Édesapja is olimpikon atléta volt, de mint Simon Attila elmesélte, nem az ő unszolására választotta ezt a szép sportágat. Bár első métereit még a Kinizsiben tette meg, neki a Fradi mindig Fradi volt és lesz. Mint azt elmesélte, annyira szerette a klubot, hogy újpesti sporttársai elnevezték Fradi Ferinek. Rendhagyó interjúnkban, amiben ezúttal alig-alig szerepelnek kérdések, csodálatra méltó részletességgel idézte fel a több mint hat évtizeddel ezelőtti történeteket. Kezdve onnan, hogy 65 kilósan ő volt a 130 kilót nyomó olimpiai bronzérmes súlylökő, Varjú Vilmos testőre, a római olimpia csalódásán át egészen napjainkig bezárólag, amikor nemcsak egy egykori atlétákat évről évre összehívó csoport lelkes tagja, de a korábbi klubtársakkal is aktívan tartja a kapcsolatot.

A 87 éves Simon Attila csepeli otthonába belépve rögtön kitárul az emlékek tárháza. A falakon emlékplakettek, egykori versenyek zászlói, és hajdan volt sporttársakkal közös képek. Az egyiken egy középtávfutó alkatú – Simon Attila fő száma a 3000 méteres akadályfutás volt – fiatalember szkanderozik egy óriással.

– Felismeri, hogy ki az? Segítek, Varjú Vilmos olimpiai bronzérmes súlylökő. Óriási nagy barátok voltunk. Én voltam a testőre a 65 kilómmal a 130 kilós óriásnak – kezdi nevetve a „tárlatvezetést” Simon Attila.

Simon Attila (balra) szkanderezik Varjú Vilmossal

Majd megmutatja az FTC egykori elnöke, Torgyán József által aláírt díszoklevelet. De előkerül a vitrinből egy papír Fradi 100 forintos is, melyet klubunk centenáriumára adtak ki összesen 400 legendás sportolónk és szurkolónk (pl. Sinkovics Imre színművész) arcképével, a vitrinben őrzött darabon mások mellett a labdarúgó Juhász István társaságában látható Simon Attila arcképe. De van olimpiai emlékérem az 1936-os berlini, az 1960-as római és az 1964-es tokiói olimpiáról is. Előbbin édesapja, Simon István futott 5000 méteren.

– Édesapja olimpikon atléta volt. Őt követve került a Fradihoz és az atlétikapályára?

– 1953-ban végeztem el a nyolcadik osztályt, ezt követően elkerültem a IX. kerületbe a Fáy Gimnáziumba. Na, most ott az egyik lépcsőfordulóban ki volt rakva egy nagy tábla, rajta, hogy „Gyere te is a Kinizsibe atletizálni!” Fogtam magam és lementem, ennyi. Az apám persze utánam nézett, megnézte, hogy melyik edző foglalkozik velem, megnyugodott, amikor látta, és le volt tudva, járhattam edzésre, és ott is maradtam a Fradiban.

– Édesapja nem erőltette, hogy kezdjen el sportolni?

– Nem, egyáltalán nem, egy árva szóval sem. Ez csak úgy jött nálam. Aztán támogatott, sőt olyat is csinált – ő ötezer méteren országos csúcsot is futott egyébként –, hogy volt neki egy fehér, nubuk bőrből készült cipője, és amikor olyan időt futottam, hogy szerinte megérdemeltem a cipőt, akkor nekem adta. Akkor 3:48-at futottam 1500 méteren. Nem volt nekem semmi bajom azzal a cipővel, amit kaptunk, de az olyan fekete túracipő szerű volt, ez meg könnyű, fehér, szöges cipő volt. Egészen más, mint a fekete. Nem mondom, hogy jobban futottam benne, de mégiscsak különleges volt, úgy éreztem, hogy „ki, ha én nem”, amikor felvettem. Apámnak volt egy másik nagy dobása is: eltette az 1936-os berlini olimpián viselt egyenruhájának a zakóját. Azóta persze már eltűnt, de a lényeg, hogy ő megtartotta.

– Ön nem tartotta meg?

– Én nem, én elhordtam. Egyébként nem volt egyszerű darab, mert szilvakék volt, ami akkoriban elég furcsa volt, ráadásul vajszínű cipőt adtak hozzá…, de mindegy, egy olimpiát kibírt. Kaptunk felszerelést is, az volt a hátunkra írva, hogy Magyar NK… a külföldiek meg kérdezgették, hogy kik vagyunk? Ma már tudják, mit jelent az, hogy Magyarország. Ezen kívül egyébként semmilyen más sportos dolog nem volt a családban. Apám kijárt a versenyeimre, itthon meg cukkoltuk egymást, hogy kinek jobb az eredménye. Végül ő nyert, mert én soha nem futottam az ő távján.

