Leimeter Dóra az FTC-Telekom női vízilabdacsapatának egyik legrutinosabb tagja, háromszoros vb-ezüstérmes, olimpiai bronzérmes, Európa-bajnoki ezüst- és bronzérmes. Az OB I-ből hét érme, köztük tavaly óta egy aranya is van már. A Fradival karrierje második Bajnokok Ligája Final Fourjának küszöbén áll, és amondó, ha sikerrel veszik az UVSE elleni negyeddöntőt, akkor már a tavalyi tapasztalatokkal felvértezve, komoly tervekkel vághatnak neki a máltai döntős hétvégének.

- Ha egri vagy szentesi lenne, nem adná magát a kérdés, így viszont fel kell, hogy tegyem: hogy lesz valakiből Monoron vízilabdázó?

- Úgy, hogy én üllői vagyok, és hozzánk legközelebb Monoron volt uszoda, oda jártam úszni. És abban az uszodában alakult egy vízilabdaklub, ahol a fiúkkal együtt kezdtem pólózni. Egy kisváros kis klubja volt a miénk, nem volt egy csapatra való lány, így a fiúkkal együtt játszottunk. Aztán persze kijöttek a különbségek, és több csapattársam is Pestre igazolt a Honvédba, majd kisvártatva én is követtem őket.

- Kis klub volt monori Kölyök Póló Suli, de nem akárki, hanem a kétszeres Európa-bajnok, vb-ezüst- és -bronzérmes Tóth Frank volt az edződ.

- Igen, ő volt a klub egyik alapítója és edzője is.

- Igaz, hogy azért lettél vízilabdázó, mert untad az úszást?

- Igaz (nevet). De, ha a pólósokat megkérdezed, szerintem a nyolcvan százalékuk ugyanezt mondja. Egyrészt nekem személy szerint unalmas volt, és az is igaz, hogy nem voltam jó benne. Vízben lenni viszont szerettem, és miután pont abban az uszodában alakult a pólóklub, ahova a tesómmal jártunk úszni, úgy voltunk vele, hogy kipróbáljuk. És bejött.

- Mindössze 14 éves voltál, amikor a Honvéd játékosaként már a felnőtt OB I-ben debütáltál. Nem korai egy alig kamasz lányt „bedobni” a felnőttek közé?

- Ma már valóban jobban figyelnek arra, hogy ilyen fiatalon ne kelljen felnőttek között játszani. Viszont a Honvédnál az volt a helyzet, hogy pont akkor ment le egy váltás, amikor oda kerültem. Több rutinos, meghatározó játékos távozott, a klub pénze is elfogyott, így tulajdonképpen kénytelen voltam játszani, hogy meglegyünk, hogy ki tudjunk állni a meccsekre.

- Négy évvel később pedig már felnőtt válogatott voltál. Nem sokat vártál azzal sem.

- Tizennyolc éves voltam 2014-ben, amikor debütáltam, az szerintem már nem olyan vészes, és nem is annyira szokatlan.

- Akkor már nem a Honvéd, hanem a BVSC játékosa voltál, ahol kilenc szezont töltöttél. Jellemző rád, hogy ragaszkodsz egy helyhez, klubhoz?

- Egyrészt talán jellemző is rám, másrészt meg jól éreztem magam a Szőnyi úton, és semmi nem késztetett arra, hogy eljöjjek onnan. Jó közeg volt, jó edzőkkel, jó játékosokkal. És ha valahol komfortosan érzem magam, és azt érzem, hogy tudok fejlődni, akkor inkább ragaszkodom a megszokotthoz, semmint, hogy mindenáron váltani akarnék.

- De aztán 2022-ben a Fradi kedvéért mégis elhagytad a BVSC-t. Mivel tudtunk a Népligetbe csábítani?

- Nagy szerepe volt a klubváltásban annak, hogy kiderült, az edzőnk, Petrovics Mátyás, akivel kilenc éven át együtt dolgoztam, távozik az idény végén. Egyfelől hozzá is kötődtem, másfelől pedig évek óta először előállt egy olyan helyzet, hogy az idény végén még nem lehetett tudni, ki megy, ki marad, milyen csapat lesz a következő idényre. Ekkor döntöttem a váltás mellett. A Fradira részben azért is esett a választásom, mert több korábbi csapattársam is itt játszott, és csábító volt, hogy egy olyan közegbe érkezhetek, ahol szinte mindenkit ismertem.

