A magyar női kézilabda-válogatott az olimpiai felkészülés célegyenesében jár, július 25-én kezdi meg szereplését Tokióban, előtte pedig 22-én, csütörtökön edzőmeccset játszik Norvégiával. A csapat néhány napot eltöltött már Japánban, a játékosok lassacskán a körülményeket, az időeltolódást és az olimpiai falu légkörét is megszokják – minderről beszélgettünk a Ferencváros és a válogatott kapusával, Bíró Blankával.

Öt és fél óra Dubajig, majd még tíz Tokióig, plusz az átszállás, a beléptetés… Hogy telt az utazás?
Mindennel együtt nagyjából huszonhét órát utaztunk, s bár nem igazán tudtuk, mire számíthatunk, relatív zökkenőmentesen ment minden, csak az az egyórás plusz várakozás volt rossz a tokiói reptéren, amikor már azt hittük, mindenen túlvagyunk.

Mi történt?
Meg kellett várni az elvégzett teszt eredményét. Négy óra ment még el a leszállás után minden procedúrával – vagy öt ellenőrző kapun mentünk át, mindegyiknél egy telefonos applikáció QR-kódját kellett mutatnunk, ez bizonyította, hogy otthonról negatív teszteredménnyel indultunk. Ott is tesztelnünk kellett, aztán felvettük a táskákat, még egy kapun kimentünk, és már azt hittük, mehetünk a szállásra, amikor mondták, hogy tegyük le a cuccokat, és visszavittek minket egy körülbelül hatszor hatos szobába. Ott vártuk az eredményeket, voltak, akik kártyáztak, mások filmet néztek, elvoltunk, a hangulatra nem nyomta rá a bélyegét, de úgy ültünk ott, mint valami dilisek. Aztán megkaptuk a zöld utat, buszra szálltunk, a táskákat külön teherautó hozta, az olimpiai falunál még véglegesítették az akkreditációkat, és elfoglaltuk a szállást.

A repülőúton mivel töltötted az időt?
Az elsőn aludni akartam, de nem jött össze, úgyhogy sorozatot néztem. Fel voltunk rá készülve, hogy a második még hosszabb, illetve, hogy utána már minden zárva lesz, és nem tudhattuk, hogy hol lesz lehetőség enni, inni, úgyhogy még ott, a dubaji reptéren Szanival (Szöllősi-Zácsik Szandrával – a szerk.) egymásra néztünk, és eldöntöttük, hogy biztosra kell mennünk. Vettünk egy sült oldalast… A tokiói gépen néhányszor el tudtam aludni, úgyhogy szépen lassan eltelt, csak akkor éreztem holtpontot, amikor felébredtem és még két óra hátravolt.

Milyen körülmények fogadtak titeket az olimpiai faluban?
Kicsit talán lehetne tágasabb a szállás, de összerázódunk, nem lesz vele gond, és ezen kívül rendben van minden. Az éttermi rész olyan, mint egy plázában, ahol több étteremben mindenféle étel megtalálható, a faluban biciklivel és automata busszal lehet közlekedni, talán ez utóbbi a legviccesebb. Egy ember csak azért felel, hogy mikor induljon tovább a busz, egy gombot kell megnyomnia hozzá, egyébként automatikusan gyorsul, kanyarodik vagy fékez, ha valaki előtte lassabban megy.

Mennyire telt már meg a falu, nagy a nyüzsgés?
Nem lehet úgy kimenni az utcára, hogy ne találkozz valakivel, igaz, például az étterem felé mi a főútra megyünk rá, ahol a zászlók is vannak. Sokan oda csatlakoznak be, mennek a kondiba vagy az étterembe, olyankor azért van tömeg, de ha épp el akarsz kerülni másokat, akkor azt is meg tudod oldani. Azt sajnálom, hogy a megnyitót csak tévéből nézhetjük, de így is nagyon jó érzés, hogy mi, magyarok ismerjük egymás ruháit, szettben járunk, és bárhova megyünk, találkozunk magyarokkal, váltunk néhány szót vagy csak köszönünk egymásnak, de megvan az összetartozás érzés.

A város is tiltott övezet?
Csak edzeni mehetünk ki, és akkor is szigorú biztonsági protokoll van. Buszra szállunk, megszámolják, hányan vagyunk, kísérők vannak velünk végig, és amikor jövünk vissza, akkor arcfelismerővel, hőmérővel figyelnek minket, a táskáink is ellenőrző kapun mennek keresztül. Illetve, mindenfelé rendőrök vannak. A várost csak akkor látjuk, amikor az edzésre utazunk, az forgalomtól függően húsz és negyven perc közötti időt jelent.

Hogyan állnak össze a napjaitok?
Felkelünk, reggeli – és azt hozzá is tehetem, hogy az étkezés programnak minősül, mert elsétálunk az étterembe, ott fertőtlenítünk, kesztyűt húzunk, a kétszintes étteremben az óriási kínálatból választunk valamit, megesszük, visszavisszük a tálcát, majd megint séta, szóval egy háromnegyed óra simán elmegy. Délelőtt kondizunk, utána fürdés, és megint kaja. Délután viszonylag korán zár a kávézó, úgyhogy ha kell, akkor kávéért, egy banánért ilyenkor kell elsétálni, majd valamikor edzünk, utána megint fürdés és vacsora. Önállósodnunk kell azért, mert, például a mosást magunknak kell leadni, mindenki kapott három mosó zsákot, azokban vihetjük a szennyest, másnap pedig mehetünk érte. Igaz, ha bármiben szükségünk van segítségre, akkor itt van alattunk a MOB irodája, és mindenben támogatnak minket.

Volt már rájuk szükség?
Volt… Szerettem volna egy ruhavasalót…

Nem is te lennél, ha nem hiányozna, mondjuk, egy vasaló…
Görbe (Görbicz Anita – a szerk.) hozott egy gőzölőset, de nem bírta el a hálózat, és amikor kimosnak, gyűrötten hozzuk vissza a ruhákat. Otthon még az edzéspólóimat is vasalom, úgyhogy kicsit frusztrált a dolog…

Találkoztál már esetleg olyan sportolóval, akire felnézel, vagy csak követed a pályafutását?
Őszintén, még nem – vagy csak nem vettem észre, mert maszkban nem könnyű azért megismerni az embereket. Az állandó maszkhasználat a szobákon kívül nem túl kellemes, nagyon meleg van, és mivel a Tokiói-öböl partján vagyunk, ezért fülledt, párás az idő, de, persze, ez legyen a legnagyobb problémánk. Illetve, a legismertebb sztársportolók, sztárcsapatok kérhetnek külön elszállásolást, pont azért, hogy elkerüljék maguk körül a felhajtást.

Mennyire nehéz a sportra koncentrálni a sok újdonság között?
Remélem, és azt érzem a csapaton, hogy plusz löketet ad. Szinte mindenki volt már Európa- vagy világbajnokságon, vagyis a versenyhelyzet, a lebonyolítás megszokott, csak a körülötte lévő miliő más. Bízom benne, hogy nem ijedünk meg, hanem még többet hoz ki belőlünk az olimpia ténye. Nagyon várom már amúgy, hogy meglegyen az első meccs, mert így, a meccsek nélkül eléggé monotonak a hétköznapjaink. Szerdán videóztam már egyet, és ezzel is éreztem, hogy kicsit kizökkentem, és az is jó, hogy csütörtökön edzőmeccset játszunk a norvégokkal.