Egyébként még mindig foglalkozom atlétikával. Legyen ez itt a reklám helye. Van egy megszállott ember Debrecenben. Ez az ember egy volt atléta, és egy jó értelemben vett őrült, aki 2012 óta találkozókat szervez a debreceni Nagyerdő sarkán. Nem szállodában, hanem egy hétköznapi helyen. Vannak szponzorai, akiknek köszönhetően kapunk pólókat. Az első évben voltunk vagy ötven-hatvanan, és ez az ember, Cseke István, azt találta ki, hogy miután nem biztos, hogy évtizedek elteltével megismernénk egymást, mindenkinek csináltatott rajtszámot a nevével és a születési évével. Ugyan elég vacak állapotban vagyok, de idei eseményre is csak szeretnék elmenni májusban.

Egyszer én is besegítettem a szervezésbe. Én régről ismertem Gyulai Istvánt (a Nemzetközi Atlétikai Szövetség, ma már World Athletics, egykori főtitkára, maga is atléta, később sportújságíró – a szerk.), akivel mi kortársak voltunk, és a kisebbik fiának, Marcinak elmondtam ezt a történetet, és megkértem, hogy adjanak már neki legalább egy képletes elismerést. És abban az évben a közgyűlésen másokkal együtt valóban kapott ő is egy elismerő oklevelet.

– Vannak abban a csoportban fiatalabbak is, vagy inkább csak az ön korosztálya?

– Dehogy is, még nálam sokkal idősebbek is vannak. Az elsőn még Béres Ernő is ott volt, aki több mint tíz évvel idősebb nálam (1928-as születésű – a szerk.), vagy az a dr. Szabó Miklós, aki a melbourne-i olimpián lett negyedik ötezren. Ahogy öregszünk, úgy most már egyre kevesebben vagyunk. A kevésről még annyit, hogy nekem van egy dilim: akit ismerek és még el tudok érni a korosztályomból, azt rendszeresen felhívom. Ez most is olyan tíz-tizenkét ember. Legutóbb például Nemesháziné Markó Margittal beszéltem, ha nem ismerné, ő egy sprinter csaj. Kérdezte, hogy kivel szoktam beszélgetni, én meg soroltam a neveket. Azt mondja: milyen érdekes, hogy csak lányokkal szoktál beszélni. Kapaszkodj meg, mondtam neki, ennek az az oka, hogy a fiúk sajnos már meghaltak. A korosztályomból két fiúról tudom, hogy még él: Sütő Jóska, aki Tokióban ötödik volt maratonfutásban, és Pars Péter középtávfutó. A lányok közül hál’ istennek még többen élnek. De van olyan is, akivel 1960-ban találkoztam utoljára, azóta nem láttam, de hetente-kéthetente beszélek vele telefonon. Sasvári Gizinek hívják, és hetedik volt 800 méteren a római olimpián. Ő 93 éves. Utoljára akkor láttam, amikor megjöttünk az olimpiáról.

– Mesélne a két olimpiájáról? Ugye 1960-ban a rómain, 1964-ben pedig a tokiói olimpián vehetett részt.

– A római olimpiáról… hát, az bennem maradt… Sokan azt mondják, nem kénem már vele foglalkozni, de nem igen tudom rajta túltenni magam… Rendkívül jó állapotban voltam 21 éves koromban. Az olimpián augusztus 31-én volt az előfutam, a döntő pedig két nappal később lett volna. Mielőtt kiutaztunk volna az olimpiára, volt itthon egy magyar-cseh nemzetek közötti verseny, ahol én nyertem az akadályfutást, 8:44-gyel. Ennek lesz még jelentősége, mindjárt visszatérek rá. Az olimpia után két héttel meg mentünk Svédországba a svéd-magyarra, ahol egy olyan fiúval kellett küzdenem, aki ötödik lett az olimpián, és megvertem. Rettenetes…, de nem tehet erről senki, sem a vezetőség, senki, így hozta az élet. Az történt ugyanis, hogy előző nap mentünk volna egy IL-18-as repülőgéppel, négymotoros gép, két és fél óra alatt Rómába értünk volna. Még arra is ügyeltek, hogy a Tatai edzőtáborból elvigyenek bennünket a Tárogató útra a SZOT-székházba, és onnan ment az egész csapat reggel 6-ra Ferihegyre. Ott pedig megtudtuk, hogy nincs repülő. Ugyanis egy IL-18-as Kijev és Kairó között lezuhant, így a protokollnak megfelelően a típus összes gépét a földre parancsolták (a szerencsétlenség 1960. augusztus 17-én történt, de a vizsgálat lezárultáig a típus nem repülhetett – a szerk.). Ott voltunk Ferihegyen, és este 6 óra lett, mire elindultunk Rómába. Előttünk ugyanis a kis gépekkel elvitték a turistákat, és amikor a gép megfordult, visszajött, akkor következtünk mi. Hét, inkább már nyolc óra magasságában értünk ki végül Rómába, ahol senki nem várt bennünket, ugyanis Török Gyula éppen aznap bokszolt az olimpiai bajnoki címért, így a magyar táborból, aki élt és mozgott, azon a meccsen volt. Végül a kanadaiak vittek be bennünket a faluba. Ezek után másnap mit csináltam? Nyilván betliztem, rosszul futottam. Persze nem lehet úgy venni, hogy ha ott vagyok (a legjobb formámban), akkor mi van, de odáig azért mégis el lehet menni, hogy a bronzérmes 8:43.8-at futott, ugyanannyit, amennyit én egyedül futottam, ellenfél nélkül… Persze a verseny csak úgy ér, ha ott vagyok és lefutom, de legalább a lehetőség lett volna meg, hogy küzdjek. Mert ha megvernek, nem jó, de megvernek, ez van. Ott álltam egy olyan kapuban, ahova többé nem jutottam el, és nem tudtam bemenni.

