Hegyi Ádám 2018 nyarán korábbi Erste Liga-győztesként és válogatottként érkezett a Ferencváros akkoriban újjáépülő férfi jégkorongcsapatához, amellyel játékospályafutása zárásaként feltette a koronát addigi karrierjére. 2022-ig négy magyar bajnoki címet, két Erste Ligát, egy Magyar Kupát és egy Szuperkupát nyert a Fradival, amely két szűk évtized után ismét a hazai klubhoki meghatározó csapatává nőtte ki magát. 2022-ben a visszavonulás mellett döntött, azóta pedig erőnléti edzőként dolgozik. Ennek nyomán jutott ki nemrég a kanadai Halifaxba, ahol nem kisebb névnek volt lehetősége edzést tartani, mint a friss Stanley-kupa-győztes, világbajnok világsztár, az NHL-címvédő Florida Panthers csatára, Brad Marchand. A kanadai tanulmányút életre szóló élményei mellett Ádám a civil életre való átállásról, a Fradi iránt kialakult örök kötődéséről, valamint kislányáról is mesélt, és azt is elmondta, kulcsfontosságú lesz a szurkolók támogatása a szakosztály történetének egyik legizgalmasabb szezonja, a történelmi, első ICEHL-idény során.

- Az elmúlt hetekben mindenki, aki követi a magyar klubjégkorongot, felkapta a fejét a közösségi médiás tartalmaidra. Úgy tudjuk, erről még nem beszéltél nyilvánosan, szóval hogyan is kerültél Kanadába, ahol többek között a friss Stanley-kupa-győztes világklasszisnak, Brad Marchandnak is tartottál erőnléti edzéseket?
- Lediplomáztam a Testnevelési Egyetemen, ennek örömére pedig megajándékoztam magam egy kanadai úttal. J.P.-vel (J.P. MacCallum korábbi jégkorongozó, jelenleg edző, a Dunaújváros korábbi trénere – a szerk.) már 15 éve tartjuk a kapcsolatot, amióta elment Dunaújvárosból, néhány havonta mindig váltunk pár üzenetet. Volt, hogy próbált játékost ideküldeni Magyarországra, illetve leinformálni egy-két klubot, ahova játékosokat javasolt. Ezen a kapcsolaton keresztül jött az ötlet, ugyanis van neki egy rendszeres, zömében 17-18 éveseknek szóló edzőtábora, amihez bárki csatlakozhat. Amikor megláttam az edzőtáborát, írtam neki, hogy mi lenne, ha kimennék hozzá tanulni. Mondta, hogy persze, mehetek. Sőt, azt is felajánlotta, hogy lakjak náluk a vendégházban, és autót sem kell bérelnem, ő fuvaroz mindenhová. Lefoglaltam a repülőjegyet, megbeszéltük az időpontokat, és elindultam. Pihenésről persze nem igazán volt szó, a nyolc nap alatt minden nap hajnali 4:40-kor keltünk, az első jeges edzés pedig reggel 6 órakor kezdődött. Volt három óra jégidőm, hátvédeknek tartottam külön technikai edzéseket. Azt gondolom, ez igazi kuriózum, mert szerintem magyar edző nem nagyon tartott még ilyen szintű játékosoknak hátvédtechnikai edzést. Ami még meglepőbb volt, hogy a visszajelzések is nagyon pozitívak voltak: mondták, hogy „hú, ez nagyon jó, tökre élveztük ezeket a gyakorlatokat.” Voltak ott egyetemisták, például egy srác, akit frissen vett fel a Princeton egyetem teljes ösztöndíjjal, de voltak AAA-s (a tengerentúli utánpótlásligák összefoglaló neve – a szerk.) és középiskolás játékosok is – fiúk és lányok vegyesen –, U14-től egészen az egyetemi ligáig. És ott volt Brad Marchand is, aki természetesen teljesen kiemelkedett a többiek közül. Délig, legkésőbb délután 2-ig letudtuk az edzéseket, utána pedig szabadprogram következett. Mindenki összeszedte a családtagokat, gyerekeket, és kirándultunk: megnéztük az óceánt, elmentünk egy híres partra is, ami természetvédelmi terület, illetve megnéztük a halifaxi kikötőt, a Waterfrontot is. Jártunk az egyetemen is, illetve az egyetemi sugárúton, ahol a nagy bulik zajlanak. Szóval ez egy baráti és szakmai látogatás is volt egyszerre.

