Kásás Zoltán csaknem húsz évig játszott a Ferencvárosban, és ha ő maga talán el is utasítaná a titulust, a klub legendájává vált. A bajnoki címek és a Magyar Kupa-trófeák mellé nyert Kupagyőztesek Európa Kupáját zöld-fehérben. Válogatottként állhatott Európa- és világbajnoki dobogó tetején, nyert olimpiai ezüstérmet. Edzőként, szakvezetőként dolgozott a Fradinál és a válogatottnál, részt vett nem kevesebb, mint hat olimpián. Nyolcvanadik születésnapján idéztük fel, mi minden történt a medencében és a parton a mögötte lévő hihetetlenül sűrű évtizedekben.

– Az elmúlt hét végén a Ferencváros vízilabdacsapat sorozatban kilencedszer nyerte meg a Magyar Kupát. Látta a döntőt?

– Igen, sajnos csak tévén, nem tudtam feljönni vidékről. Érdekes meccs volt, volt egy szakasza, amikor úgy látszott, hogy a Vasasnak lehet keresnivalója, de aztán a Fradi nem hagyott kétséget afelől, hogy jelen pillanatban melyik a jobb csapat. Gratulálok Nyéki Balázsnak, és a fiúknak!

– A Ferencvárosnak ez volt a huszonhatodik hazai kupagyőzelme, s ahhoz, hogy ez összejöjjön, szükség volt arra a hatra is, amit Kásás Zoltánnal nyertek a zöld-fehérek. Ezeknek a trófeáknak a megszerzéséhez az Alföld közepéről kellett eljutni a budapesti uszodákig. Hogyan vezetett az út Alpárról a Margitszigetig?

– Az úszással már nagyon kis gyerekként megismerkedtem. Mert bár az Alföld valóban nem arról híres, hogy a vizes sportok fellegvára lenne, de a szülőfalum, Alpár egy Tisza-holtág partján fekszik. Így azután a többi parasztgyerekkel együtt vadul gyakoroltam a kutyaúszást a holt Tiszában. Édesanyám azonban a munkája révén felkerült Budapestre, és én természetesen vele tartottam. Innentől egy kicsit kétlaki élet kezdődött, a hétköznapok Pesten zajlottak, de az iskolai szünetekben, főleg nyáron, Alpár volt a bázis, a nagyszüleimnél töltöttem feledhetetlen időket. Ebből a kétlakiságból adódóan aztán kialakult az a helyzet, hogy vidéken pesti bugris voltam, a fővárosban falusi suttyó. De igazi konfliktust ez valójában soha nem jelentett, inkább amolyan jópofaság volt.

– Hogyan lett a kutyaúszásból szabályos kartempó?

– Ezt elsősorban Técsőy Henriknek köszönhetem, ő vett észre engem a margitszigeti uszodában. Valójában a mai napig sem tudom, hogy mi látott meg bennem, mert az a mozgás még sokkal jobban emlékeztetett az alpári kutyaúszásra, mint egy klasszikus kartempóra. A mester az akkor Budapesti Dózsa névre hallgató egyesület edzője volt, ott kezdtem az úszást. És folytattam egészen addig, amíg édesanyám rosszallóan rám nem pirított, hogy fiacskám, az úszás természetesen rendben van, no de a Dózsában… Így lettem ferencvárosi, hivatalosan két évtizedig, legbelül persze, amíg csak élek. A Fradiban úszóként Gerendás Lászlónál, Gerendás György édesapjánál edzettem. Két év után viszont vasárnaponként a vízilabdacsapat tréningjeit kezdtem látogatni, ahol egy másik legenda legendás édesapja, Kárpáti György apukája irányította az edzéseket.

Az ifibajnokság száz méteres döntőjébe be tudtam magam verekedni, de az ott elért hetedik hely nem azt sejtette, hogy nagy úszó válik belőlem. Fokozatosan átnyergeltem a vízilabdára. Hogy őszinte legyek, az úszást rendkívül gyötrelmes, kemény sportágnak tartottam.