Olimpiai emlékek a csepeli vitrinben

Vagy húsz-huszonöt évig nem foglalkoztam vele, amikor egyszer eszembe jutott, és elmentem a levéltárba. Kikértem az akkori Népsportoknak a példányait, akkor tudtam meg ezeket az eredményeket és elbőgtem magam.

Ott voltam Tokióban is, de arról már csak Pierre de Coubertine-t idézve: a részvétel a fontos. Részt vettem.  Nem voltam már olyan állapotban, hogy elöl végezzek.

– Hogy lett önből akadályfutó?

– Ez egy érdekes történet. Régen sok mezei verseny rendeztek, amin mindenki ott volt, aki élt és mozgott. Az akkori szövetségi kapitány, Dr.  Siri József látta, hogy jó erőben vagyok, és megkérdezte, nem próbálom-e meg az akadályt. Megpróbáltam, és életem negyedik versenyén megfutottam életem legjobb eredményét. Azt a 8:40.6-ot soha nem tudtam megdönteni. A közelében futottam még párszor, de ennél jobbat soha.

– Beszélgessünk kicsit a Ferencvárosról is. Nem versenyzett soha másik klubban, jól tudom?

Nekem a Fradi minden! Hogy miért? Amikor én megfutottam a jó eredményemet, fogtak és elvittek az Élelmezésügyi Minisztériumba a miniszterhelyetteshez, hogy nekem kell egy állás. Ez 1960-ban volt, amikor én már elektroműszerész szakmunkásként végeztem, vagyis volt egy állás a kezemben. Valami Kiss nevű miniszterhelyettes volt, nem tudom már a keresztnevét, pár évvel ezelőtt volt pedig, azt mondja, neki jobb ötlete van: ősszel indul az élelmiszeripari főiskola, ha ott megfelelek, a többit ő elintézi. Megfeleltem, ő pedig valóban elintézte, hogy elektroműszerészként elhelyeztek az Országos Húsipari Intézet gépészeti osztályára, a munkaköröm pedig nappali tagozatos főiskolai hallgató volt. Rendes fizetést, 2200 forintot kaptam. Az idősebb tisztiviselők kerestek 2300-2500 forint között, úgyhogy teljesen meg voltam elégedve. Elvégeztem az iskolát, megkaptam az üzemmérnöki oklevelet – én ezt köszönhetem a Fradinak, ennél több szerintem nincs.

Centenáriumi aranydiploma a szeretett klubtól

– Milyen volt a Fradiban versenyezni?

Megmondom őszintén, nem voltam olyan jó futó, mint amennyien ismertek. Viszont bennünket rendkívül motivált, hogy annak idején a focimeccsek előtt rendeztek atlétikai versenyeket. Akár 50-60 ezer néző előtt. És kit ismernek, kinek szurkolnak? Hát annak, akinek az van a mellén, hogy FTC!

– Nem régiben mesélte a szintén olimpikon birkózó, Gál Henrik, hogy annak idején a különböző szakosztályok sportolói mennyire összetartóak voltak, kijártak egymás versenyeire.

– Én erre nem egészen így emlékszem, de az biztos, hogy a focimeccsekre mi is ott maradtunk a versenyek után, és a focistákkal valóban jóban voltunk. Mátrait (az FTC VVK-győztes hátvédje) nyilván jól ismertem, hiszen ő altétaként kezdte. De ma is tartom a kapcsolatot egyikükkel, mégpedig Rákosi Gyulával! Rendszeresen beszélünk telefonon. Az is fontos, hogy míg régen a születésnapomon nem keresett senki, idén már a harmadik olyan üdvözlőlapot kaptam, amit Kubatov Gábor aláírt. Szerintem ez nagyon jó dolog.

– Mikor vonult vissza?

– Huszonhat éves voltam. Elég korán abbahagytam, de ennek sokan örültek, mert így legalább nem vertem meg őket. Sokan azt hiszik, hogy volt valami a hátterében, de nem volt semmi.

– Visszavonulása után maradt a sport közelében, vagy teljesen civil lett.

– Nem maradtam a sportban. Ez egyébként egy érdekes kanyar. A feleségem rokonságában voltak vendéglátós emberek, és egyikük megkérdezte van-e kedvem pincérkedni munkaidő után. Volt kedvem, kipróbáltam és megszerettem. Akkor már a Vágóhídon dolgoztam, a tudhassa, láthassa stílusú középvezetők pedig, mit ad isten, éppen oda jártak inni, ahol én felszolgáltam. Amikor látták, hogy hogyan dolgozom a sörös korsókkal, annyira jó lettem náluk, hogy onnantól bármi történt a Vágóhídon, az lett a válasz, hogy „majd az Attila megnézi”.