Ki ez a nyurga srác, aki egy világsztár óriás életét ennyire megkeseríti? Nagyjából ez a kérdés merült fel mindenkiben, aki látta azt bizonyos kenu egyes 5000 m-es küzdelmet a szegedi világbajnokságon, amelyen Adolf Balázs berobbant a nemzetközi élvonalba. A sportág akkori koronázatlan királya, a német Sebastian Brendel letaszíthatatlanul ült a trónján (még ha ez egy térdelő kenus esetében némi képzavart is jelent), és kevesen fogadtak volna arra, hogy ez hamarosan változni fog. 2019-et írtunk, s noha azon a versenyen még Brendel volt a jobb, Adolf Balázs ezüstérme a jövőre nézve több volt, mint biztató. Talán nem is maga az eredmény, hanem az, ahogy azt elérte. Olyan profi versenyzéssel, amilyet bármelyik rutinos 5000-es menő megirigyelt volna. Innen már csak egyetlen kérdés maradt: egyszeri fellángolásról vagy egy nagyszerű kenus karrier kezdetéről van szó? Az azóta eltelt évek, a két síkvízi, egy maratoni világbajnoki arany, az Európa-bajnoki cím, a két vb-bronz és az arany mellé két Eb-ezüst és egy bronz, a világkupaérmek egyértelmű választ adtak: természetesen az utóbbiról.

– Megsértődnél, ha valaki „lekajakosozna” téged?

– Ha meg nem is sértődnék, de azért helyreigazítanám: én kenus vagyok – válaszolja mosolyogva Adolf Balázs, aki a szakága jelenlegi legkiemelkedőbb hazai képviselőjeként már harmadik szezonjában lapátol fradistaként. – Persze értem, mire vonatkozik a kérdés, igen, valóban kajakban kezdtem a pályafutásomat kis srácként, de aztán hamar kiderült, hogy bennem valójában kenus lélek lakozik. A kívülállóknak nyilván nehéz ezt megérteniük, de bármennyire is testvérszakágakról van szó, mégis valahogy másképp szemlélik a kajakosok és másképp a kenusok ezt a vizes világot. Nincs rá igazi magyarázat, csak érezzük. És persze minden kajakos és kenus egyaránt büszke a saját mivoltjára. Egyébként azt is szokták mondani, hogy egy kenus könnyebben ül meg egy kajakot, mint fordítva, de ezt is esete válogatja. Mindjárt itt vagyok én ellenpéldának, kajakosból lettem kenus, és elég jól elboldogulok térdelve is. Szóval nem, nem sértődöm meg, nem is kérem ki magamnak, egyszerűen csak pontosítok.

– Ha már a pontosságnál tartunk, ebből a szempontból nem lehetnek egyszerűek a hétköznapjaid. Ferencvárosi versenyző vagy, de mégis kétlaki életet élsz, a helyszínek és az időpontok, finoman fogalmazva is, keretet adnak a jelenlegi életednek.

– Valóban, a Szentendre-Óbuda-Soroksár háromszögben élek. Nem mondom, hogy Bermuda-háromszög, mert ugyan néha tényleg úgy érzem, hogy beszippant, és eltűnök benne, de aztán végül mindig időben felbukkanok valamelyik pontján. Szentendre és Soroksár a két edzéshelyszín. Nagyjából félúton pedig ott az óbudai lakás, ahova nemrég költöztem a barátnőmmel.

– Ebből két helyszínt értek, az otthonodat és a pesterzsébeti Fradi-vízitelepet. Hogy jön a képbe Szentendre?

– Minden ott kezdődött, és egyelőre még mindig tart is. Kissrácként Szentendrén kezdtem a kenuzást – jó, rendben, némi kajakozás után –, ott ismerkedtem meg ezzel a csodálatos sportággal, és tulajdonképpen ott is alapoztam meg mindazt, amit eddig sikerült elérnem. Tudniillik akkoriban rendszeresen a kajakos csoporttal edzettem – lám megint a kajak… –, ezért aztán nagyon megtanultam vizezni, a mellettem gyorsabban lapátolók hullámait kihasználni, ami a hosszútávú versenyeknél, kis túlzással, szinte fontosabb, mint maga a lapátolás. Plusz iparkodnom kellett, hogy a nálam gyorsabb kajakosokkal valamennyire lépést tudjak tartani, az pedig az állóképességemhez tett hozzá mindennél többet. Az egyéb fortélyokat pedig olyan edzőtől tanultam, akinél többet aligha tud valaki a hosszútávú kenuzásról. A négyszeres világbajnok, kétszeres Európa-bajnok Pétervári Páltól, aki még negyven fölött is oktatta a világot a maratoni szakág versenyein. Azonban, ahogy idősödtünk, a csoport tagjai úgy morzsolódtak le, s mire az U23-as korosztályt elértem, azon vettem észre magam, hogy gyakorlatilag egyedül maradtam.