- Ez a váltás is bejött, hiszen a Fradiban történelmi sikerek, a klub első Magyar Kupa-győzelmének és bajnoki címének egyik letéteményese lehettél. Ez mennyire játszott szerepet a váltásban?

- Ez is benne volt a pakliban. A BVSC-ben már az is nagy teljesítménynek számított, ha bármelyik döntőbe be tudtunk jutni, éppen ezért vannak abból az időszakból olyan ezüstérmeim, amelyekre kimondottan büszke vagyok. Azt viszont tudtam, hogy itt a Fradiban egy olyan csapat épül, amelynek reális esélye van, hogy ne csak bejusson, de meg is nyerje a döntőket. Már 22-23 évesen is úgy voltam vele, hogy egyszer azért csak szeretnék majd bajnok lenni. Rögtön az első évben megnyertük a Magyar Kupát, és ugyan abból az első idényből van fájó ezüstérmem, de nagyon örülök, hogy az előző idény végén már meg tudtuk nyerni a bajnokságot.

- Ha már győzelmek és csalódások: tavaly bejutottatok a Bajnokok Ligája Final Fourba, viszont be kellett érnetek a negyedik hellyel. Idén ismét a négyes döntő kapujában vagytok. A tavalyi döntőben szerzett rutin idén már esélyesebbé tesz benneteket akár a végső győzelemre?

- Szerintem igen, és különösen úgy, hogy a tavalyi csapattól igazából talán senki nem várta el, hogy bejusson a Final Fourba, így önmagában már az nagy dolog volt, hogy ott lehettünk. A csapat nagy része klub szinten még nem is játszott ilyen nagy mérkőzéseket. Azt nem mondom, hogy már meg is elégedtünk azzal, hogy ott vagyunk, de igazából nem tudtuk, hogy mi vár ott ránk. Idén azért már más a helyzet. A sorsolásnak köszönhetően – már, ha bejutunk, mert azért az UVSE ellen lesz még egy kemény meccsünk – olyan csapatot kaphatunk az elődöntőben, amelyiket reális esélyünk van megverni. (Az interjú az FTC-sikerét hozó mérkőzés és az előtt készült, hogy kiderüljön, az ellenfél a Sant Andreu lesz  – a szerk.) Ahogy mindenképpen számít az is, hogy tavaly már ott voltunk a Final Fourban, tudjuk, mi vár ránk.

- Ki meritek mondani, hogy éremmel akartok hazatérni?

- A vezetőség részéről nincs kimondva, hogy ez az elvárás, mi viszont egymás között azért beszélünk róla. Szerintem jobban tud egy sportoló és egy csapat is teljesíteni, ha megfogalmazza, hogy mi a célja. Ahogy azt is látjuk, hogy mire vagyunk képesek. Ennek alapján pedig most egy érem abszolút bennünk van.

- Kicsit még az érmeknél maradva. Említetted, hogy a BVSC-s időszakodból vannak olyan ezüstérmeid, amelyekre büszke vagy. A válogatottal is vannak elveszített döntőid, hogy mást ne mondjuk, három világbajnoki döntő. Ezek között is van olyan, amelyik nem fáj annyira?

- Igen, van. A 2022-es budapesti vb-ezüsttel kapcsolatban például egyáltalán nincsenek rossz érzéseim.

Sosem jó érzés kikapni, egy vb-döntőben meg különösen nem kellemes, de emlékszem, hogy én voltam az első, aki a meccs után azt mondta, hogy „de, hát mi vagyunk a második legjobb csapat a világon, ez nagyon nagy teljesítmény”. Hazai közönség előtt játszhattunk vb-döntőt, ami felemelő érzés volt.

- Azt a döntőt egyébként is a világ akkori legjobb csapata, az Egyesült Államok ellen veszítettétek el, méghozzá hatalmas csatában.

- Az a csapat akkor messze a világ előtt járt, többszörös olimpiai és világbajnokok voltak, ha valakitől ki lehetett kapni, akkor tőlük.