- De hogy került oda a kétszeres Stanley-kupa-győztes, világbajnok Brad Marchand? Milyen volt találkozni vele, kiderült, hogy milyen személyiség a hétköznapokban?
- Marchand is halifaxi születésű, akárcsak J.P., régi ismeretség az övéké, manapság pedig üzlettársak. Így adja magát, hogy nyaranta a barátja és üzlettársa által szervezett táborban tartja magát formában a következő NHL-szezon előtt. Egy külön jégfelületen edzett, de a kondiban rendszeresen találkoztunk. A közvetlenségéről sokat elmond, hogy amikor rákérdeztem, találkozhatok-e vele, J.P. gondolkodás nélkül mondta, hogy persze, összehozza. Egyik reggel aztán, amikor végeztem a saját jeges edzésemmel a hátvédekkel, J.P. szólt, hogy Brad itt lesz, jön edzeni, úgyhogy készüljek úgy, hogy 10 és 11 óra között tartunk neki egy edzést… Nem tudtam pontosan, hogy a felkészülése melyik szakaszában jár, annál is inkább, mert nem sokkal korábban még a néhány héttel korábbi Stanley-kupa-győzelmet ünnepelte hosszasan. Aztán amikor odaértünk a konditerembe, teljesen meglepődtem. A terem hivatalosan még nem nyitott ki, de Brad már bent volt és készült az edzésre. Ez volt az első benyomásom róla, a hivatalosan 10.00-kor kezdődő edzés előtt ő már 9.45-kor a konditeremben melegített, hengerezett, labdázott, sőt, ami újdonság volt, egy hatalmas traktorgumit is használt a bemelegítéshez. Persze, manapság már profizmus van mindenhol, de nekem még mindig meglepő, hogy egy közel negyvenéves játékosnak, aki szinte mindent megnyert, amit lehetett, még mindig ilyen a mentalitása. Elsőként érkezik, utolsóként megy, teljesen mindegy, hogy kötelező csapattréningről, vagy privát edzésről van szó, amiért fizet. Mindig, mindenhol a maximumot nyújtja. Egyébként rögtön nagyon közvetlen volt velem, J.P. bemutatott minket egymásnak, és mondta, hogy korábban a játékosa voltam, így rögtön megvolt a közös téma. Az edzésen főleg teljes testes kondicionálás volt a cél, és mondták, hogy néhány dolgot nyugodtan javasolhatok, így beletettem egy-két saját ötletet is az edzésprogramba. Sőt, tanultam is, Brad ugyanis például nagyon szereti a „sledet” (egy súlyokkal terhelhető, sínen tolható speciális szánkó, egyre népszerűbb kondicionáló eszköz – a szerk.), amivel több új gyakorlatot is mutatott. Ezeket én korábban csak videón láttam, de annyira jó volt, hogy amikor hazajöttem, rögtön beszereztem egy ilyen eszközt, így azóta az én edzéseimen is használjuk a konditeremben. Összességében Brad egy elképesztően közvetlen ember, semmi allűr, semmi felvágás. Ugyanúgy viselkedett, mintha bármelyik régi csapattársam lenne. Beszélgettünk, viccelődött, nagyon laza volt az egész légkör. Megkérdeztem tőle, hogy alaposan sikerült-e megünnepelni a Stanley-kupa-győzelmet. Azt mondta nevetve, hogy azért is itthon edz Halifaxban, hogy egy kicsit „kitisztuljon” a hosszú bulizás után. Aztán kiderült, hogy két nappal később ünneplik a lánya születésnapját, és engem is meghívtak az ünnepségre.