– A vízilabda sem kimondottan az angolkisasszonyok vasárnapi időtöltése.

– Kemény, persze, de egészen más szempontból. Amikor ütnek-vágnak a vízben, és te szinte segélykérőn kinézel a bíróra, aki ügyet sem vet rád, sok mindenre rájössz. Például arra, hogy a saját problémáidat magadnak kell megoldanod, nem számíthatsz külső segítségre. Ez pedig sokkal többre megtanít, mint a vízilabda. Nem akarok nagy szavakat használni, de valóban az életre nevel. Közben meg azért játszani is lehet – ha engedik.

– Gyerekként más sportág szóba sem jött?

– Dehogynem! Az Eötvös gimnáziumba jártam, ahol remek kosárlabdacsapat jött össze. Állandó játékosa voltam én is, és meg is nyertük az országos középiskolai bajnokságot. Szóval labdával a parkettán sem voltam ügyetlen, de azért az igazi közeg a víz maradt. Nemcsak megragadtam a pólónál, de nagyon jól is éreztem magam a Ferencvárosban. Hatvanötben már ifi bajnoknak mondhattam magam olyan csapattársakkal például, mint a későbbi korszakos center a Szívós Pista, a Szívós dinasztia középső tagja. Lehetett bennünk fantázia, mert hamarosan a nagycsapatban találtuk magunkat.

Ahol az ember nem tudott úgy vízbe ugrani, hogy ne egy világszár mellett csobbanjon. Gyarmati Dezső, Bolvári Antal, Felkai László, Ambrus Miklós, Kárpáti György – többszörös olimpiai bajnokok. Lehetett tőlük tanulni. A Fradival bajnok lehettem, Magyar Kupa-győztes, KEK-győztes, nélkülük, az ő „iskolájuk” nélkül ez biztos nem jöhetett volna össze.

– Milyen volt ez az elképesztő közeg? Mert például Tichy Lajos mesélte mindig, hogy fiatal labdarúgóként még arra is engedélyt kellett kérnie Puskáséktól, ha passzolni akart.

– Szerencsére a Fradiban a pólós sztárokra ez nem volt jellemző. Gyarmati Dezső a következő szezonban már edzőként irányított minket, de a többiek is nagyon segítőkészek voltak, nagyon megkönnyítette a beilleszkedést, a fejlődést. De ha már Puskás szóba jött, nekem speciel – mint persze a legtöbb embernek, aki kapcsolatba került vele – kellemes emlékeim vannak. Amikor Belgrádban a világbajnoki döntőt játszottuk, direkt odautazott, hogy szurkolhasson a magyaroknak. Van is vele egy közös fotóm.

– Addig a történelmi döntőig azonban történt még egy s más.

– Először is be kellett kerülni a válogatottba. Ez is elég hamar sikerült, hatvanhatban egy másik pólós óriás, Markovits Kálmán hívott meg a válogatottba. A mexikói olimpiára még nem jutottam ki, de négy évvel később, hetvenkettőben Münchenben már alapembernek számítottam. A válogatott pedig az aranyérem egyik esélyesének számított, és igazán kevésen múlt, hogy „csak” ezüst lett belőle. Pedig egyetlen vereséget sem szenvedtünk. A bökkenő annyi volt, hogy miközben a szovjetek hibátlan teljesítménnyel jutottak el a helyosztókig, mi döntetlent játszottunk a nyugatnémetekkel. Abban a lebonyolítási rendszerben nem elődöntőt és döntőt játszottak, hanem körmérkőzéseket rendeztek. A szovjetek tehát pontelőnyben voltak ellenünk, azaz nekünk mindenképpen győznünk kellett volna ellenük. Vezettünk is három egyre, de végül ellenfelünknek sikerült az egyenlítés, ők lettek az olimpiai bajnokok.

