Különleges vendéget köszöntött szombaton délután az Érd Aréna közönsége: női kézilabdacsapatunk korábbi vezetőedzője, az előző két idény során két Magyar Kupa- és egy magyar bajnoki címet begyűjtő Allan Heine ezúttal egy dán csoport kísérőjeként, illetve szurkolóként érkezett a sportcsarnokba. Nagy szeretet övezte a jelenlétét, a Fradi-szurkolók lépten-nyomon megállították egy-egy fotóért vagy csak egy vállveregetésért a Fradi-mezt viselő trénert.

Milyen érzés volt belépni a csarnokba?

Mintha hazajöttem volna… - mondta Allan Heine. – Már napok óta izgatott voltam az utazás miatt, alig vártam, hogy újra élőben láthassam a Fradit, most ráadásul olyan szemszögből, ahogyan eddig még soha. De begördülni a parkolóba, vagy besétálni az arénába, az picit olyan „oké, itt vagyok megint” érzés volt. Ugyanakkor különlegesen jó volt újra érezni az energiát, pláne testközelből, a szurkolók közül, látni az embereket, újra találkozni, beszélgetni a játékosokkal.

Hiányzott, hiányzik ez az energia, ez a hangulat?

Sokan kérdezték tőlem, mióta abbahagytam itt, hogy „hiányzik-e ez, hiányzik-e ez a szint, ez a különleges valami?”, és mindig azt mondtam, hogy nem, elégedett vagyok ott, ahol most vagyok, élvezem az életem. De abban a pillanatban, amikor elkezdődött a meccs, libabőrös lettem, és éreztem, hogy nagyon jó lenne ezt edzőként is újraélni. Amikor ez az érzés elkap, egyszerűen ott akarsz lenni a pályán.

Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdenem, de micsoda gyönyörű mez van rajtad!

Igen, tudod, ezt a búcsúzáskor kaptam, nagy becsben tartom, nyár óta a falamon lóg otthon, és most végre felvehettem. Igazából volt egy sálam is, de ma egy kicsit túl meleg volt hozzá – apropó, ez a húszfokos magyar „tél” is hiányzik picit, elképesztően jó idő volt egész nap.

És mostanában hogy vagy, hogy telnek a napjaid a családdal?

Ahogy néhány játékosnak is mondtam, azt hiszem, ez az első alkalom az elmúlt tizenhét évben, hogy van egy hétvégém, és nem tudom pontosan, mit kezdjek vele. Nincs megtervezve, nincs kötött program, semmit sem kell kötelezően csinálnom, csak úgy alakul magától. Élvezhetem, hogy látom a lányomat focizni, a fiamat kézilabdázni, hogy együtt lehetünk a családdal és a barátokkal. Ez tényleg fantasztikus érzés, erre vágytam, ez volt az ok, amiért szerettem volna hozzájuk közel lenni nap mint nap, ami miatt úgy éreztem, bármennyire is szeretem a munkámat a Fradinál, haza kell mennem.

Tudtad élvezni a meccset a lelátóról, vagy izgultál, esetleg ideges voltál egy kicsit?

Ideges voltam, persze, mert nem tudtam semmit csinálni, csak szurkolni. De láttam néhány nagyon jó pillanatot, főleg védekezésben, a kapuban Kingi (Janurik Kinga – a szerk.) fantasztikusan játszott. Támadásban is voltak jó megoldások, és amikor egy kicsit megnyugodtam, akkor picit más szemmel is tudtam már nézni az eseményeket. Amikor megvolt az az öt-hat-hét gólos előny a második félidőben, akkor megnyugodtam – aztán amikor az ellenfél visszajött, megint egy kicsit feszült lettem, de győzelem lett a vége.

Az érkezésnél még csak rajtad volt Fradi-mez, aztán a fiatal dán kézilabdázók közül többen is vásároltak maguknak a helyszínen. Ennyire megfogta őket az a légkör?

Nagyon izgatottak voltak, hogy ilyen magas szintű kézilabda-meccset láthatnak külföldön, és sokat beszélgettünk út közben a Fradiról. Nekik ez része egyfajta oktatásnak – az élet és a kézilabda iskolájának. Mentünk Balatonfüredre is, ott játszottunk néhány meccset, edzéseket tartottunk, hasznos és kellemes napokat töltünk Magyarországon.

Mi érdekelte őket leginkább a Fradival kapcsolatban?

Az iskolaév során már tartottam néhány előadást arról, hogyan zajlottak a mindennapok, miként működik egy ekkora klub, egy olyan csapat, amely a legmagasabb célokért küzd, hogy a játékosok miként élnek a hétköznapokon. A minap például Zsuzsiról (Tomori Zsuzsannáról – a szerk.) meséltem nekik, hogy milyen okos védő, és hogy érdemes lesz figyelni rá az Ikast elleni meccsen – aztán szegény kapott egy ütést a fejére, és az orra is megsérült. Sajnálom őt, tudom, hogy többször is járt már így, az már csak másodlagos, hogy a gyerekek lemaradtak arról, hogy élőben láthassák őt, azt, amiről meséltem nekik. De sok minden visszaköszönt abból, amiről korábban beszélgettünk, a játékosok egyéni megmozdulásait is láthatták élőben. Mondhatom, nagyon élvezték, biztos komoly tapasztalat számukra, a mérkőzés után pedig még Jesperrel is beszélgethettek kicsit. Szóval nemcsak én örültem nagyon, hogy újra itt lehettem, hanem szerintem ők is.