- Szóval jártál a Marchand-rezidencián is?
- Igen, igen! Az a ház, hát… mint egy igazi hollywoodi villa. Egyszerű, mégis elképesztő: hatalmas, hófehér, faberakásos. Van benne minden: hálószobák, bárpult, Brad nagy vadász hírében áll, szóval van egy külön trófeaszoba is, valamint hatalmas nappali, a birtokon pedig a teniszpályától kezdve a lőtérig minden megtalálható. Nem is tudom, hányféle autó állt ott, például egy vadonatúj McLaren is. De ahogy már mondtam, Brad nem az a hivalkodó típus, ezt nem is ő vette, hanem az apukájától kapta egy családi üzleten keresztül. Marchand a hétköznapokban egy ezeréves, ütött-kopott járművel jár edzésre, egyszerűen nem szereti a csillogó-villogó dolgokat. Az ő „játékszerei” inkább a vadászpuskák, a buggyk, és más különböző sporteszközök. Amikor kinéztünk a házból a tóra – mert a birtok közvetlenül egy tó mellett volt –, lent négy hatalmas motorcsónak állt. Bármikor el lehetett volna menni velük a vízre, de azért nem akartam már az első percben úgy tűnni, mintha csak azért jöttem volna, hogy mindent kipróbáljak… Az egész család nagyon kedves volt, rögtön érdeklődtek: mi újság, honnan jöttem, szóba került Budapest, Magyarország. Valamennyire még ismerték is a magyar hokit, a Fradi nevére nem emlékeztek, de tudták, hogy van egy klub, ahol játszott egy rövid ideig Rob Niedermayer és Jason Strudwick is. Amikor mondtam nekik, hogy na, én pont abban a klubban fejeztem be a pályafutásomat, és zsinórban négyszer is magyar bajnokságot nyertem velük, teljesen odavoltak. Hozzátettem persze, hogy azért az Erste Liga erőssége nem összemérhető az NHL-lel, de egyből hozzátették, teljesen mindegy, zsinórban négy bajnoki címet nyerni bármelyik ligában nagy dolog. Ez nagyon jól esett természetesen. Nagyon érdeklődőek voltak az ország és Budapest iránt, többen közülük, a szülők, nagyszülők már jártak is nálunk. Végül nagyon jóban lettem Brad testvérével, akivel megbeszéltük, hogy ha Európába jönnek, mert terveznek egy nagyobb körutazást a közeljövőben, mindenképp megkeresnek.

- Ha már itt lesznek, kihozhatnád őket egy Fradi-meccsre is. Azért az elég nagyot szólna!
- Igen, nekem is ez volt az egyik első gondolatom, hogy ez mindenképpen része lesz a programnak!

- Ha eljön az ideje, szavadon fogunk! De vissza Kanadába: ha minden igaz, hazahoztál egy aláírt Marchand-mezt is! Mi ennek a sztorija?
- Az elutazásom előtt rám írt Holló Pista (Holló István magyar bajnok korábbi jégkorongozó, Hegyi Ádám dunaújvárosi csapattársa, és a mai napig jóbarátja – a szerk.), aki kitalálta, hogy ha már ott járok, szerezzek egy aláírt Marchand-mezt az Adni Jó Kupa Baráti Kör Alapítvány nevű jótékonysági szervezetnek, amit közös barátunk, Horváth Péter működtet évek óta. Ők kértek meg arra, hogy írassam alá Braddel a mezt, ami biztos hatalmasat menne egy jótékonysági aukción. Szóval vettem egy Florida Panthers-mezt Marchand nevével és számával, majd a születésnapi bulin, amikor már lecsendesedett a hangulat, odamentem Bradhez, és megkérdeztem, aláírná-e nekem a mezt. Persze rögtön igent mondott, de én jeleztem, hogy ezt mindenképp fel kell vennünk videóra, mert Magyarországon sokan szkeptikusak, és különben el sem hinnék, hogy tényleg ő írta alá. Úgyhogy viccesen alakult, mert két felvétel készült: az egyik, amelyiken nem fogott a filctoll, a másik pedig, amikor ténylegesen sikerült aláírnia a mezt… Ez tényleg kuriózum, remélem, sok pénzt tudunk majd jótékony célra gyűjteni vele.