– Amit Ön végül egy még olyan fantasztikus pályafutás végén sem mondhatott el magáról. Nagy a hiányérzet emiatt?

– Kezdeném a végéről. Sokkal boldogabb ember vagyok azzal, hogy én nem lettem olimpiai bajnok, a fiam Kásás Tamás viszont igen, mintha ez fordítva történt volna.

Azután a bizonyos három-három után persze még sokáig ettük magunkat, senki nem szívesen veszít el egy olimpiai aranyat. Az idő azonban szinte mindent begyógyít. Főleg, ha közben sikereket is hoz. Csodás dolog, hogy Európa-bajnok lehettem, a világbajnoki címről nem is beszélve. Aminek plusz pikantériája volt, hogy hetvenháromban ugyanolyan körmérkőzéses rendszerben játszottunk, mint előtte az olimpián, ugyanúgy szembekerültünk a szovjetekkel, de az eredmény már más lett: öt-négyre győztünk, világbajnokok lettünk. Méghozzá egy történelmi vébén, hiszen a sportág történetében ez volt az első. Magyar férficsapat addig nem nyert semmilyen sportágban sem világbajnokságot. Persze azt nem állíthatom, hogy mindez kárpótlást jelenthet az olimpiai arany hiányáért, de más hiányérzetem igazán nem lehet.

– Sőt, ami az aranyakat illeti, hazai szempontból kuriózumnak számít, hogy nemcsak az első osztályban akaszthattak aranyat a nyakába. Hogy történt mindez?

– A játékoskarrierem legsikeresebb korszakát jelentette a hetvenes évek eleje. A montreali olimpiára készülve még ott voltam a keretben, de Kanadába már nem jutottam ki. Még egy évet levezettem a Fradiban, amikor kaptam egy anyagilag nagyon kedvező ajánlatot Tatabányáról. Meghoztam a döntést: elmegyek játszani a másodosztályba.

– Bányász lett? Lévén akkoriban még profi sportkarrier itthon nem létezett, legalább papíron állásban kellett lennie minden sportolónak.

– Valóban, a bánya alkalmazottja lettem, de adminisztratív munkakörben. Viszont nem jár messze a teljes igazságtól, volt, hogy le kellett menni a tárnába. Rendesen beöltözve, teljes bányászfelszereléssel. Szenet azért nem kellett fejtenem, de a lenti viszonyokkal azért meg kellett ismerkednem. Talán egy szekrény mélyén még most is megvannak ezek a darabok valahol. A bányászok ugye úgy köszönnek, hogy szerencse fel, az azonban nem szerencse kérdése volt, hogy a Tatabányával megnyertük a bajnokságot. Nagyon jó csapat jött össze, több volt NB I-es pólós is játszott az együttesben, én meg amolyan játékosedzőként is működtem, noha hivatalosan nem én voltam kinevezett tréner. Így lettem igazi kuriózum a magyar póló társadalomban, hogy nekem van első- és másodosztályú bajnoki aranyérmem is. A bajnoki cím után játékosan még meg is feddtek a vezetőségből, hogy most mit csináljanak, nem voltak arra felkészülve, hogy bajnokok lesznek, és a következő szezonban a legmagasabb szinten kell játszaniuk.

– A nem hivatalos trénerkedés után viszont elindult egy edzői karrier, méghozzá nem is akármilyen.

– Annyira megszerettem az uszodai közeget, hogy az aktív játékosi pályafutásomat befejezve sem akartam elszakadni tőle. Elvégeztem a Testnevelési Főiskola szakedzői szakát, és egy megkeresés nyomán rögtön a „szomszédos” Ausztráliában próbálhattam ki magam. Komoly tapasztalatszerzés volt a medencében és azon kívül is. Hazatérve ismét Tatabánya következett. A nyolcvanas évek végén elvállaltam a férfiválogatott szövetségi kapitányi posztját. A szöuli olimpia azonban nem az elképzelések szerint sikerült, így utána inkább átadtam a helyem. Kipróbálhattam magam Szicíliában, majd következett a Szeged és a Fradi kispadja. Innen Becsejre vezetett az utam, és egy Bajnokok Ligája-győzelemhez. Újra délebbre vettem az irányt, és megint jött egy feledhetetlen siker, az Olympiakosz Pireusszal a Bajnokok Ligája-győzelem, amely után a Szuper Kupát is megnyertük. Utóbbi pikantériája, hogy azt a Vasast utasítottuk magunk mögé, amelynek a következő szezonban az edzője lettem. Többek között a saját fiamnak is tarthattam itt az edzéseket.

