Csodára vártunk – és a szurkolók, a tábor megteremtette azt a légkört, amelyben, ha valaki addig kételkedett is, rögtön hittel teli küzdővé változott. „A küzdelem maga a győzelem” felirattal és a csarnok falait megrengető hangorkánnal üzenték meg elvárásaikat: történjék bármi is a Krim elleni visszavágón, az utolsó másodpercig küzdeni, harcolni kell.

Ennek megfelelően játékosaink óriási elánnal vetették magukat küzdelembe, és főként a kőkemény védekezés eredményeképpen előnybe kerültünk. A Krim lassította a játékot, az összesítésben az első meccsen kiharcolt hétgólos fór tudatában bőven megtehette, de a 10. percben így is időt kellett kérnie, miután 5-2-re elléptünk. Kulcskérdésnek gondoltuk Ana Gros semlegesítését, elvégre az első meccsen ő jelentette a fő különbséget, és ez rendben is volt, sőt, a védekezésünk minden eleme nagyon is rendben volt, csak épp elöl a kulcsembereink közül Emily Bölk és Szöllősi-Zácsik Szandra se találta Jovana Risovic ellenszerét. A vendégek kapusa sajnos nagyon jól védett, és mert az átlövéseink nem sikerültek, a szélsőinket és a beállóinkat nem igazán tudtuk helyzetbe hozni. Leragadtunk hat lőtt gólnál, csaknem tizenegy percen át nem találtunk be, ez idő alatt pedig sajnos a Ljubljana átvette a vezetést (6-7) - még jó, ha Janurik Kinga és a védelem jól állt a lábán. A kezdésnél, az első tíz percben minden úgy alakult, ahogyan elképzeltük, ami esélyt adhatott a fordításra, de a játékrész második fele nagyjából eldöntötte a párharc sorsát. A szünetre ugyanis kétgólos meccshátránnyal, vagyis összesítésben mínusz kilenccel mehettünk, innen pedig félő volt, hogy a nyeregben lévő, csupa rutinos játékossal felálló Krim ellen nem lehet már esély.

A szurkolótáborunk azonban így se állt le egyetlen percre se, űzte, hajtotta a csapatot, és újra megmutatta, hogy egyedülálló. A pályán a második félidő első tíz perce nagyban hasonlított az első játékrészben látotthoz, ledolgoztuk az idő közben háromra növő hátrányunkat, de sajnos a folytatás is tükrözte a korábban látottakat, vagyis megint kiegyenesedett ellenfelünk.

Klujber Katrin volt kimagaslóan a legjobbunk, labdát szerzett, gólt lőtt, és ha már a továbbjutás túlzottan is messze került, részcélért, a meccs megnyeréséért küzdhettünk a vezérletével. Emily Bölknek ellenben semmi sem sikerült, ha a védők és a kapus eszén is túljárt már, akkor a kapufát forgácsolta szét a lövése többször is.

18-18-nál érkeztünk el az utolsó tíz perchez, amikor Szöllősi-Zácsik végre átlövésből is gólt lőtt, és utolsó rohamra indította a csapatot. Három gólra távolodtunk, de az idő fogyott, ráadásul néhány perces gólcsendjük után a vendégek újra betaláltak, és ebben a szituációban gyakorlatilag minden góljuk kettővel ért fel.

Győztünk, mégis szomorú arcok néztek maguk elé a lelátón. Illetve, büszkeség is volt a szemekben, mert ha valamire, akkor a tényleg utolsó másodpercig küzdő játékosainkra, valamint a lenyűgöző, valóban unikális szurkolótáborunkra büszkék lehettünk. A lefújás után szurkolóink hosszú perceken át éltették még a csapatot, elismerve a megalkuvást nem tűrő harcot - és megmutatva, hogy mi is a Ferencváros legnagyobb ereje.