Innentől kezdve szinte folyamatosan keresgéltem a lehetőségeket, hol tudok csapatban edzeni. Mert bár egyedül is flow-ba tudok kerülni a vízen, de a fejlődéshez szükség van edzőtársakra. Négy-öt évet úgy edzettem, hogy közben más csapatokhoz is szegődtem. Volt egy csapat Óbudán a Ganzban, remek társaság, de ők is lemorzsolódtak lassacskán. Egy időben edzettem jelenlegi kajakos klubtársam, Varga Ádám csapatával, amikor még KSI-sek voltak. Arra is volt példa, hogy Csipes Ferenc női kajakos csoportjával tréningeztem. Jártam közben edzésre Szentendrére is. Előfordult olyan téli alapozás, hogy az egyik edzőnél úsztam, a másiknál kondiztam, a harmadiknál ergóztam… Kezdett fejetlenné válni a dolog. Ekkor jött a lehetőség, hogy igazoljak a Ferencvárosba. Olyan körülmények közé, amelyek elengedhetetlenek a folyamatos fejlődéshez.

– Ennek az itt töltött időszaknak az eredményei ezt látszanak igazolni. Az 5000-en már meglévő két világbajnoki arany mellé jött egy bronz, az Európa-bajnokságon pedig az idei ezüst előtt egy arany Szegeden, éppen azon a pályán, ahol a felnőtt síkvízi éremtermelésed elindult. No és persze közben rendeztek egy olimpiát is Párizsban.

– Ami Tokió után végre egy egész más élmény volt. Nyilván egy olimpián szerepelni mindig fantasztikus dolog, de a Covid miatt Japánban azért egészen más volt a hangulat. Párizs már „igazi” olimpia volt. Hajdú Jonatánnal párosban 500 méteren nem titkoltan az éremért álltunk rajthoz a döntőben. És néhány másodpercre érmesnek is tarthattuk magunkat, mert a gép először minket látott harmadiknak, de aztán korrigált, hivatalosan már csak hatodikok lettünk. Először persze volt bennem csalódottság. Ezen a rövid távon egy másodpercen belül bezúdul a célba a fél mezőny, csak sejteni, érezni lehet, hányadik lettél. Ma már egész másképpen értékelem ezt a hatodik helyet. Eleve ott lenni egy olimpiai döntőben, az már önmagában is komoly dolog. Kis túlzással ott már mindenki éremesélyes. Hogy aznap éppen abban a másfél percben kinek mi hogy sikerül, az már kicsit a lutri kategóriába is tartozik. Nüanszokon múlnak az eredmények.

– Azt hiszem most értünk el a beszélgetésben oda, hogy egy kicsit rendbe kell raknunk a dolgokat. Egyes, páros, 500, 5000, síkvíz, maraton… Hol is van akkor az igazi fókusz Adolf Balázsnál?

– Rendben, haladjunk sorjában. És kezdjük ebből az öt dologból egy hatodikkal. A genetikámmal. Sokszor megjegyzik, hogy ránézésre nem vagyok az a kimondott robosztus kenus alkat. Igaz. Viszont azáltal, hogy nem kell nagy testtömeget mozgatnom, az állóképességem meglehetősen jó. Ez elve predesztinál a hosszútávra. De azért is szeretem a hosszabb távokat, mert ott rengeteg dolog történik menet közben, sok a taktika, megy a ravaszkodás. Megspékelve egy kis futással is, ami számomra szintén előnyös.

Ezt jobban élvezem, mint amikor beállunk a rajtgépbe, és aztán néhány percen át, ami a csövön kifér. Szóval elsősorban a síkvízi 5000, illetve a maraton áll hozzám közelebb. Ugyanakkor egyik sem olimpiai szám, tehát ha a nyári játékokon ott akarok lenni – márpedig akarok –, akkor rövideken, az 500 páros mellett 1000 méteren egyesben is oda kell tenni magam. Ezeknek a távoknak is megvannak a szépségeik, izgalmaik, ott is megtalálom magam számára a kellő motivációt. És akkor az egyes, vagy a páros. Egész életemben jórészt egyedül készültem, így az egyes az igaz profilom, de az olimpiákon mentem párost is, nagyon szerettem azt is. Viszont a páros összeállításának is az az alapja, hogy az ember jól menjen egyesben. Ebből nagyjából ki is derül, hogy mindig az aktuális feladat van fókuszban.