- Említetted, hogy a kinn töltött idő alatt te is láttál olyan új eszközt, amit azóta használsz az erőnléti edzői munkád során. Van-e még olyan módszer vagy filozófia, amit hazahoztál magaddal erről a tanulmányútról?
- Sokat tanultam Bradéktől, és rengeteg új gyakorlatot hoztam haza, amit azóta is folyamatosan építek be az edzéseimbe. Ilyen például a már említett szánkó is. Nemrég felkértek az U20-as magyar válogatott erőnléti edzőjének is, ezzel kapcsolatban még zajlanak a tárgyalások. Amikor hazajöttem Kanadában, Tokaji Viktor, a juniorok szövetségi kapitánya rögtön felhívott, és beszéltünk jó egy-két órát arról, milyen élményekkel gazdagodtam kint, és milyen módszereket lehetne itthon is bevezetni. Meséltem neki, hogy kint láttam a csodát: hogyan lesznek olyan szintűek a játékosok, amilyenek. Aztán elmondtam neki, hogy a csoda valójában az, hogy nincs csoda – ott tényleg mindenki szó szerint hányásig edz. A szárazedzéseken nagyon keményen dolgoznak, de nem ész nélkül, hanem minden sportszakmailag tökéletesen ki van találva. A játékosok egyszerűen képesek olyan szinten megnyomni az edzéseket, hogy teszem azt, kimegy a mosdóba, kihányja magát, kiöblíti a száját, pihen két percet, majd visszaáll és folytatja. Ott tényleg képesek átlépni a saját árnyékukat. Erre mondta Toki, hogy „Figyelj, tarts már erről egy előadást a játékosaimnak is!” Szóval meghívtak, és tartottam is egy egyórás előadást arról, mi és hogyan működik Kanadában az edzések tekintetében. Nagyon sok dolgot át lehet venni tőlük, ott a példa, készen, kidolgozva. Tanulságos az is, hogy a fiatalok odakinn mennyire elhivatottak. Reggel 5:30-kor például elmennek egy belvárosi jégpályára, fizetnek azért, hogy edzhessenek, majd onnan átautóznak egy másik edzőterembe, ahol végigcsinálják a szárazedzést. És mindez a napjuk természetes része. Ezért a konkrét halifaxi 18 hetes felkészülési programért 3000 dollárt fizetnek, ez nagyjából 900 ezer forintnak felel meg, és ez még azoknak is ennyibe kerül, akik egyébként a juniorprogramban játszanak. Emellett azok, akik valamelyik csapat tagjai, fizetnek még évi 1700 dollárt is, amiből fedezik a pályabérletet, a felszerelést, a személyzetet. Hihetetlen, milyen fanatikusak a szülők és a gyerekek is. Ehhez képest Magyarországon szinte elképzelhetetlen, hogy reggel 6 órakor edzést tartsunk. Itt inkább mindenki azt mondja, hogy „Á, inkább kialszom magam, majd megyek délelőtt 11-re vagy délre.” Ott viszont teljesen természetes, hogy ha az edző akkor ér rá, akkor mennek. Jó példa volt erre a már említett princetoni NCAA-játékos, akinek reggel 8-ra kellett volna jönnie edzésre, de fogorvoshoz kellett mennie. Így végül reggel 6-kor beállt egy U14-U16-os csoporthoz, hogy elvégezze a saját edzését. Nem kért külön foglalkozást, hanem egyszerűen megoldotta, hogy egy másik csoporthoz csatlakozzon. Délután természetesen a szárazedzésen ugyanúgy részt vett, mint mindenki más. Ez jól mutatja azt a hozzáállást, amit nagyon fontos lenne átadni a magyar fiataloknak is.