– A szédületes edzői karrierben itt álljunk meg egy pillanatra. Igaz, hogy Tamás nem rajongott azért, ha a papa a medenceparton a közelében volt?

– Gyerekként egyáltalán nem. Én ezt egyrészt akceptáltam, másrészt magam is azt akartam, hogy önállóan boldoguljon, ne azért, mert az én fiam. Felnőttként persze már egészen más volt a helyzet. S noha sosem voltam a medenceparton fontoskodó apuka, az Apu becenév mégis rám ragadt. Itt egy kicsit ugranék is az időben, egészen ezerkilencszázkilencvenhétig, amikor is Kemény Dénes mellé kerültem a válogatottba másodedzőnek. Ezzel aktív szerepet vállalhattam három olimpiai aranyérem megszerzésében, viszont csak kétezerháromtól utaztam a csapattal, pont azért, hogy semmilyen külső-belső konfliktust ne okozzon ez az apa-fia felállás Tomival. Az apu megszólításon ez nyilván nem változtatott, és innen ered, hogy végül nemcsak neki, hanem egy egész generációnak én lettem az Apu.

Előbb Kiss Gergely kezdett el így hívni, aztán sorban a többiek, így aztán ez végleg rám ragadt, egy egész generációnak lettem az „Apuja”. A csodás válogatott évek után visszatértem az Alföldre. Hódmezővásárhely és Szeged következett, velük sikerült LEN-Kupát nyerni. Aztán megint egy nagyobb ugrás, Szaúd-Arábia, utána pedig szaktanácsadói pozíció a brit válogatott mellett, amely a londoni olimpiára készült. A játékokon aztán apuból rövid időre ellenfél lett, lévén a magyar válogatottal is találkoztak a sportág feltalálói a játékokon.

– Hallgatva is szinte beleszédül az ember. Hogy viszonyult ezekhez az évekhez a család?

 – A feleségem pontosan úgy, ahogy a mostani mindennapjaimhoz. Igazi társként. Nem mondom, hogy Tamásnak mindig könnyű volt, de azt hiszem, alapvetően ő is inkább profitált abból, hogy sok világot, kultúrát megismert. Ma már csendesebb az élet körülöttem. Két évvel ezelőtt befejeztem a tanítást a Testnevelési Egyetemen is. Élem a nyugdíjasok életét, és ahogy mondtam, a feleségem társ ebben is, nagyokat sétálunk, tevékenykedünk a balatoni hétvégi házunk környékén.

– Uszoda?

– A Balaton nagy rivális, de ezért nem győzi le a Komjádit. Néhány éve napi rendszerességgel leúsztam a kétezer méteres penzumomat. Ezt ugyan megakasztotta némi egészségügyi probléma, és az újrakezdésnél vissza kellett vennem ezer méterre, de haladok, most ezerötszáznál járok. Egy komoly példa lebeg előttem. Jó barátom, Gallov Rezső, aki remek pólós volt, és akit a közönség fantasztikus sportújságíróként, sportvezetőként ismerhet kilencven évesen is fáradhatatlanul rója a hosszokat az uszodában nap mint nap. Van még perspektíva.

– Akkor, ezt a beszélgetést megköszönve, talán maradhatunk abban, hogy a kilencvenedik születésnapján majd megbeszéljük, hogy megy az a kétezer méter.

Nagy Imre

Fotó: MTI/Ridikül