– Ezekre a feladatokra pedig ősz óta új edzővel készülsz.

– Valahogy ki kellett találnom, hogy ezt a sok helyszínes, sok szereplős, kicsit szétszórt életritmust összefogottabbá tegyem. Először is a szakosztályvezetőnkkel, Kucsera Gáborral kellett egyeztetnem az elképzeléseimet. Gábor rendkívül rugalmas és támogató volt, így alakult ki, hogy a vizes edzéseimet két helyszínen, Szentendrén és Fradiban a Kis-Dunán tartom. Ehhez sikerült edzőt is találnom Dóri Bence személyében, aki egy fiatal, ambiciózus szakember, nagyjából egy korosztály vagyunk, remekül megértjük egymást. Kicsit tanul is egyikünk a másiktól. Ebben a szezonban még két igazán komoly megmérettetés lesz, először most, július második hétvégéjén a montreali világkupa, majd augusztus végén természetesen a világbajnokság Poznanban. Nagyon fontos szezonról, versenyekről van szó, mert ez az olimpiai kvótaszerzés időszaka. Kajak-kenuban ez nem személyre szól, hanem az országnak gyűjtjük a kvótákat. Lehet, hogy fellengzősen hangzik, de attól még tény, hogy ezeken a versenyeken a nemzetéért hajt az ember. Komoly felelősség.

– Hogy viseled, amikor ekkora nyomás van rajtad?

– Nem vagyok egy nagy amplitúdókon mozgó személyiség, így nem is látszik rajtam, ha izgulok, vagy nagyon spannolom magam. De belül azért van feszültség rendesen. Minden rajt előtt ott van az a bizonyos gyomorgörcs, amit megtanultam kezelni, és inkább már segít felpörögnöm, nem hat rám bénítólag. Volt, hogy igénybe vettem sportpszichológus segítségét is, ez is sokat segített.

– Nem titok, hogy lelki kérdésekben nem csupán a szakemberekre támaszkodsz. A hit fontos része az életednek.

– Keresztény közegben nőttem fel, otthon és az iskolában egyaránt. Akkor tudok magamban is valóban hinni, ha hiszek a hétköznapok fölött állóban is. Fontosnak tartom, hogy az embernek legyenek olyan lelki kapaszkodói is, amelyek segítenek a nehézségek leküzdésében, a holtpontokon történő átesésekben, a legkülönbözőbb kérdésekre adekvát válaszok megtalálásában. Hívőként mindezt meg tudom élni, erőt tudok belőle meríteni.

– Manapság az emberi intelligencia mellett a mesterséges is mindenhol napról napra nagyobb teret nyer. Ezt a sportban is egyre inkább tapasztalni. Te szoktad segítségül hívni?

– Én – legalábbis egyelőre – a klasszikusabb utat járom. Az eddig bevált módszereket, technikákat használom, amikbe persze beletartoznak a mérések, az adatelemzések is, de ezek már nem akkora újdonságok. A napi programomat azonban továbbra is Bencével beszélem meg, és nem az AI-val.

– Ha éppen nem kenuzol, akkor is a hagyományosabb módjait választod a kikapcsolódásnak?

– Nincsenek extrém hobbijaim. Ha csak a kenyérsütés nem számít annak. Az utóbbi időben teljesen beleszerettem az otthoni pékeskedésbe. A kovászos kenyér a specialitásom, és néha kacérkodom a pizzakésztéssel is.

– Akkor lehet, hogy egyszer majd találkozunk egy olyan boltfelirattal, hogy Adolf Pékség?

– Nem, erről azért nincs szó, a kenulapátot nem fogom felcserélni a péklapátra később sem. Egyelőre még nem is gondolkodom azon túl sokat, hogy mi lesz majd a vizes pályafutásom után. A sport teljes mértékben kitölti a napjaimat, ha úgy tetszik, régi szlenggel élve, kajakra veszem a kenuzást, és előreláthatólag ez még jó pár évig így lesz. Említettük, hogy a nevelőedzőm még negyven fölött is nyert világversenyt. Ha ezt vesszük, akkor huszonnyolc évesen a sportolói karrieremnek még csak a derekán járok.

Nagy Imre