- Ha már tanulás, ez eddig elmaradt: gratulálunk a diplomádhoz! Milyen képesítést szereztél pontosan?
- Köszönöm! A-licences jégkorong szakedző lettem. Ez azt jelenti, hogy gyakorlatilag bárhol lehetek edző. Néhány évvel korábban az egész egyetemi tanulmányaim onnan indultak, hogy van egy 80 éves privát erőnléti edzéses vendégem, Jenő bácsi. Ő volt az, aki állandóan mondogatta nekem: „Kisfiam, diplomát kell szerezned!” Én meg mindig azt válaszoltam, hogy „Jenő bá’, nekem nincs erre szükségem.” De csak hajtogatta, hogy nagyon sokat fogok tanulni, és persze igaza lett. Végül lediplomáztam – mindig úgy fogalmazunk, hogy „lediplomáztunk”, mert ő végig velem volt lélekben. Ezúton is köszönöm neki a támogatást, mert nélküle valószínűleg sosem vágtam volna bele. Utólag visszagondolva nagyon jó élmény volt, és a tudásom is rengeteget bővült.

- Most már három év eltelt azóta, hogy szögre akasztottad a korcsolyát. Már a játékoskarriered végén is aktívan foglalkoztál erőnléti edzésekkel, tudatosan építetted a jégkorong utáni életedet. Miután végleg eljött, hogy élted meg a váltást? Okozott nehézséget a játékoséletből az edzői, félig civil pályára átállni?
- Őszintén szólva, nekem nem volt ezzel komolyabb nehézségem. Beszélgettem egy pszichológussal is, aki kérdezte, hogy mik a kilátások. Én pedig elmondtam, hogy már az utolsó 5-6, talán 8 évben is párhuzamosan foglalkoztam más dolgokkal. Nem csak játszottam, hanem privát személyi edzéseket tartottam, illetve erőnléti edzőként vízilabdás lányokkal is dolgoztam. Így amikor eljött a visszavonulás ideje, már pontosan tudtam, mivel szeretnék foglalkozni. Azt mondják, hogy általában, amikor egy sportoló visszavonul, utána 6-8 hónap teljes káosz következik: nincs rendszer az életben, újra össze kell szednie magát az embernek. Szerencsére nekem ezzel nem volt problémám. Teljesen bele tudtam állni az új életembe. Igaz, a jégkorong már nem nagyon fért bele az időmbe, de annyi vendégem lett, annyi munkám volt rögtön, hogy este hét órakor már eszembe sem jutott újra korcsolyát húzni. Még megpróbálkoztam az Andersen Ligával (a magyar jégkorong másodosztálya, zömében visszavonult vagy egyetemista játékosokkal, és Erste Liga-csapatok juniorjaival – a szerk.), de az már nem volt ugyanaz, inkább amolyan hobbi jelleggel mentem le játszani pár meccset. Már éreztem, hogy ahol én abbahagytam, a csúcson a Fradival, a bajnoki cím után, onnan nem lehet visszajönni úgy, hogy nem edzek rendszeresen. Nem is szórakoztatott úgy a játék, mint korábban. Erőlködés volt, és egészségügyileg sem kifizetődő edzés nélkül beugrani pár meccsre. Úgyhogy ezt hamar elengedtem. Mostanában egyszer-egyszer azért lemegyek játszani kispályára, nekem ez már bőven elég. Az elmúlt 30 év teljesen kielégítette a jégkorong iránti vágyamat. Azt hiszem, a jégkorongos pályafutásom úgy kerek, ahogy van, most már teljesen a civil élet, illetve az erőnléti edzőség az, ami motivál és lefoglal. A nyáron három-négy jégkorongozó jelentkezett nálam, hogy szeretnének velem készülni. Ez nagyon jó érzés volt, mert így nem csak civilekkel, vízilabdásokkal foglalkozom, hanem azért mégiscsak kapcsolódhatok a jégkorong világához is, visszaadva valamit abból, amit én kaptam ettől a sporttól.

