el is dönti, melyik fegyvernemnél köt ki. Amit az edző oktat, azt fogja csinálni ő is. Tulajdonképpen nincs választás, hogy kardozó, tőröző vagy párbajtőröző lesz-e valakiből. Ahol több fegyvernem van, ott az elején még át lehet menni egyikből a másikba, de ez is inkább csak a tőr-párbajtőr viszonylatban igaz. Ezt a kettőt lehet kezdetben együtt is csinálni, de én soha nem akartam váltani.

– Kicsit hálátlan fegyvernem a tőr, hiszen eredményekben is elmarad a kardozóktól és a párbajtőrözőktől, illetve kevesebb figyelem is esik a tőrözőkre.

– Én kimondottan örülök, hogy ez így van. Nem vagyok egy a médiaszemélyiség, nem nagyon szoktam a közösségi médiában posztolni, az interjúk előtt is folyton izgulok, főleg, ha kamera is van a közelben. Sokkal jobban izgulok, mint bármilyen téthelyzetben. Szóval én kifejezetten örülök, hogy ha kevésbé foglalkoznak velünk. Az utóbbi években egyébként egyre jobban kezdünk felzárkózni, és most már a szövetségtől elkezdve mindenhol azt látjuk, érezzük, hogy minket is egyenlő félként kezelnek, ugyanúgy, mint a párbajtőrt és a kardot.

IRÁNY AZ OLIMPIA

– Egy 2019 végén készült interjúban már a tokiói szereplés lehetősége is szóba került, de az akkor még nagyon korai volt. A párizsi olimpia viszont már reális célnak tűnt.

– Igen, a párizsi szereplés kivívására már komolyan ráfeküdtünk, de sajnos a csapatkvalifikáció esetében nagyon korán kiderült, hogy ha csak nem csinálnunk valami bravúrt, akkor az nem fog sikerülni. Nem is lett meg a bravúr, mert az akkoriban összeálló csapatunk még nagyon rutintalan volt. Még most sem mondhatjuk, hogy a legrutinosabbak vagyunk, de azért már nagyon sokat fejlődtünk. Ami az egyénit illeti, szerintem még nem voltam kész arra, hogy kijussak egy olimpiára.

– Los Angeles viszont már valóban célba vehető. 2025-ben egyéni vb-bronzérmet nyertél és a csapat is dobogóra állhatott. Hogy látod az esélyeket?

– Ezt a lehetőséget valóban egy abszolút reális célként fogjuk fel! Az elsődleges célunk, hogy csapatban kvalifikáljuk magunkat. Idén már volt csapatban világkupaérmünk, tavaly a vb-bronz, előtte az Eb-n is érmesek voltunk (2024-ben Baselben ezüstérmes lett a csapat – a szerk.), idén eddig minden világkupán a legjobb nyolc között végeztünk, és mindig csak egy hajszál választott el minket a legjobb négytől. Szóval gőzerővel azon vagyunk, hogy kvalifikálni tudjuk magunkat a 2028-as olimpiára. Még úgy is, hogy a kvalifikációs rendszer nem az európai csapatoknak kedvez. A világranglista első négy helyezettje fixen kvótát kap, azon kívül pedig kontinensenként csak egy csapat jut ki. Vagyis a kvalifikációs sorozat végén a top 5-ben kell lennünk, ami nagyon nehéz feladat.

– Szeretsz csapatban vívni?

– Lehet, hogy meglepő, de szerintem inkább csapatember vagyok, mint egyéni vívó. A többiek is azt mondják, hogy amikor csapatban kell vívni, olyankor összeszedettebb vagyok, mint egyéniben. Azt szokták mondani, ha mindig úgy vívnék egyéniben, mint a csapatban szoktam, akkor sokkal több érmem lehetne. Próbálok rajta dolgozni, hogy mentálisan ugyanúgy fel tudjam magam pörgetni az egyénire, mint a csapatra. Azt vettük észre, hogy sokkal jobban tudok olyankor dolgozni, amikor mások terhe is rajtam van, mint amikor csak magamért vívok. Egyéniben hajlamos vagyok ellazázni a dolgokat, de, ha másokért is vívok, akkor sokkal fókuszáltabb vagyok. Úgyhogy most az a cél, hogy ezt a fókuszáltságot az egyénire is át tudjam vinni.

ABDUL JABBAR A PÁSTON

– Szemüvegben vívsz?

– Igen. Annyira rossz a szemem, hogy nem tudom megtenni azt, hogy ne legyen rajtam a szemüveg. Vagy szemüveg, vagy műtét. A kontaktlencsétől félek, képtelen vagyok a szemembe nyúlkálni, úgyhogy inkább maradok a szemüvegnél.

– Mondhatjuk, hogy te vagy vívás Kareem Abdul-Jabbarja? Óriási NBA-drukker hírében állsz.

– Igen, tényleg fanatikus NBA-rajongó vagyok. Az Oklahoma City Thunder a kedvenc csapatom, ami most pont aktuális is. Ők a tavalyi bajnokok, és idén is ott vannak az esélyesek között, szóval pont jókor jött a szurkolás. 2013-14 óta követem a ligát, a bátyáimmal kezdtünk el online játszani. Elkezdtünk csapatokat választani, ők már kiválasztottak egy-egy csapatot, nekem maradt kettő, ami szimpatikus volt: az Indiana Pacers és az OKC. Végül Russell Westbrook miatt az utóbbit választottam. Westbrookkal jó nagyokat lehetett zsákolni a betörések után. Tavaly előtt, amikor Washingtonban voltunk, eljutottam egy NBA-meccsre is, a Wizards a Boston Celticset fogadta. Még úgy is hatalmas élmény volt, hogy a két csapat nem volt egy súlycsoportban, így a Celtics sztárjai nem sokat játszottak, de azért Jayson Tatumot láthattam pár percig. Izgalom nem sok volt, óriási triplaparádét hozott a meccs, de így is felejthetetlen élmény maradt.

– Szakedzőire jársz a Testnevelési Egyetemen. Mennyire foglalkoztat komolyan az edzőség gondolata?

– Jelenleg ez még nem komoly, de, ha mondjuk tíz év múlva abbahagyom a vívást, akkor lehet, hogy elgondolkozom rajta, hogy szeretnék-e edző lenni. Sokat kell még fejlesztenem a személyiségemen, hogy kompatibilis legyen a gyerekekkel, mert jelenleg még nem érzem úgy, hogy képes lennék velük foglalkozni.