- Jövőre ismét Budapesten lesz a világbajnokság. Mit ad hozzá egy csapat teljesítményéhez, ha a saját szurkolói előtt harcolhat.

- Azért sok olyan helyzetet láttunk már, hogy a hazai közeg „megnyomta” az adott csapatot. Én ezt hál’ istennek nem éreztem magunkon. A 2020-as Eb-n is erőt adott, hogy hazai medencében, a sajátjaink, a családtagjaink előtt játszhattunk. És az, hogy az említett vb-döntőn 7000 néző volt kint, az óriási érzés volt. Női vízlabdameccsen soha korábban nem szurkoltak még annyian. Szinte mindegy volt, milyen eredményt érünk el, mert éreztük, bármi lesz, a szurkolók mellettünk állnak. Szerencsére azonban még jól is játszottunk, összeálltak a csillagok. Biztos, hogy ez a közeg sokat hozzá tud adni a teljesítményhez, de azért ezt tudni kell kezelni. Mi akkor nagyon sokat foglalkoztunk ezzel, hogy ne nyomásként éljük meg, hanem valóban támogatásként.

- Csak mondom, hogy jövőre az MVM Dome-ban lesznek vízilabdameccsek, ahová 20 ezer szurkoló fér be…

- Fel fogunk tudni készülni. (nevet)

- Két év múlva itt az újabb olimpia. Tervezel vele?

- Természetesen nagyon szeretnék ott lenni Los Angelesben. Ez persze nemcsak rajtam múlik, hanem a szövetségi kapitány döntésén is, hogy számít-e rám.

- Pályafutásod lezárultával – ami reméljük, még odébb van – maradsz a sportág közelében? Esetleg edzőként?

- Soha nem mondd, hogy soha, de, ha valamit kizártnak tartok, akkor az az edzősködés. Nem passzol hozzám. A sportág vagy a sport közelében viszont szívesen maradnék. Sportszervezést tanultam az egyetemen, szeretem ezt a világot, jól érzem magam az uszodában.

- Akik a női pólót követik, azok számára nem újdonság, hogy te vagy a válogatott társasági életének egyik motorja. Ez a közösségi szellem mindig is jellemző volt rád?

- Ahogy visszaemlékszem, igen. Régebben is amolyan kapocs voltam a fiatalabb és a rutinosabb játékosok között. Nagyon szeretem emberekkel, főleg a csapattársaimmal tölteni időt. Gréti (Kurucz-Gurisatti Gréta – a szerk.) még rajtam is túltesz talán, így természetes, hogy a nagy tornákon a mi szobánk a társasági élet központja.

- Ki vigyáz ilyenkor a kutyádra?

- Édesanyám van vele, amikor nem vagyok otthon.

- Mióta van meg a kutyus?

- Ő „kovidos” kutyus, akkor hoztuk el, amikor bejött a karantén. Akkor ugye mindig otthon voltunk vele, de nagyon könnyen, gyorsan megszokta a napirendemet, azt is, hogy nem tudok mindig vele lenni.

- Voltál-e már Izlandon?

- Nem, de valóban bakancslistás. Szeretek utazgatni, még ha egyedül nem is mindig könnyű rávennem magam.

- Gyerekkorodban fuvoláztál. A zenei karriernek örökre vége szakadt?

- Szerintem igen. Szép volt, jó volt, de hála istennek másban megtaláltam az igazi közegemet.

- A zenét viszont szereted. Igaz, hogy egészen változatos zenei ízlésed van?

- Igen, igaz. Sokat és sokféle zenét hallgatok. Akár kocsiban ülök, akár tömegközlekedéssel megyek valahová, biztos, hogy szól valamilyen zene. Nem is tudok kedvencet kiemelni hirtelen, annyi mindent hallgatok, de ha egyet mégis mondani kellene, akkor az Imagine Dragons az örök kedvenc.

- A Harry Potter-gyűjteménnyel felveszi a versenyt?

- Nem, azzal semmi nem veszi fel a versenyt. Mindenem van, ami a Harry Potter-univerzumban előfordulhat. Ha valaki nem tudja, hogy szülinapra, karácsonyra vagy bármilyen alkalomra mit adjon, az mindig jó mentsvár, azzal biztosan nem fog hibázni.