- Hogyan néz ki egy átlagos napod, milyen a napi rutinod?
- Minden nap reggel fél hétkor kelek. Az edzések reggel 8-tól kezdődnek. Szerdán és pénteken a vízilabdás napok vannak, ők 11 órára érnek át a konditerembe. Péntek kivételével minden nap este 8-ig zajlanak az edzések. Közben déltől vagy kettőtől van egy kétórás pihenőm, de napi 6-8 óra munka simán megvan. Emellett próbálok én is edzeni, vagy vendéggel együtt, vagy ha van üres órám. Fontosnak tartom, hogy formában maradjak, nagyon furcsán nézne ki egy pocakos erőnléti edző, hiteles akarok lenni a vendégeim előtt.

- Merre vezet tovább az utad? Milyen céljaid vannak edzőként?
- Nemrég voltam egy szakmai megbeszélésen és egy bemutatóedzésen, ami nagyon jól sikerült. Voltak ott befektetők, és jégkorongos szakmai vezetők is. Elmondtam nekik, hogyan látom a magyar jégkorong jelenlegi helyzetét, és miket tartok a legnagyobb hiányosságoknak. Az egyik legnagyobb probléma a megfelelő szakemberek hiánya. Mindig nehezményeztem, hogy a legalsóbb korosztályokkal dolgoznak a legkevésbé felkészült edzők, miközben a felsőbb korosztályokban megkövetelik az A-licencet és a komoly szakmai papírokat. Szerintem ez fordítva lenne logikus: a gyerekek fejlődése szempontjából kulcsfontosságú, hogy ott dolgozzanak a legjobb szakemberek. Amíg nem tanultam gyermeklélektanról, fogalmam sem volt róla, hogyan fejlődik a gyerekek agya 8 és 14 éves kor között, és milyen szakaszai vannak ennek a fejlődésnek. De ma már tudom, hogy ez mennyire meghatározó időszak egy ember életében. Ez egy hatalmas hiányosság a magyar jégkorongban. Emellett persze szakmai szempontból is rengeteg munkát kell beletenni, hogy egy klub sikeres legyen. Ezen szempontok szerint nagyon szívesen dolgoznék a magyar jégkorongos edzésmódszerek fejlesztésén a jövőben, nagyon érdekel az utóbbi időben ez a terület. Ehhez kapcsolódik, hogy nemrég felkértek, hogy segítsem az újjáéledni látszó békéscsabai jégkorong szakmai munkáját, erőnléti felkészítését. Emellett továbbra is dolgozom a dunaújvárosi vízilabdásokkal, ami minden évben nagy feladat és kihívás, és a privát edzéseimet is szeretném tovább vinni és fejleszteni.

– Szinte bárki gyorsan képet kaphat a módszereidről, edzéseidről, hiszen nagyon aktív vagy a közösségi médiában. Miért tartod fontosnak, hogy ilyen szinten dokumentáld az életed?
- Mostanra azért sokkal letisztultabban kezelem a közösségi médiát, mint néhány évvel ezelőtt. Főleg azért osztok meg tartalmakat, hogy egy kis útmutatást adjak, vagy érdekes dolgokat mutassak meg azoknak, akik esetleg még nem kezdtek el foglalkozni a fizikumukkal. Hátha kedvet kapnak hozzá – ha nem is feltétlenül hozzám jönnek, de talán máshoz elmennek edzeni. Ebben van azért persze önreklám is, igyekszem segíteni a saját üzletemet, munkámat. A bulisabb magánéleti dolgokat viszont már kevésbé teszem ki, mert egyrészt már nem is járok annyi helyre, mint korábban, másrészt ezek nem is feltétlenül tartoznak mind a nyilvánosságra. Ráadásul most, hogy már tizenéves a lányom, Villő, neki is olyan példát kell mutatnom, felelősségteljes apának kell lennem. Szóval mostanában zömében csak horgászós, vagy kutyás tartalmakat, családi pillanatokat láthatnak a követőim a szakmai részen túl.

- Az elmúlt években a kislányod is elkezdett megismerkedni különböző sportágakkal. Látsz-e benne lehetőséget, van-e sportág, ami felé jobban húz, és hogyan segíted őt ezen az úton, ha van benne érdeklődés?
- Igen, Villő az elején vízilabdázott, most már inkább a lovaglás érdekli. Pontosan tudom, mert sok ilyet tapasztaltam edzőként, hogy mik lehetnek azok a hibák, amiket a szülők elkövetnek, amikor a saját, meg nem valósított álmaikat próbálják a gyerekeiken keresztül megélni. Én éppen emiatt soha nem helyezek semmilyen nyomást rá. Ha meccset játszott, nem azt kérdeztem, hogy nyertek-e, vagy hány gólt lőtt, hanem egyetlen dolgot: „Jól érezted magad?” Volt olyan időszak, amikor röplabdázott is. Ott például az edzővel kellett megértetnünk, hogy ő tényleg a sport szeretete miatt jár oda, nem pedig azért, mert olimpikon röplabdás akar lenni. Elmentem a meccsekre, megtapsoltam mindkét csapatot, örültem, ha nyertek, és nekem teljesen mindegy volt, ha kikaptak. Mindig azt kérdeztem: „Jó volt a gyerekekkel játszani, élvezted a meccset?” Van egy megállapodásunk: ha komoly szinten kezd sportolni, akkor a tanulmányaiban teszek néha kisebb engedményeket. Ha viszont éppen nincs sport, akkor a tanulást kell sokkal komolyabban venni.

- Zárásként még egy kis család: az is látszik, hogy nem szakadtál el a Ferencvárostól: büszkén viseled a mai napig a Fradis ruhadarabjaidat, és gyakran kerülnek elő az oldalaidon a klubhoz kötődő emlékek is. Sőt, rendszeres látogatója vagy a hazai hokimeccseknek is. Hogyan látod a mostani csapatot, így, a történelmi ICEHL-rajt küszöbén?
- Nem csak a Fradi, hanem az egész magyar hoki tekintetében óriási az előrelépés az elmúlt években sok dologban. Ez teljesen más szint ahhoz képest, mint amikor én a pályafutásomat kezdtem Dunaújvárosban. Nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy egy ilyen profi klubban tudtam befejezni a pályafutásomat, mint a Ferencváros. Most pedig komoly tárgyalások és rengeteg munka árán sikerült elérni, hogy a csapat egy magasabb szintű ligában induljon. Ez hatalmas dolog nemcsak a Fradi, hanem az egész magyar jégkorong számára. Szerintem ez a lépés sokat lendíthet a sportág fejlődésén nemzetközi szinten is. Örömteli látni, hogy több korábbi csapattársam is munkát kapott a klubnál, akár edzőként, akár más feladatkörben. Ez mindig jó, mert így a fradista szellemiség megmarad a csapat körül. A jégkorong egy családias sportág, a Fradi pedig egy különösen családias közeg, így a szurkolókkal is máig megmaradt a személyes kapcsolatom.

- Üzensz-e valamit a szurkolóknak a következő szezonra?
- Mindenképpen! Mindig nagy szükség volt a szurkolók szeretetére és buzdítására, de idén talán még soha nem volt ekkora jelentősége ennek, mint most. Hatalmas kihívás előtt áll a csapat, hiszen egy jóval magasabb szintű ligában kell helytállniuk. Nagyon jó játékosaink vannak, amit eddig láttam a felkészülési mérkőzéseken, az meggyőző. Most viszont mindenkinek extrán oda kell tennie magát – a csapatnak és a szurkolóknak egyaránt –, hogy együtt sikeresek lehessenek ebben az új érában is. Lehet, hogy az eleje egy kicsit döcögősebb lesz, de ha a szurkolók odateszik magukat, akkor a játékosok is egészen biztosan kitesznek mindent a jégre. Én bizakodó vagyok, szerintem szép szezon elé nézünk, amelynek a végén akár még meglepetést is okozhatunk.

Boldizsár Márton